„Bent vannak az oroszok!”

Az ifjú Somodi István 1944-ben behívott jogászhallgató egyetemistaként még a Kárpátokban építette az Árpád-vonalat. Törpebirtokos szülei az augusztus 20-i angolszász bombázáskor bombakárosultak lettek, a Mikszáth Kálmán úti házuk teteje megsérült, ugyanakkor nyáron az Alcsi-szögben lévő kis kertecskéjük és a rajta álló kis viskó még lakható volt. Somodi István ezt követően tért haza Szolnokra és később a szovjet betörés miatt már nem is tudott visszatérni a Kárpátokba, így a szüleivel maradt a kerti házban. Ezen a ponton adjuk át a szót neki az őszi események felidézéséhez:

Szolnok kiürült. A negyvenezer főnyi város ötezer főre csökkent. Szanaszét volt a nép. Még valameddig ott lehetett lenni, aztán egyszer jöttek a csendőrök, […] Bekopogtattak szépen mindenhova, mondták, hogy front lesz, idegyünnek az oroszok, aki tud és akar, az menjen. Fogtuk mink is magunkat, behurcolkodtunk, visszahurcolkodtunk a városba, mert egyébként normális körülmények között, háború nélkül is mink nyáron voltunk odakint a kertben, télen voltunk odahaza. […]

No, mi is fogtuk magunkat és ebben a három-négy hétben húzódtunk vissza a városba. Na most amikor ott jöttünk befelé a városba, néhány alkalommal hurcolkodtunk befelé, hát azt a szegénységet, ami volt, az évi terményt, a krumplit, a gyümölcsöt, a nem tudom mit. Nem kellett sokat egyébként megmenteni, mert azon a napon, amikor énnekem be kellett vonulnom, azon az előtte való vasárnapi napon egy iszonyatos jégverés mindent elvert. Én úgy vonultam be, július elsején, hogy tudtam azt, hogy a szüleim ott állnak minden nélkül. Szerencsére az instruktorkodásbul volt annyi pénzem, hogy egy pár száz pengőt tudtam nekik odaadni, ami akkor még ért valamit. És amikor jöttünk az Alcsi-szigeti buszmegálló, a Holt-Tisza másik vége és a Szolnoki híd közötti szakaszon, ez megközelítőleg olyan négy kilométer, akkor a fejünk fölött repültek el a szovjet tüzérségnek a nyomjelző lövedékei. És valahol itt a Tisza innenső oldalán a Jászságban, vagy Szolnokon, vagy valahol máshol becsapódtak. Ezek messze hordó ütegek voltak. […] Tehát ezt úgy néztük, de különösebben senkit nem zavart.

Csönge Attila: Mert nem ott a környéken csapódott be.

Úgy van. Sem az országúton vonuló katonai közlekedést, sem pedig ott lent az Aljba, ezt a szolnokiak így mondták, hogy az Aljba, az ott folyó valamilyen közlekedést. […] Szóval Szolnokot tüzérséggel nem lőtték, Szolnokot az angolszászok kikészítették. Utána következett valami gyermeteg szovjet bombázás, amelyik úgy zajlott, a szolnokiak röhögtek rajta, és elkeresztelték Mari néninek azokat az özönvíz korabeli repülőgépeket, amelyek csörömpölő-kereplő repüléssel repültek a város fölé, és valaki, aki látta, az elmondja, hogy ilyen kétfülű kasbúl ezeket az apró aknákat így kilódították belőle. Oszt azok betörtek egy tetőt, fölrobbantak valahol az utcán, és így tovább. Ez volt a szovjet bombázás. […] A mi utcánkba is jutott belőle. És jellemző ezekre a szinte kedélyes ostobaságokra, hogy például égett a villany. Az utcai világítás.

Cs. A.: Tehát nem volt elsötétítés?

Volt elsötétítés, de az utcai világításra ilyen ekkora, ilyen fekete keménypapírból, mint a fekete fotópapír, vagy valami hasonló ilyen fekete matériábul ráhúztak annyit,…

Cs. A.: Hogy lefele világítson?

[…] Lefele világított, igen. Lefele világított, úgyhogy egy fénykör ott volt a villanykaró alatt, de egyébként a villany égett. És erre elrikkantja magát a szomszéd sógor, hogy „Jün Mari néni!”, mert hallani lehetett ezt a recsegő, ócskavasra emlékeztető kereplő hangot, és itt egy robbanás, ott egy robbanás. Ilyen mini robbanások, olyas formák, mint amilyet egy kézigránát hangja tud csinálni. És valaki másik szomszéd, mert kicsődült mindenki az utcaajtóba, és egy másik szomszéd elkiáltja magát „Hát ég a villany!” Erre egy harmadik szomszéd, azt hiszem éppen az öreg sógor, az fogott egy hosszú lécet és odament a villanykaróhoz, oszt így leverte a villanykörtét. Tehát ennyiben volt egy közvetlen légi előkészítés. De egyébként, hogy mondjam, az már meg se közelítette a légi bombázásokat,…

Cs. A.: Amit az angolszászok csináltak. […]

És akkor ott várni kellett november 4-ikéig. Fönt Budapesten a nyilasok átvették a hatalmat, de ez már nem hullámzott le Szolnokra. […] amikor az utolsó magyar katona is elhagyta a várost, és a németek felrobbantották a hidakat, akkor a népnek az a fele része, amely 1918-ban már megtudta, hogy hogyan kell ilyenkor viselkedni, az rögtön megrohanta a borkereskedéseket, pincéket, egyebeket, és következett egy néhány napi interregnum. […]

Meg volt ugye a városnak az úgynevezett felszabadulása. Kiáltások az utcáról, hogy „Bent vannak az oroszok! Itt vannak az oroszok!” Fel voltak zárkózva a Tisza vonalára, és aztán amikor a hadvezetés úgy ítélte meg, hogy most már el lehet indítani az átkaroló mozdulatot, akkor átkapták körbe, két oldalról a várost és egyszerűen bevonultak, puskalövés nélkül. Ki volt ürítve a város már régen. […] valahol a város szélein megjelentek, a különféle széleken, ahogy ez az átkaroló mozdulat megtörtént. Igen ám, de kik? A csellengők. […] Dezertőrökből. Mindenféle olyan csellengőből […] Tehát létrejött egy ilyen különféle forrásokból származó, lézengő, portyázó, fosztogató tömeg. […] Amelyik ment a front előtt. És aztán ment a front után. […] Na most ezek jöttek elsőnek. Én például két, vagy három napon keresztül egyetlen egyet nem láttam. Az első, akit láttam, az leakasztotta az utcaajtót. Alul kék tiszti nadrág volt rajta. Fölül egy civil kiskabát. […] Én mondtam, hogy „Drasztutye.” Ő mondott valamit. Nem bántott, hanem kezdte a fiókokat kihúzni. Szekrényajtót kinyitni. Megtetszett neki egy zakó. Már nem tudom, hogy az apámé volt-e, vagy az enyém. Levette a civil kiszakót. Odahajította a kerítés, a kapu tetejére. Ezt magára vette. És békességbe távozott. […]

Dolgozott a GPU is, de az először a saját zsebit akarta megtömni. Mer az öreg sógor, aki egy másik alakja ennek a kornak, az amikor meglátta az első orosz katonát és visszaemlékezett orosz fogságbeli korszakára, az rögtön produkálta magát, hogy próbálja mutatni az orosz felé, hogy nem harapnak a magyarok és érti a nyelvet, az szerencsétlenségire egy GPU-s kapitány volt. „Ti znájes paruszki?” (Értesz oroszul?) „Hun van a zsidóknak a kincse? Vezess engem oda!” Ez volt az ő részéről a sztálini hadsereg bemutatása. És aztán rögtön befogták tolmácsnak. […] a biciklik föl voltak téve a padlásra, meg el voltak téve a szalmakazalba. Mert ha akkor te beállítottál volna Szolnokra, azt leszállsz az állomáson, és elindulsz a főutcán befelé, akkor mit látnak kíváncsi szemeid? Egy kis ruszki ott billeg a biciklivel a főutcán, tanul biciklizni. Hát azt nem pénzért vette a szolnoki vásárban… Az én biciklim a padláson volt, a diákkori biciklim. […]

Cs. A.: Mostanában egyre gyakrabban hallani, vagy előkerül a közbeszédben, hogy az oroszok erőszakoskodtak is a helyi lakossággal. Amikor ennyire ilyen törvényen kívüli állapotok uralkodnak, meg gyakorlatilag több orosz katona van Szolnokon, mint ahány helyi lakos, hát gondolom nem volt ott olyan hatalom, ami ennek gátat tudott volna szabni, vagy meg tudta volna védeni a helyi lakosokat.

Híre volt ezeknek az eseteknek. Azt kell mondanom, hogy nem akkora, mint később Budapesten, vagy a nyugati országrészekben.

Cs. A.: Tehát, hogy itt Szolnokon is történt ilyen, de nem olyan tömeges méretben, mint Pesten.

Nem.

Cs. A.: Gondolom ez azzal lehetett összefüggésben, hogy ott Pesten azért hevesebb harcok voltak, itt Szolnokot meg hát gyakorlatilag gyorsan bevették. […]

De a robotról, meg a bizonytalanságról, arról személyes élményeim azok vannak. […] amikor valami kis „konszolidáció”, öt-hat nap után kialakult, hát a konszolidációt azt idézőjelben, akkor úgy nézett ki a városnak a képe, hogy valahogyan átkeltek a Tiszán a keleti alakulatok, ott elindultak, a mi időnkbe úgy hívták, hogy a főutca, elindultak a főutcán, és a Horthy Miklós úton, ami József Attila utca, annak az elágazásába torkollik bele a mi utcánk, a Mikszáth Kálmán utca, ott rátértek a főutcáról a József Attila utcára, és örökké csak jöttek-jöttek-jöttek. […] Így meneteltek és énekelték azt, hogy „Fel célozz, jól tüzelj, tüzelj, tüzelj!”–„Agony, agony, agony! […]

És néhány nap alatt telerakták az utcákat akkora Sztalin képekkel, mint ez a két szekrény együtt véve. Furnirra, papírra, léckeretre a nagy Sztálin, a nem tudom kicsoda, a nagy Lenin. Mindent kifestettek. Egy külön alakulatra való festette ezeket a képeket és amerre mentek. […] Ebben a legelső időszakban a papír az olyan dolog volt, hogy az egyszerűen nem létezett. Azt az oroszok fölsodorták mahorkával és elszívták. Például az én Bibliámat. A Skót Bibliaterjesztő Társulatnak a remek magyar nyelvű bibliáját…

Cs. A.: Laponként elszívták?

Úgy van. Hát én azt nem láttam, de tudom, mert ez volt az országos gyakorlat. […] Az első napok az írásbeliség jegyében azzal teltek, hogy az oroszok valahonnan szereztek egy vajling, vagy egy vödör lisztet. Vizet öntöttek bele ahun értek valami vizet. Kovászt kutyultak belüle. És plakátokat ragasztottak a házakra. Tessék, ez a tied.

Cs. A.: Angol-szovjet-amerikai katonai szövetség.

Ekkor még ők nagyon rá voltak utalva az amerikai segítségre, amely Arhangelszken, meg távol-keleten keresztül érkezett hozzájuk. Mer amikor így meneteltek ezek a „davaj-gitárosok” a szolnoki főutcán szakadatlan menetben, tízezer számra, akkor időnként teherautós alakulatok is mentek keresztül. És azok mind remek amerikai teherautók voltak. […] Ezt valamikor novemberben ragasztották föl a falra. […]

Tehát ott egészen addig, ameddig ki nem tavaszodott, ott ez az ősköd, ez gomolygott. Oroszok, magyarok, zabrálások, próbálkozó konszolidációs kísérletek, málenkij robot. […]

Utána én akkor láttam újra, egy-két nap múltán valóságos ruszkit, sáros, mocskos pufajkában, nadrágban, csizmában, valószínűleg a hidászoktól volt. Amikor jöttek végig az utcákon és kiabáltak a szomszédok, hogy „Szedik az embereket!” És akkor bezörgettek. […] A policáj zörgetett. Az zörgetett ott, ahol zárva volt az utcaajtó. Ki kellett menni. Ránézett az orosz. Ha ekkora volt, akkor nem…

Cs. A.: Mármint derékig ért, ilyen gyerek, igen.

Ilyen gyerek féle, ha meg munkára alkalmasnak nézett ki, akkor „Igyi szudá!”. És akkor ott már nyolc-tíz ember várt…

Cs. A.: És akkor csak a férfiakat, vagy nőket is?...

Nőket is, akikből kinézte azt, hogy nem vénasszony.

Cs. A.: És meg bírja emelni a lapátot.

Meg bírja emelni, igen, igen. Na most ez így, néhány napig így ment. […] De nagyon összefolytak a napok. […] Mert ugye nem nagyon aludtunk. Féltünk.

Cs. A.: Tehát akkor nagyon nem is mozdultak ki a házakból az emberek. Mindenki bezárkózott.

Senki. Igen. […] Na most amikor engem beállítottak a sorba, akkor volt még egy olyan mozzanat, amit nem tudok teljesen végigvezetni, hogy hogyan történt. […] a harmadik házba talán, a Bercsényi utcán bementek. És ott volt valaki, aki beteg volt. És idősebb ember volt, nem tudom, hogy ki volt. És ricsaj hallatszott onnan. Részben a policájnak a hangja, hogy hát „Gyüjjön már szerencsétlen! Hát nem lehet itt maradni!”

Cs. A.: A policáj az magyarul.

Az magyar volt. Igen. […] Az idős ember is ottan jajgatva magyarázta, hogy beteg, nem tud, és akkor egy lövés hallatszott. Valószínű, hogy az orosz ijesztésnek használta a lövést, mert utána nem lehetett hallani azt, hogy bántották volna az öreget, vagy lelőtték volna.

Cs.A.: Életben maradt az öreg?

Valószínűleg életbe maradt, mert semmi hír utána nem volt és a szomszédok azok mindent a legapróbb részletekig utána elmondtak egymásnak.

Cs. A.: Ez volt a fő hírforrás. A szóbeszéd.

Ez, igen ez volt. És ebből úgy nyilván a szomszédság következtethetett arra, hogy ha már lűnek is, akkor menni kell, akkor be kell állni a sorba. […]

Az első orosz szó, amit lehetett hallani, ezt mindenki megtanulta, az első napokban: „Igyí szudá.” Gyere ide. Az illető ezt nem is értette, meg gondolta, hogy jó lesz odébbállni, megfordult. Erre a következő orosz kifejezés, amit minden magyar megtanult: „Kudá igyos!?” (Hová mész?) Ha ingerültebb volt az orosz, akkor a harmadik orosz szó, de lehet, hogy az első, az volt, hogy: „Job tvoju máty!” Tudod mit jelent. (Káromkodás.) „Job tvoju máty! Kudá igyos? Igyí szudá!” és a „Davaj szudá.” (Gyere ide.) Ez a négy orosz kifejezés, ez volt akkor a nemzetközi érintkezésnek a nyelve. […]

Az első alkalom, amelyiken én részt vettem, az az volt, hogy engem egy olyan társaság, egy olyan patruj fogott el, gyűjtött be, amelyik a közúti hidat próbálta valahogy helyrehozni. A közúti hidat az utolsó pillanatokban, amikor a németek kivonultak a városból, fölrobbantották. […]

No oda kellett menni. És ott nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy hogyan, ez most már teljesen elmosódott az emlékezetemben, úgy emlékszem valamilyen téglákat raktunk. Talán a hídfeljárónak a kiképzését, azt próbáltuk helyreállítani. Ahol is egy öreg utász főhadnagy, az dirigálta a munkát. […] én azonnal egy számtan-fizika tanárt néztem ki belüle, mert udvarias volt, majdnem azt mondom, hogy kedves, és mondta, hogy ide, ide, ide, ide, oda. És nem káromkodott, és nem mondta, hogy „Job tvoju máty.” és így tovább, és így tovább. Műszaki tiszt volt. […] És amikor bealkonyodott, besötétedett, akkor az öreg még az is lehet, hogy aszondta, hogy „Szpaszíba” (Köszönöm). Nem hallottam, de kinéztem belőle. Hogy nagyon, mai fogalmak szerint szinte udvariasan azt mondta, hogy „Kérem holnap reggel, amikor világos lesz, addigra legyenek itt.” Hát nem mondom, hogy olvadoztunk, de hogy mondjam,…

Cs. A.: Rosszabbra számítottak.

Nem is voltunk meglepve. De valahogy magától értetődőnek tartottuk, hogy másnap reggel ott voltunk. De nem mindenki. Mert ugye voltak olyanok, hogy hát ezt kenyérre lehet kenni, hát ez nem fog újra kihozatni bennünket. De másnap reggel, amikor én ott megjelentem, akkor feleannyian voltunk. […] És azt hiszem, hogy harmadnap is így voltunk az öregnek a keze alatt. De akkor már jóformán senki se volt, csak egy kis csoport.

Cs. A.: És akkor te is ugyanúgy mentél.

Ugyanúgy mentem. És rokonszenves volt az öreg.

Cs. A.: És ebből nem csinált problémát, hogy fogy a munkáslétszám?

Nem. És ebből is arra következtetek, hogy egy intellektuel volt. Mert látta, hogy ennek az egésznek úgysincs értelme és ő úgyse tud ezen segíteni. […]

Tehát vagy oda készültem, vagy kimentem az ártézi kútra vízért, vagy valami. Az utcánk végén volt egy jó kis öreg ártézi kút. És egyszer csak „Igyí szudá!”. Oszt akkor már vittek, de a vasúti hídhoz. A Szolnok-Szajol közötti amerikaiak által lebombázott vasúti hídhoz. Na az volt a rémtörténet.

Cs. A.: És ott betegedtél le?

Ott igen. Tehát oda a járásbul, a megyébül, a városbul, a pokolbul, a mennyországbul, mindenünnen hajtották az embereket. Még pedig ezzel az „Igyí szudá, davaj szudá!” módszerrel. Ha volt rajtuk ruha, volt, ha nem volt, nem volt. Akinek az előző napok tapasztalataiból már volt ahhoz való esze, az valami melegebb kiskabátot, vagy valamit azért vett magára, amikor valami…

Cs. A.: Kilépett az utcára.

Igen. Mert onnan nem volt visszatérés. Ott az volt, hogy hajnaltól éjszakáig dolgoztunk. Éjszaka égtek a villanyok. Ha jöttek a német felderítő repülőgépek, akkor mindenki azt mondta, hogy na az isten erre, arra, most a szövetségeseinktől halunk meg. A volt szövetségestül. De nem bombáztak meg bennünket. Talán egy-két bomba leesett, de én arra nem tudok úgy visszaemlékezni, hogy ott a mi soraink között kárt okozott volna. Ellenben az aztán kimerített minden olyan nem tudom mit, amit ezekről az időkről el lehet mondani. Konkrétan az történt, hogy valahol bevágták az embert valami rész alakulatba, amelyiknek egy ilyen ordító, „Igyí szudá, davaj szudá, job tvoju máty” parancsnoka volt. Nyolc-tíz ember. Na most ez a nyolc-tíz ember ez csinált mindent. Vagy földet hordott valamilyen eszközökkel, vagy gerendát hordott, vagy húzott valami kötelet, vagy valami ilyesmit. Mert a munka az a következőképpen zajlott. Itt is a megrongálódott híd, amit a szolnokiak abba az időbe úgy hívtak, hogy kettes vashíd, ez volt neki a népi neve. Ez olyan állapotban volt a bombázáskor, úgy emlékszem nem volt beleszakadva a vízbe, de megviselt állapotban volt, tehát nem lehetett szerelvénnyel rámenni. Hogy mellette ugyanígy, úgy látszik, hogy az oroszoknak ez volt a hídépítési szokása, ugyanígy valahunnan szedték a szálfákat. A Tisza mentin ugye voltak fatelepek. […] Na ezeket végig igénybe vették az oroszok. Tekintettel arra, hogy ez nem volt elég, kivágták azt a kis ligetet is, aminek a nevével úgy találkozol a Szolnok múltjában, hogy a Móricz-liget. Azok nem voltak erre alkalmasak, mert a nyárfa az a puhafa félék közé tartozik, abból nem lehet hidat építeni, de ilyen (embervastagságú) törzsek voltak, és egyenesek.

[…] No ezeket a szálfákat hordtuk. Hat ember, hét ember, nyolc ember, tíz ember. Hogyan kerültek be a Tisza közepibe? Ahogy a szálfákat összeszedték a Tisza mentén végig, aképpen szedték össze a Tisza mentén végig, gondolom Tiszafüredtől Tiszaföldvárig a halászladikokat, mindenféle csónakokat és vízi járműveket. Azokat így valahogy egymáshoz rögzítették, és […] pallókat […] rögzítettek végig ezeken a ladikokon. Úgyhogy azon végig lehetett menni. Végig lehetett menni gyalog, hátizsákkal. Ha egy katona ment rajta végig, akkor a szerelvényével végig tudott rajta menni, hogy ha hadi körülmények, hadműveleti körülmények között zajlott az átkelés. […]

Ráléptünk a padlóra. A padló az hol körülbelül olyan magasságban, ahol te ülsz, hol mélyebben belesüllyedt a Tiszába. […]

Cs. A.: Tehát lábszárig, térdig.

Gyalogoltam a padlón. Meg a többi is. […] A vízben.

Cs. A.: És az úgy gondolom már novemberben hideg volt.

Hát bizony az már hideg volt. De szerencsére nem volt csikorgó hideg.

Cs. A.: Akkor ott a cipő, minden elázott. Meg a nadrágszár.

Minden. A nadrágszár, cipő, minden. Fölül meg időnként megizzadtunk. […] Na most ezt látni kellene. Csudálom, hogy még nem akadt egy képzőművész, aki ezt valamilyen módon, elfogadható módon bemutatta volna. Mert a ladik az velünk süllyedt. Az tele volt vízzel. Azt csak a fának a fajsúlya, az tartotta fönn a víz színén, hogy a fának a fajsúlya az kisebb a víznek a fajsúlyánál. Tehát amikor mi nyolcan, tízen vittük a szálfát, akkor a híd az így…

Cs. A.: Mármint ez a ladik híd, ez a palló híd.

Ez a ladik. Az így leült. És utána, amikor tovább értünk a szálfával, akkor a ladik és a padló fölemelkedett. És amikor a következő nyolc-tíz ember jött a szálfával, akkor megint. Tehát ahogy a magyar népies műdal mondja, hogy hullámzik a búzatenger, úgy hullámzott ez a híd. El nem süllyedt. Tehát érvényesült Párizs városának a jelszava, „Fluctuat nec mergitur”, hullámzik, de el nem merül. (Nevetés) És akkor, amikor odaértünk a meghatározott pontra, amit a hidászok megállapítottak, akkor ott valahogyan leeszközölték a vállunkrul, vagy mi magunk, vagy mások, akik ott egy jobban megrögzített tutajon álltak. Az már nem süllyedt. Az egy ilyen asztallapra emlékeztető padló volt, amelyik körülbelül akkora lehetett, mint ennek a szobának a háromnegyed része. (kb. 4x4 m) […] Annak a közepin volt egy luk. És abba a lukba eresztették le a szálfát. […] Döngölő, verő berendezéssel azt verték bele a Tisza fenekibe. […] Ez vagy benzinmotor, vagy nyersolajmotor, vagy valami hasonló motor lehetett. Minden ilyen döngölőnek volt egy motorja. És az trötötötötö, éjjel-nappal szólt. Zengett ott a Tisza. […] Ez úgy történt, hogy volt egy ágas, az ágason drótkötéllel, vagy közönséges kötéllel rajta volt egy ilyen nagy súlyszerű valami, ami nem tudom, hogy mi lehetett, mert az ember inkább a lába alá nézett, mint azt leste, hogy ott mi van odafönt. […] De volt olyan, hogy nem a motor húzta, hanem mink húztuk. […] És akkor a szovjet hadsereg képviselője az pedig vezényelt. A vezénylet az a következő volt. „Héjjj RAZ! Héjjj RAZ! Isó RAZ! Isó RAZ!” […] amikor elégnek tartotta, akkor vagy mondott valamit, vagy intett, és akkor elengedtük. […]

Cs. A.: És ez hány napig, vagy hány hétig volt?

Hát én olyan jó három hétig. […] A pihenés az a következőképpen történt. Amikor már úgy ítélték meg, hogy ezeknek most már adni kell valamit, akkor kaptunk egy vödörben egy levest, amely leves azt kell mondanom, hogy elég masszív volt. Nem káposztalé volt, krumplileves volt. Rendszerint krumplileves. Egyetlen alkalommal, talán ha jól emlékszem hús is volt benne. […] Aki előrelátóbb volt, vagy volt már korábban is Szibériában, az már hozta a kanalát is. Aki nem volt előbbrelátó, az megvárta ameddig a másik megeszi a maga adagját a vödörből, oszt továbbadta a kanalat. És akkor így körbe ültük, vagy álltuk, hát inkább álltuk, mert sár volt. Örökké sár volt. Esett az eső, szakadt. Az első három-négy nap, amikor az öreg fizika-tanárnak az alakulatánál dolgoztam, gyönyörű napsütés volt. Egyáltalán ameddig az oroszok be nem jöttek addig egy olyan gyönyörű napsütés volt Magyarországon, hogy a következő évben azért nem halt éhen az ország, mert a betakarítást azokon a területeken, ahol lehetett, ott elvégezték. Szép idő volt, gyönyörű idő. […] A fölszabadulás ikszedik napján, hetedik-nyolcadik napján elkezdett esni az eső és egyfolytában esett decemberig. Tehát akkor kaptunk egy vödörrel, egy ilyen hét-nyolc főből álló csoport. Azt valahogy megettük. És akkor az orosz beállított bennünket valamilyen kétsoros, lehetőleg szerényebb elmék számára is megszámolható, elfogadható alakulatba, hogy mindig lássa azt, hogy megvan-e mindenki. És akkor torony iránt a sötétbe elindultunk. Némelyek kezdtek ott marháskodni, hogy no most visznek kivégezni bennünket, vagy valami, de nem ez történt, hanem az, hogy elhurcoltak bennünket vagy abba a paraszttanyába, vagy a juhhodályba. Ilyen élménybe énnekem hetenként körülbelül kétszer volt részem. Az alvásban. […] Megérkeztünk abba a paraszt tanyába, amelyikbe már a gazda nem volt ott, se a családja. Ki volt rámolva. És akkor az egyik szobába befért harminc ember. A másik szobába… Talán két szoba volt. Volt egy konyha, volt egy pitvar. Hát, aki a pitvarba jutott, az még éjszaka se tudott egy picit megszáradni, aki a szobába jutott, az egy picit talán meg tudott szikkadni.

Cs. A.: És ott a földön aludtak az emberek.

Úgy van. […] Aznap nem kaptunk a vödörrel, mert ilyen nap is volt. Azt úgy két-három naponként kaptunk egy vödör krumplilevest.

Cs. A.: De közben se kenyeret, se semmit?

Kenyeret adtak. […] Kenyér, az a tábori kemencében sült, ekkora méretű, barnára sült ruszki kenyér volt, ami nem tudom, hogy miből volt, de ehető volt. […] Na mink is ilyet kaptunk, de szeletekbe. Nesze neked is egy levágott valami, nesze neked is egy levágott valami… […] Nem haltunk éhen. Ez volt a fontos. […] És volt egy másik helyszín, ahol szintén voltunk vagy két alkalommal, az a bizonyos juhhodály. […] ott juhganéj volt és szalma volt. Juhganéj és szalma, talán még valamelyik oldalába, vagy a végibe még volt olyan szalma is, amit még a juhok nem használtak el alomnak. Végigvágtuk magunkat rajta. Hajnalba jött a ruszki. […] Visszatereltek bennünket. És akkor irtózatos kín volt, nem nekünk, hanem az orosznak, a mindennapi hetvenhétszeri számolás. Mindig számoltak bennünket. […] És amilyen számrendszerbe az illető primitív nemzetiség felnőtt, olyan számrendszerbe számolt. […] Itt mindenki megállapíthatta, aki egy kicsit is gondolkozott, hogy ennek a hadseregnek milyen a kiképzettsége és az elmebeli szintje. És az emberi eredendő intelligenciája. […] „Podvá! Podvá!” (Kettesével.) […] Amikor egy másik orosz keze alá kerültünk, akkor az azt mondta, hogy „Pocsetíri! Pocsetíri!” Azt amikor pocsetíri négyesivel beálltunk, akkor elkezdte… „Raz. Dva. Tri. Csetíri. Pjáty.” De a hetedikig nem jutott el, mert belezavarodott, mert közbe valaki elébb lépett, vagy hátra lépett. Akkor jött a „Job tvoju máty.” És akkor újra. „Pocsetíri! Pocsetíri!” És ordított. […] Néha húztuk is az időt, mert ebbe valamennyi idő eltelt, mert biztos, hogy belezavarodott. Különösen, hogyha tízszer potri, vagy tízszer-tizenkétszer pocsetíri volt, mert azt ki kellett neki számolni. […] Akkor megint mondta. […] „Raz.” Lépett. „Dvá.” Lépett. „Trí.” Lépett. „Csetíri.” […] „Pjáty.” Utána következett az elbizonytalanodás. Mert közbe a magyaroknak volt annyi esze, hogy előbbre léptek, vagy hátra léptek, mert a komám az az előző pjatyban van, vagy az előző csetíriben van, azt legalább avval legyek együtt, hogyha elvágnak bennünket, oszt akkor mink legalább együtt legyünk. Örökké hullámzott a sor. Tehát erre megint következett a job tvoju máty. „DAVAJ SZUDÁ job tvoju máty! NYE szudá! SZUDÁ!” (nevetés) Na ezen derültünk is a keserűségünkben, meg keseregtünk is. És mint a régi magyar katonanóta mondja, hogy „Istenem, hun a szabad életem?” És akkor utána visszahajtottak bennünket a hídhoz. Ez így ment három héten keresztül. Az én esetemben. De voltak olyanok, akiket már korábban kivittek. Tehát azok már négy hétig legalább ott voltak. […]

És a ruhák átáztak. Hát megszáradása sose volt. És akkor én egyszer csak éreztem, hogy kezdem bizonytalanul érezni magam. Na de hát húsz éves voltam, könyörgöm, a fiatal szervezet az… Azóta mondom ezt, a fiatal szervezet mindent kibír. Nem igaz, nem bír ki mindent. De úgy látszik, hogy akkor kibírta. Meg van egy lélektani jelleg is, hogy a veszélyérzet ad egy bizonyos további pluszt a kitartáshoz. Lehet, hogy van ilyen. Tehát éreztem, hogy elbizonytalanodok. Kezdtem fáradni. Hát a fáradtság az mindennapos jelenség volt, de még annál is bizonytalanabb a járásom és aztán kezdtem érezni a lázat. […] De aztán eljutottam egy olyan pontra, amikor már úgy éreztem, hogy itt most…

Cs. A.: Összeesel.

Hogy ezt tudatosan éreztem, tudatosan, hogy úgy mondjam, konstatáltam, hogy itt valami véget fog érni rövidesen. Vagy valami nagyon, nagyon… hogy mondjam ezt, valami nagyon nagy nihil következik. És beállt valami olyan pillanat, amikor azt mondtam, hogy énnekem mennem kell, mert itt döglök meg. De akkor már nem voltam, csak félig lehettem magamnál. És valahogy volt egy olyan perc, amikor nem állt mögöttem, mellettem, mögöttünk, mellettünk a géppisztolyos. Láttam, hogy ott van egy kunyhó. Deszkából egy bódé. Elérhető távolságon belül. És az előző napok tapasztalataiból, ismereteiből már azt tudtam, hogy az utász tiszteknek ott vannak a papírjaik, a rajzaik, a térképeik, és hogy azok tulajdonképpen, azok az urak. Nem pedig ez a „gitáros”. (géppisztolyos) És hogy azokkal talán lehetne szót érteni. […] ahogy Arany János mondja, egy iramodással a pitvarban terem a macska. Hát ez nem iramodás volt, hanem tántorgás. Eljutottam a bódéig. A bódéban az utász tisztek, azok ottan a papírjaik fölött […] rám néznek. […] És én elkezdek nekik franciául beszélni. Hát az én francia ismereteim akkor a középiskolás érettséginek a szintjén mozogtak. Tehát már ki tudtam fejezni magam. Szerettem a franciát. […] Tehát azt a néhány mondatot, azt folyékonyan el tudtam nekik mondani. Erre határozottan emlékszem. És akkor mondom, hogy bocsássanak meg uraim, úgy érzem, hogy nagyon beteg vagyok. Mutattam is, hogy összeesek. És hogy engedjenek el. Ez egy hazárdjáték volt, természetesen, innen visszatekintve. Mert mondhatták volna azt, hogy job tvoju máty és takarodj. […] De lehet, hogy ezek műveltebbek voltak. Értelmiségiek lehettek és azt én már Tolsztojtól tudtam, hogy az orosz értelmiség az valamilyen módon a francia kultúrához jobban kapcsolódik, mint a némethez, vagy máshoz, vagy egyáltalán az európai kultúrkörhöz. […] Valahogy az jelentette nekik a világosságot. […] Rám néztek így. Nem tudom, hogy hogyan néztem ki, de alig álltam a lábamon, ezt magyarul úgy lehetne talán meghatározni. Tehát hitelesnek találhatták azt, hogy ebből már nem lesz ember. Azt valamelyikőjük így csinál, hogy (int a kezével) „pasli.” (Mehetsz.) […] Talán mondtam, hogy „Merci beaucoup monsieur.” És kiléptem a kunyhóból. Eljutottam a csapásig, amelyik a sínek mellett vezet. Nem jött utánam senki. […] Arra emlékszem, hogy azon egy pár lépést tettem, és utána egészen addig, ameddig a megboldogult Szolnok Alcsi vasúti megállóig el nem jutottam, semmire nem emlékszem. Lázas voltam. […] Elmentem haza. Anyukám összecsapta a kezit. Apa nem tudom hun volt, őt is elvitték egyébként, csak nem tudom, hogy akkor-e vagy máskor. És két ruszki bárisnya (katonalány) ül a konyhában a sámlin. […] És eszik a szemecskit. A szemecski az a napraforgómag. […] A Bercsényi utca, amibe a mi kis utcánk beletorkolt, az ki volt ürítve. A lakosságot kizavarták. […] Végig a házakban sebesültek voltak. Több ilyen utca volt Szolnokon. […] És akkor ott a sebesültek kaptak olyan ellátást, amilyet kaptak. Ez a két lány ez oda tartozott a szomszéd házhoz, valamelyikhez. És hogyha egy kis civilizációra vágytak, akkor úgy meg-meglógtak egy óra hosszára, vagy kettőre, azt hun ide állítottak be, hun oda állítottak be. […] A magyarok azok meg örültek annak, hogy nem „gitárral” (géppisztoly) jön. És még meg is kínálták valamivel. […] Ezek engem meglátnak. „Áááá, maladoj csolovek.” […] És akkor én lekonyultam. És akkor anyám ágyba dugott. És másnap arra ébredek, hogy megint ott van a két katonalány. A zsebükbül kiráznak valamit az asztalra édesanyámnak. Mahorka (dohány) törmelék, szemecski, meg tabletták. Ezek így a zsebből így oda. Oszt mondták, hogy „Mamka, mamka.”

Cs. A.: És mutattak rád.

Mutattak rám. Hát annyit már megtanultak az orvostudományokból bizonyosan, hogy láthatták rajtam, hogy én nem vagyok a világon. A tüdőgyulladásnak megvannak a maga jelei. […] nem valószínű, hogy azok az oroszok a tipikus Bayer kereszttel jelzett, német gyártmányú aszpirint, azt adják énnekem. Bár az is lehetséges, mert a patikákat először fosztották ki. Mert amikor beállítottak valahova, akkor rögtön mentek a patikába. […]

Cs. A.: Hogy a sebesülteknek lefoglalják.

Hogy az ő sebesültjeiknek lefoglalják, ami benne volt. Az is lehet, hogy magyar, vagy német aszpirin volt. Hát azt én megettem. [...] És azt se állítom, hogy az a két tabletta gyógyított meg. Valószínűleg a fiatal szervezet, meg az, hogy édesanyám elkezdett föltáplálni. […] Tehát én így voltam az egyetlen, akiről tudom, hogy el tudott valahogyan jönni. […] Mert egyébként az a társaság, amelyikhez én is tartoztam és a többiek is, az valamikor, nem tudom a dátumot megmondani mikor, tehát valamikor úgy jött el, akkor jött el, amikor eleresztették őket az oroszok. […] Tudni illik addigra rájöttek, hogy ezt a, hogy mondjam, lehetetlen, primitív rabszolga szedést, ezt lehet intézményessé tenni. Kivetették a környező községekre a kvantumot. Tehát én amikor eljöttem, akkor már láttam, hogy beállít egy csapat, zsákkal a hátán, téli kabáttal, szervezetten, rendben. […] És azok már úgy jöttek, hogy kosztot hoztak magukkal, ruhát. […] Hát azt nem énekelték, hogy Ferenc József katonája vagyok, de határozottan egy fegyelmezett, határozottan egy civil alakulatnak nézett ki. Azzal, akik már szemmel láthatóan nem féltek attól, hogy most valami nagyon nagy baj lesz…

Készítette: Csönge Attila, főlevéltáros, igazgató