Kék arany Fehérváron és a kékfestő Felmayerek

A „kék arany” és a „festékek királya” néven ismert indigó a világ egyik legrégebb óta alkalmazott festőnövénye. Évezredeken keresztül használata a növényt az emberiség a kék szín előállítására, ezért egészen a mesterséges pigmentek feltalálásáig luxuscikknek tekintették. A nehezen előállítható kék szín értékes volt a különböző civilizációk képző és iparművészete számára, különös tekintettel az egyházi művészetre.

Napjainkra az ismert festőnövények száma meghaladja a kétezret. Az emberiség évezredekkel ezelőtt elkezdte életét megszínesíteni festőanyagokkal. A kőkorszakban Közép-Európában már felfedezték a három alapszín növényi forrását: a kéket a gyalogbodza, a sárgát a festőrezeda, illetve a mocsári galaj, a vöröset pedig a libatop szolgáltatta eleinknek. A kék színről mégis többnyire az indigókék jut ma is elsőként eszünkbe.

Az indigó kifejezést elsősorban az Indigofera nemzetség a trópusi régiókban élő fajaiból és Isatis tinctoria (festőcsülleng) fajaiból kivont színezőre értjük, de néha más kék színt adó növényekre is indigóként utalnak. Az indigónövények a kék festék természetes forrásai. Manapság a szintetikus úton előállított ingidófestéket is gyakran egyszerűen indigónak nevezik. Hazánkban tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a sokszorosításhoz használt, tintával bevont lapot is indigónak vagy indigópapírnak hívjuk. Hivatalosan mégis a 1,5 m magasra is megnövő indigó cserje (Indigofera tinctoria L.) számít indigónak.

Az indigót egyiptomiak és az ázsiaiak (India, Kína) több mint 4000 éve használják, i. e. 2400-ból való egyiptomi múmia pólyáján is találtak indigófestéket. Hellászban és a Római Birodalomban is ismerték. Idősebb Plinius az idősebb is írt az „indigóról, egy indiai termékről, amely a nádon lerakódó iszap. Szitálással feketére válik, de hígítva csodálatos lila és kék keveréket eredményez.” Marco Polo (1254–1324) az indigó indiai használatáról számolt be utazásait megörökítő művében. Mivel a trópusi növény Európába csak hosszú kereskedelmi útvonalakon juthatott el, rendkívül értékes volt és kezdetben az uralkodók számára szánt textíliákat színezték vele. A szélesebb körben alkalmazott kék festőanyagként így századokon át nem az indigó, hanem a festőcsülleng (Isatis tinctoria, angolul „Woad”) volt a legközkedveltebb kék színt adó növény a gyalogbodza kékje mellett.

A festőcsülleng levele volt a kék festék európai nyersanyaga az ókortól egészen a középkor végéig. A Földközi-tenger mellékén és Délkelet-Európában honos növényt sokáig termesztették Közép-Európában is, hogy olcsóbban hozzájuthassanak a keresett festékanyaghoz. Nagy-Britanniában nem csak textilfestékként volt ismert a festőcsülleng, hanem testfestéknek is használták (kelták kék harcifestése). A harmadik kedvelt „kékfestő” növény az Észak-Amerikában (USA keleti és Kanada északi részén) honos borsófürt (Baptisiae radix), ami természetesen csak a földrész felfedezését követően jelent meg Európában. A borsófürt virágai sárgák. Létezik ibolyakék virágú rokona is m a Baptisiae australis (L.), amelyet „déli borsófürtnek” vagy „hamis indigónak” hívnak.

Fontos megemlíteni, hogy kék szín nem csak növényekből lehetett nyerni, a legdrágább kék festéket a lapis lazuli, másként lazurit féldrágakő szolgáltatja, azonban nem textilkészítők, hanem a festők alkalmazzák. Az ultramarinkék színt adó ásványt a 6. században kezdték el használni festékként az afganisztáni Bamiyanban. Európában a reneszánsz idején terjedt el (egyházi ábrázolósok, főként Mária öltözéke). Más, kevésbé borsos árú ásványokból is készült kék festékanyag az ún. „egyiptomi kék” i.e. 2200 körül születhetett meg azurit vagy pedig malachit (réz tartalmú kőzetek) őrleményéből, melyhez mészkövet, homokot is kevertek (a legelső mesterségesen előállított színes pigment).

Az indigó használatának európai elterjedéséhez a földrajzi felfedezések és közlekedés fejlődése mellett a gyarmatosítás is hozzájárult. Amerika felfedezése után sok újvilági festőnövény terméke terjedt el Európában (pl. a kékfestéket termő kékfa, latinul Haematoxylon campechianum), de az indigó nagy mennyiségben elérhetővé válásához az indiai hajóút felfedezése kellett. Az európai piacra 1631-ben hét holland hajó Amszterdamba 290 173 kg indigót hozott magával Batáviából öt tonna arany értékében. A Kelet Indiai Társaság számára az indigó az egyik legjövedelmezőbb árucikknek bizonyult.

Az indigó indiai termesztését évszázadokig elsősorban az európai érdekek határozták meg. A színtartó kéket adó festőnövény növekvő európai népszerűségének az 1500-as évek végén a francia és norvég hatóságok betiltásokkal akartak véget vetni, nehogy kiszorítsa a festőcsüllenget és ártson a saját textiliparuknak (az „ördög festékének” nevezték). A 18. századtól kezdődően kezdte az indigó a festőcsüllenget kiszorítani az európai piacon. A brit textilipar alapvető árnyalatává vált az indigókék, amelyet mindenféle textíliához használtak a katonai egyenruhától a farmerig. Amikor a 19. században kiderült, hogy egyes észak-indiai államokban – például Bengáliában és Biharban – jól termeszthető a növény, ezért meggyőzték az angolok a helyi földbirtokosokat élelmiszernövények helyett indigó termesztésére vegyék rá a földjükön élő parasztokat (akik magas kamatú kölcsönöket kaptak az átálláshoz). A bengáliai termesztők az indigó világpiaci árának 2,5 százalékát kapták meg, így lett lassan a hatalom és a jólét szimbólumának számító „kék arany” az angol köznép színe és egyben az angol elnyomás indiai jelképe („indigó-diktatúra”). 1859-ben a kétségbeesett bengáli parasztok lázadást robbantottak ki, amely gyakorlatilag tönkretette az indigótermelést. A lázadás után bizottságot hoztak létre az indigótermelő parasztok helyzetének vizsgálatára. Az Indigó Bizottság jelentése akkoriban megállapította, hogy „egyetlen indigószállítmány sem érkezett Angliába anélkül, hogy emberi vérrel lett volna befestve”. A kémiai festékanyagok németországi felfedezésével (1878-ban) az indigópiac összeomlott. A feljegyzések szerint Anglia 40 000 tonna indigót importált Indiából 1895-ben, de a szintetikus festékre való kereslet miatt az indiai indigótermelés fokozatosan visszaesett, de nem szűnt meg. Kelet-Ázsia több országa máig termel indigót, India továbbra is a világ egyik fő forrása.

Az indigót elsősorban pigmentként tartjuk számon, de gyógyászati és kozmetikai célokra is használt növényről beszélünk, mivel a Indigofera tinctoria L. több hatóanyaggal is rendelkezik (pl. indoxil). A kínai gyógyászat az indigót évszázadok óta alkalmazza Qing-Dai néven, viszont jellemzően nem az Európában használt indigót adó növényekből nyerik ki, hanem elsősorban a Baphicacanthus gyökérből (Baphicacanthus cusia). Az indigó szerepelt az első két hazai gyógyszerkönyvben indigo oldat (Solutio indici) és az indigó por (Pulvis indigo) formájában. Fogyasztásánál a dózis kiemelt fontossággal bírt, mivel a gyomor és a belek nyákhártyájával érintkezve hányást, hasmenést, hascsikarást is okozhat, emellett akár izomremegéses, illetve rángásos tünetek is megjelenhetnek. Vélhetően pont az utóbbi mellékhatása kapcsán az analógiás szemlélet miatt rángással járó – főként ismeretlen eredetű vagy gyógyíthatatlan – betegségek esetén is alkalmazták, így az epilepsziás rohamokra (nehézkór, nyavalyatörés), a rángásokkal járó vitus-táncra (másként vidatánc, vidtáncz, Chorea Sancti Viti, ballismus), vagy a görcsös méhösszehúzódásokra. Általában naponta többször kellett bevenni a betegnek az indigót két szemernyi dózisokban (a szemer, másként gran/grain/granum 0,07 g, vagyis egy szem gabona súlya; főleg a gyógyszerészetben használt régi mértékegység). Az indigót a homeopátia máig a bronchitis ellenszereként belsőleges szerként, sebre és aranyérre külsőleg javallott, mivel bizonyítottan antiszeptikus hatású. A kozmetikumok közt hatékony haj-, szemöldök és szakállszínezőként ma is közkedvelt, mivel a szőrszálakat feketére színezi, világosabb árnyalatokat henna hozzáadásával lehet elérni (vörös, barna).

A kéktextilt készítők, vagyis a kékfestők (másként föstők) a 16–17. században kezdtek áttérni a festőcsüllengről az indigóra, mivel az indiai élénk kékkel készült mintás gyapotkelmékek egyre nagyobb mennyiségben tűntek fel a nyugati piacon az. A divat térhódításával megnövekedett az indigóra való igény is. A keleti mintázó és festő eljárást igyekeztek mihamarabb ellesni a nyugati mesterek, hogy részesüljenek a profitból. Lassan kialakult egy, már speciálisan európai kékfestő mintakincs.

Magyarországon a nyugati területekről érkező (ipari verseny elől keletebbre település, vallási üldözés elkerülése), vagy ott tanuló szakembereknek jóvoltából jelent meg az indigó alapú új eljárás. Részben a kékfestőknek köszönhető a magyar népviselet „színeződése”. A kékfestő portékák a németajkú lakosság és a parasztság körében voltak a leginkább kedveltek A mesterek a18. század közepére már kisebb falvainkban megtelepedtek, ahol főként a helyi igényekre koncentráltak: kékfestő a női ruhák, kötények, fej-, illetve vállkendők alapanyagává vált, míg a férfi viseletben bőgatya, ing, [munka]kötény és zsebkendő formájában jelent meg a szövet. Az anyag lakástextilként is kedvelt volt, ágy[nemű]huzat, függöny és terítő is készülhetett a szövetből.

A 19. század közepén a céhek után megjelentek a gyár jellegű kékfestőüzemek is hazánkban (pl. Óbudán), de valódi magyar kékfestő gyárakról a 20. század elejétől beszélhetünk. A kékfestő népszerűsége a 20. század folyamán tört meg, főleg a második világháborút követő időszakban (népviselet háttérbe szorulása, városiasodás, mesterséges textil alapanyagok és színezékek elterjedése stb.). Az országos jelentőségű fehérvári kékfestőipar tárgyi emlékei napjainkra már múzeumokban fennmaradt nagyra becsült darabok. Még nem tűnt el teljesen a mesterség: a kékfestők manapság elsősorban a néptáncosok viseleteit és a hagyományőrzők ruházatát állítják elő. Egyes magyar tervezőknél is megjelenik a kékfestő, bár inkább színében és mintájában, mint a technikájában (a Sugarbird „Czukormadár Kékfestő” nevű különböző fantázianevű remekei, illetve az „ÖRÖKKÉK/everblue Heritage kollekció” Széki Gabriellától). A kékfestés magyarországi hagyományát 2015- ben vették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe.

A kékfestő divat fénykorát napjainkban a fennmaradt textíliák mellett az előállításukhoz szükséges nyomódúcok, dúcnyomatok és a 18–19. századi jobbágyparaszti végrendeletek és hagyatéki leltárak őrzik. Az iparág legszebb hazai emlékei a pápai Kékfestő Múzeumban találhatóak meg. A székesfehérvári Szent István Király Múzeumban is néprajzi gyűjteményében is találhatóak kékfestő nyomódúcok a 19. század második fele és a 20. század első fele közti időszakból a Felmayer-féle, illetve Montskó-féle nyomódúcok az 1950-es években kerültek a múzeumi kollekcióba Varga Marianna (1926–2017) néprajzkutató gyűjtésének hála. Ez nem meglepő, mivel a Dunántúlon nagy népszerűségnek örvendett a kékfestő (Kaposvár, Keszthely, Székesfehérvár stb.), a Felmayer, illetve Montskó cégek pedig gyönyörű textilekkel látták el a fehérvári és Fejér vármegyei közönséget.

A vármegyei női népi viseltben a hétköznapok színe volt a kékfestő, a gyászé pedig a fekete („Szent Mihály lovának a színe”) és fehér (ritkábban), míg az ünnepeké világos volt. Csákberényben „fekete föstőként is ismerték a kékfestőt. Dr. Lukács László néprajzkutató Dr. Gelencsér Józseffel folytatott gyűjtése alapján Baracson a szüret idején volt szerepe a kékfestő öltözetnek, ám az erősebbik nemnél: „A […] szüreti felvonulás keretében először egy betyárjelenetet adtak elő. A betyárnak öltözött legény a kocsmában és a kocsma előtt búcsúzott a szeretőjétől. Lóra ült és elment, a csendőrnek öltözött legények keresték. A szeretőjét fogták el és a szüreti bíró elé vitték. […] A betyár kékfestő inget, kékfestő gatyát, fekete csuligombos mellényt, fekete árvalányhajas kalapot viselt. A betyár szeretője először fekete ruhát vett, az üldözött betyárt gyászolta, majd ő is színes ruhába öltözött.”

Székesfehérvár legismertebb kékfestő készítő üzeme id. Felmayer Istvánhoz és fiához köthető, a helyi köztudatban röviden csak „Kolorit” és „Pamuttextilművek” néven is ismert, mára megszűnt vállalat a mai Alba Pláza helyén működött. A Felmayer családnak, illetve a gyáruknak a történetét Végh Ákos kutatta (https://albaarchivum.hu/felmayer-istvan-1813-1888-2/.

Az idősebbik Felmayer 1813. augusztus 16-án született Szegeden Felmayer Antal szűrszabó mester gyermekekként. A szegedi 1813-as tűzvész a családi vagyon jelentős részét elemésztette, így István a gimnázium 6. osztálya után munkát kellett vállaljon. Fivére kékfestőüzemében kezdte elsajátítani a föstő mesterséget, majd Pesten folytatott szakirányú tanulmányokat. 1844 tavaszán indult el a szokásos vándorútra, amelynek során eljutott Mannheimbe, Mainzba, Lübeckbe, illetve Hamburgba is. Hazánkba visszatérve nem Szeged, hanem Székesfehérvár felé vette útját, ahol beállt özvegy Sáfrán Józsefné Mutz Julianna (1815–1883) mester nélkül maradt Palotai utcai kékfestőműhelyébe (Sáfrán József Veszprémből települt Fehérvárra). Felmayer kapcsolata az özveggyel egy év alatt teljesen átalakult és 1845. június 8-án házasságot kötöttek. 1845-ben meg is alapították a Felmayer-féle Kékfestőműhelyt a Gaja-csatorna folyása mentén. A „mester” titulus használatához szükséges jogosítványt és letelepedési engedélyt két nappal az esküvője előtt kérvényezte Felmayer, míg polgárjogért két évvel később folyamodott (1847. július 2.).

A férfi modernizálta és bővítette is a már neve alatt futó egykori Sáfrán „üzemet”, 1856-ban pedig új ingatlant is vásárolt a Városház téren, ahol már keményítőműhely, tarkázó- és szárítóhelyiség is állt. A telephellyel szomszédos házakat és telkeket is felvásárolta az agilis iparos. Végül emeletes szárítót is épített a Palotai utcában. 1852-ben megvásárolta az Ybl családtól az Uri u. 10. alatti ingatlant (ma: Városház tér 3.). Egy 1857-es feljegyzés alapján már 12 alkalmazottja volt, akik a Nádor-csatorna vízelvezető partján épült műhelyében dolgoztak. 1860-ban a Palotai utcában lévő, 388/b helyrajzi számú ingatlan megszerzésével már gyár jellegűvé válhatott a műhely: 1861-ben 50 főt foglalkoztatott Felmayer. A porosz–osztrák–olasz háború megnövelte a termékei iránti keresletet számát, így Felmayer az 1860-as években Felmayer tovább bővítette a gyárát és újabb ingatlanokat szerzett (pl. Világi-ház a Ponty vendéglő szomszédságában) és gőzgépeket is beszerzett. 1863-ban fióküzletet nyitott Pesten (Fürdő u. 6.). 1870-re 8 nyomógéppel és 100 alkalmazottal folyt a kékfestés Felmayer karton-, kendő- és vászonfestő gyárában. Motívumkincsében magyar és külföldi minták egyaránt szerepeltek.

A város másik kékfestőműhelyét ugyanebben az időszakban alapította meg az a Montskó Flórián (1860-ban szabadult fel Ólublón), aki 1872-ig a Felmayer családnál dolgozott. Montskó műhelyében általában 10–15 munkást és 2–3 vásározó lányt dolgozott (utóbbiakkal azt a vásározó tevékenységet űzték, amellyel Felmayerék felhagytak). A Montskó-féle kékfestő anyagok szintén kedveltek voltak Fejér vármegyében. Különlegességeik közé tartoztak a kék mellett a vörös és fekete színű, illetve sima, habos és fényes kelmék, valamint a kötény- és asztalneműk. A fejkendőkön alkalmazott tűzpiros szín Montskóék védjegye volt, amelyet rajtuk kívül kevesen tudtak előállítani.

Az 1873-as bécsi nemzetközi kiállításon termékeiért érdeméremmel tüntették ki. A gyáros többé nem elégedett meg az alapanyag behozatallal, maga is indigó ültetvényessé vált 1875-ben Kelet-Indiában.

Id. Felmayer István mindkét fia követte őt a pályán. Lányai házasságaikkal kiváló kapcsolati tőkét hoztak a családba: Gizella (1857–1935) Rigler József papírneműgyárossal, Vilma (1860–1940) Topits Alajos József gőztésztagyár tulajdonossal, Emília (1846–1920) Karl József szeszgyárossal (a Karl cégről bővebben: https://mnl.gov.hu/mnl/fml/hirek/a_fehervari_kajofi_hokobol), míg Lujza (1851–1923) Lichtneckert Antal fűszer-kereskedővel kelt egybe. Ifjabb István (1849–1894) és Károly (1853–1897), 1876-tól dolgoztak a gyárban (a tárgyév áprilisában a Palotai utca 3. alatt új műhelyépületet húztak fel). 1881. január 10-én lettek apjuk cégtársai, így született meg a Felmayer István és Fiai vállalat. 1887-re a kézifestő-műhelyek és némi raktár maradtak csak a Városház téren, míg a Nádor-csatorna két partján számos épületük húzódott, amelyeket egy kő- és két fahíd kötött össze.

1883. május 23-án elhunyt Mutz Julianna, férje 1888. november 14-én követte. A cég a két fiúra szállt, akik tovább folytatták apjuk tevékenységét, mint a kékfestőgyártás, mind a karitatív tevékenységek tekintetében. A Hunyadi fiú kereskedelmi iskolával szoros kapcsolatot ápolt ekkor már a gyár, anyagilag is támogatta a rászoruló ifjakat (id. Felmayer István halála után elsősorban a kereskedelmi társulaton keresztül): „A […] Felmayer István úr nevére alapított tandíjmentességi ösztöndíjat Fortvingler Pál és Saly Elek középső osztályú tanulók között osztotta meg […] az igazgató bizottság.” A Hunyadi iskola tananyagába is bekerült a Felmayer gyár, mint német nyelvű kereskedelmi levelezési feladat: „Wm Brandt’s Son & Cie London jan. 11 -én megküldik a székesfejérvári Felmayer István és fiai cégnek a hajófuvarlevél elismervényt és a facturát a Calcuttábana triesti Ign. Brüll cég címére feladott A. M. u 8,65 18 láda indigóról. […] […] London és Triest németül leveleznek.” A tanulók vezetett gyárlátogatásokon is részt vehettek: „Második tanulmányukat a középső és felső osztály tanulói tanári karuk kíséretében Tekintetes Felmayer István és Károly urak helybeli kékfestőgyárában tették. Tanulmányozásunkban a gyártulajdonos urak a mintaszerűen berendezett gyártelep roppant számú helyiségeiben személyesen voltak kegyesek kalauzolni bennünket, lekötő magyarázatokat nyújtva a kékfestés technikájáról. […]  Csak főbb vonásaiban vázolom hazánk nagy tökélyre jutott s a külföldével egyenrangú ez iparága egyik nevezetes gyárának s egyúttal az indigófestésnek technológiai processusát. Kezdet a kelme kifőzése lúgban, fehérítése chlorral s tekervényes utakon tiszta vizbeni kimosása. Ezt követi a kelme kékre festése indigóval. […] Kelet-Indiában és Chinában élő Indigofera tinctorum növényből előállított indigófestékben foglaltatik […]. A legjobb indigó Calcuttából jő, indigókék tartalma 50—75%. A legjobb minőségű indigó kilója 10 frt.” (Hunyadi fiú felsőkereskedelmi iskola értesítője, Székesfehérvár, 1891, 25. p.)

Ifj. Felmayer István 1894. március 4-én hunyt el, a gyászhírt ugyanazon a napon a Magyar Hírlap „Egy gyáros halála” című cikkben tette közzé: „A magyar iparnak gyásza van, Felmayer István, az ismert nevü gyáros, mint levelezőnk Székesfehérvárról telegrafálja — ma este elhunyt 45 éves korában Felmayer István, akinek nagy festőgyára volt, vezérszerepet játszott Székesfehérvárott, ahol mindenki nagyon szerette. Áldozatkész, jótékony, igazi gavallérember volt, városi bizottsági tag, közgazdasági előadó, a székesfehérvári kereskedelmi társulatnak és az ipartestületnek elnöke, a kereskedelmi banknak pedig alelnöke volt. Székesfehérvárnak ő volt a leggazdagabb embere. Vagyona több millió. A magyar ipar terén Felmayer István rendkívül nagy érdemeket szerzett. Gyára egyike a legkiválóbbaknak a maga szakmájában. Felmayer már régóta betegeskedett s ma este elhunyt. Halála Székesfehérvárott óriási részvétet kelt.” A Felmayer család, pontosabban Károly „a gyáripar és a közügyek terén szerzett érdemeiért” Ferenc Józseftől nemességet kapott 1894. szeptember 15-én, 1897-ben ő is elhunyt. A cég özvegy Felmayer Istvánné Irmára és özvegy Felmayer Károlyné Erzsébetre szállt, tőlük vette meg a „Neunkirchner Druckfabriks Aktien Gesellschaft” a vállalatot 1898. augusztus 2-án. A tulajdonos változott, de a cégnév nem, ahhoz túlságosan közismert márkanévnek számított. A tulajdonosváltás nem csupán jót hozott magával, hanem néha sztrájkokat is, 1906. március 2-án 260 munkás követelt méltóbb bérezést és csökkentett munkaidőt a bécsi üzemeltetőtől: „Az eddigi munkaidő ugyanis napi 11 1/2 óra volt, amiért 1korona 60 fillér napszámbért kaptak. A munkások ezeknek olyképeni megváltoztatását kérték, hogy a munkaidő napi 10 óra legyen és munkadíjul 30 fillér órabér állapíttassák meg.”  1911-ben Forbáth Imre az alábbiakat rögzítette a gyárról a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyében: „Felmayer István és Fiai kékfestő és kartonnyomógyárának alapítási éve 1845. Tehát ama kevés gyár közé tartozik, melynek alapítása még a szabadságharc előtti időre nyúlik vissza. A gyár munkáslétszáma 300 körül van, tisztviselőinek száma 30. Gyárt évenként több mint 7 millió méterárút, kereken millió korona értékben. Exportál Romániába, Német- és Olaszországba. […]  A gyár modern berendezésére vall, hogy az összes munkagépeket elektromos erőátvitellel hajtják.”

A Nagyháború idején hadiüzemmé nyilvánított gyár a katonaság részére termelt. 1927-ben a vállalatot a Wiener Bankverein vásárolta meg.

A potsdami egyezmény alapján a Felmayer István és Fiai Kékfestő és Kartonnyomó Rt. – miután német cég üzemeltette – a Szovjetunió tulajdonába ment át: 1951-ben a Felmayer márkanevet felváltotta a Kolorit Fehérítő-, Festő- és Nyomógyárra. A már állami kézben lévő gyár 1960-ban Pamutkolor Művek, 1963-ban Pamuttextilművek Kikészítőgyár (PATEX) nevet vette fel.
1996. december 13-án volt az utolsó munkanap a székesfehérvári textilipar fellegvárában, jogilag 1997 augusztusában szűnt meg.

A gyártelep területén ma az Alba Plaza Bevásárló és Szórakoztató Központot találjuk (a pláza másik fele az egykori Piactér helyén húzódik), amelynek a nyugati oldalán lévő falszakasz és emléktábla hirdeti a dicső múltat. Az épületet Dobozi Miklós, Lázár Ferenc és Rosch Gábor tervezte, a generál tervezője a KÖZTI Rt, míg a gyalogoshíd UVATERV Rt. munkája. A több mint 150 évig működő vállalat helyén ma is találkozunk textilekkel a számos ruhabolttal, de kékfestőt egyelőre köztük sehol nem találni.

További képek

Felhasznált irodalom:

• A kék szín története az ősi Egyiptomtól egészen a legújabb laboratóriumi felfedezésekig.  https://papageno.hu/intermezzo/2020/01/a-kek-szin-tortenete-az-osi-egyiptomtol-egeszen-a-legujabb-laboratoriumi-felfedezesekig/
• Balogh Kálmán: Gyógyszertan (Pest, 1865)
• Csiszár Attila: Domonkos Ottó és a Rábaköz kutatása. Soproni Szemle, 77. évf./1. szám (Sopron, 2023)
• Demeter Zsófia - Gelencsér József - Lukács László: Palotavárosi emlékek. Székesfehérvár - Palotaváros története és néprajza - István Király Múzeum közleményei. A. sorozat 31. (Székesfehérvár, 1990)
• Dr. Demeter Zsófia: Palotavárosi múlt és jövő (5) Az első fehérvári gyár. Fejér Megyei Hírlap, 37. évf./ 75. szám (1981)
• Dr. Rapaics Raymund: A növények és az ember. (Bp., 1941)
• Farkas Gábor: A tőkés viszonyok kialakulásának és fejlődésének néhány kérdése Fejér megyében. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (Székesfehérvár, 1972)
• Fejér Megyei Hírlap, 47. évf./68. szám (2002)
• Fejes László: Szemesnek áll a világ. https://www.nyest.hu/hirek/szemesnek-all-a-vilag
• Forbáth Imre: Székesfehérvár sz. kir. város vízellátása és csatornázása. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye. 45. évf./43. szám (1911)
• Gelencsér József - Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. – Fejér megye néprajza 3. Szent István Király Múzeum közleményei: A sorozat 30. (Székesfehérvár, 1991)
• Gróf Esterházy Károly Múzeum, Kékfestő Múzeum dokumentumtár. Székesfehérvári minták. Gyűjtő Dr. Méri Edina, átadó Dr. Domonkos Ottó (9400 Sopron, Várkerület 50.).
• Gyógyszernevek régi patikaedény- és fiókfeliratokon – Nagylexikon. Magyar Gyógyszerésztörténeti Társaság. https://www.gyogyszeresztortenet.hu/wp-content/uploads/2015/01/Gy%C3%B3gyszernevek-r%C3%A9gi-patikaed%C3%A9ny-%C3%A9s-fi%C3%B3kfeliratokon-Nagylexikon.pdf
• Iskolai értesítők - /Hunyadi fiú felsőkereskedelmi iskola, Székesfehérvár, 1891
• Iskolai értesítők, Székesfehérvár - Hunyadi fiú felsőkereskedelmi iskola 1891
• Iskolai értesítők, Székesfehérvár - Hunyadi fiú felsőkereskedelmi iskola,1896
• Iskolai értesítők, Székesfehérvár - Hunyadi fiú felsőkereskedelmi iskola,1901
• Izinger Katalin (szerk.): Egy múzeum tekintete. A Szent István Király Múzeum első 150 éve „…a közönség használatára…” A Szent István Király Múzeum közleményei D sorozat 363. szám (Székesfehérvár, 2025)
• Klagyivik Mária: Gyógyhatású festőnövények alkalmazása a textiliparban. Diploma Tézis, Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem. (2024)
• Lasky Gyula: Az iparoktatás száz éve Székesfehérváron. Szakmunkásnevelés, 35. évf./ 1. szám (1984)
• Lotut, Zoriana: Blue in Eighteenth-Century England: Pigments and Usages
• Magyar Életrajzi Lexikon 1. kötet, A-K (1967)
• Magyar Építőipar, 50. évf./7–8. szám 2000)
• Magyar Hirlap, 4. évf./63. szám (1894Ö
• Malonyai Dezső: A magyar nép művészete (Bp., 1907)
• publication.nhmus.hu/NatEu/HNHM_Geology/HNHM-MIN_A.58.0192.pdf
• Szabó László Gy.: Gyógynövények és élelmiszernövények A-tól Z-ig
• Székesfehérvár és Vidéke, 34. évf./ 37. szám (1906)
• Taggart, Emma: A kék szín története: az ókori Egyiptomtól a legújabb tudományos felfedezésekig (2018)
• Varró Ágnes: A múzeum néprajzi gyűjteményének története. szikmblog.hu
• Végh Ákos László: Felmayer István és kékfestőgyára. https://albaarchivum.hu/felmayer-istvan-1813-1888-2/