Csákvár kapcsán a Vérteshez tartozó Haraszt-hegyet, a tanösvényeket vagy a meseszép kilátókat említik, pedig a település határában rejtőzik egy olyan hely, amelynek jelentőségét világszerte ismerik a kutatók: ez Csákvár község határában lévő Báracházi-barlang. A Guba-hegy oldalában húzódó szűkszájú barlangot Csákvári-barlangként, Báracháza-barlangként, Csákvár-Baracházi barlangként és Esterházy-barlangként is ismerik.

Amikor napjainkban a Vértesben túrázunk, el sem tudjuk elképzelni, hogy a mai tölgyesek és bükkösök helyén több millió évvel ezelőtt meleg, szubtrópusi táj húzódott, ahol háromujjú őslovak legeltek, míg a bozótban őshiénák és kardfogúak lestek rájuk. Pedig a gróf Esterházy Miklós Móric egykori birtokán lévő barlang kézzel fogható bizonyítékokkal szolgált erről a letűnt világról. Az itt fellelt ősmaradványok nem csupán a hazai, hanem a külföldi tudósok érdeklődését is felkeltették.

A Vértes eddig ismert barlangjainak és üregeinek száma 37. Mind közül a csákvári a legjelentősebb és egyben a Vértes negyedik leghosszabb barlangja is. Csákvár községtől délnyugatra, a Guba-hegy délkeleti sziklás oldalában van. Befoglaló kőzete középső triász fődolomit. Több egymást harántoló tektonikus hasadék mentén kialakult ún. korróziós barlang. Dr. Láng Sándor vízvezető — forrás — járatkénti működését is feltételezi. Járatainak összhossza 72 m (az 1930-as évekre visszautaló forrásokban még 61 m, 1999-ben 63 m).

A letűnt világ nyomaira székesfehérvári turisták bukkantak 1925-ben egy szokványos kirándulás során. Az addig ismeretlen barlang alját puha föld és agyagréteg borította, itt-ott csontok sárgállottak. A turisták kíváncsiságból ásni kezdtek és a földből egymás után bukkantak felszínre állati csontok. Volt köztük néhány hatalmas példány is, amely megdöbbentette a régészetkedvelő túrázókat. Ők akkor még nem tudták, hogy a régen kihalt mastodonnak, az elefántfélék családjába tartozó növényevőnek a maradványait tartják kezükben.

A feltáráshoz egy idő után már nem volt elegendő a lelkes csapat, így napszámosokat fogadtak a nagy járatszelvény süllyesztésére. A Sztankovits János vezette amatőr csapat több csontleletet fordított ki a kitöltésből. Az állati maradványok Szablyár Péter kutatása szerint a „székesfehérvári piarista gimnázium” természetrajzi szertárába kerültek (a Ciszterci rend Szent István Gimnáziumára gondolhatott a szerző). A felfedezésük híre csakhamar elterjedt, sőt az újságok is beszámoltak róla.

Híradásuk eljutott a Magyar Királyi Állami Földtani Intézetbe, a barlangok ősrégészeti ásatásainak tucatjait végző dr. Kadics (Kadič) Ottokár (Opazova, 1876. július 29. – Bp., 1957. február 28.) főgeológushoz. A tudós azonnal felismerte a lelőhely jelentőségét és Székesfehérvárra sietett személyesen átvenni a feltárás vezetését. Kadics 1925 szeptemberében érkezett a Királyok Városába, majd onnan a csákvári ásatás helyszínére utazott. A sietségét nem csak az izgalom okozta, félt, hogy az esetleges szakszerűtlen bontás során sérülhetnek a leletek. A dokumentálás hiánya volt a másik probléma, amellyel szembesülnie kellett. A miniszterelnökhöz, a barlang környékének tulajdonosához, Esterházy grófhoz fordult, közölte, hogy az ismeretlen üreg kitöltéséből értékes ősmaradványok kerülhetnek napvilágra. 1926. márciusa végén kezdődött az első nagyobb volumenű feltárás. Esterházy gróf az engedély megadása mellett egymillió koronát adományozott az ásatás megkezdésére.

Kretzoi Miklós és Kadics Ottokár „Előzetes jelentés a csákvári sziklaüregben végzett ásatásokról Vorläufiger Bericht über die Ausgrabungen in der Csákvárer Höhlung” című tanulmányukban az alábbiakat közölték: „1925. év nyarán a napisajtót bejárta az a hír, hogy Székesfehérvár közelében, Csákvár község határában nagykiterjedésű barlangot fedeztek fel s hogy a barlang feltárása közben csontokat is leltek. Erre a hírre Székesfehérvárra utaztunk s a Magyar Turista Egyesület Székesfehérvári Osztálya néhány buzgó tagja kalauzolása mellett felkerestük a barlangot s megvizsgáltuk a benne talált csontokat. Kiderült, hogy a nevezetes barlang egyszerű sziklaüreg a régóta ismert Báracháza, a kitöltéséből kiásott csontok pedig jégkorszakbeli állatok maradványai. Bár a sziklaüreg kutatása nem sok eredménnyel kecsegtetett, a benne talált csontokra való tekintettel mégis ajánlatosnak látszott, hogy a Báracházát részletesen megvizsgáljuk és a benne levő lerakódásokat rendszeresen felássuk. Ez annál is könnyebb volt, mert a sziklaüreg tulajdonosa Esterházy Móric gróf, az előzetes vizsgálatok eredményéről értesülve, legnagyobb készséggel kilátásba helyezte azt, hogy az ásatások költségét fedezi. Az ásatást ilyen körülmények között 1926. év tavaszán, március hó 25-én megkezdtük s április hó 29-én be is fejeztük.”

Az 1926-ban megkezdett ásatás 1928-ban kapott nagyobb lendületet (részben Esterházy újabb anyagi támogatásának hála), majd kisebb megszakítás után 1929 őszétől 1930 folyamán aktívan zajlott. Ezt követően majd csak az ötvenes években került sor újabb feltárásokra, amelyet Kretzoi Miklós és munkatársai végeztek (legjelentősebbek a fellelt madármaradványok).

A Móri járás főszolgabírója 1930 áprilisában értesült a feltárás aktuális állapotáról. A csákvári ásatásról szóló tudósítást megküldte Fejér vármegye alispánjának tájékoztatás végett (levéltári jelzet: MNL FVL 401.a) IV. kútfő. 107. tétel). „Kadics Ottokár egyetemi tanár Gróf Eszterházy [sic!] Moric anyagi támogatása mellett a csákvári határbán fekvő bárácházi, most már tudományos körökben Eszterházy néven ismert barlang kutatását és feltárását folytatta s kutatása eredményeként megállapította, hogy ezen barlang a világ legrégibb barlangja. Az itt előforduló csontmaradványok egyszerre a földtörténetének 4 különböző korszakát rejtik magukban s ilyen kiváló és gazdag őslényi maradványok eddig egyetlen barlangban sem fordultak elő. […] A barlang kutatása még nem fejeződött be, az folyik s tudományos szempontból még meglepő eredmények varhatók. Csákvár, 1930 április hó 10-én. Germán sk. vezető jegyző.” A dokumentumot eljuttatták Marosi Arnold „múzeumi igazgató úrnak”, a fehérvári Szent István Király Múzeum jogelődjének vezetőjének (ekkor a múzeum a Bognár utca 3-ban működött, ma Országzászló tér 3.) is.

Az 1930. évi ásatás minden várakozást felülmúlt. A kutatók négy különböző földtörténeti korszak (köztük a jégkorszak) emlékeit tárták fel egymás felett elhelyezkedő rétegekben. A leletek segítségével évmilliók állatvilágának változásait lehet nyomon követni. A leletegyüttes megtalálása idején barlangban még nem találtak pleisztocénnál (2,5 millió évesnél) idősebb korú maradványokat, így a Csákváron feltárt 10–15 millió éves, óholocén üledékben 28, a mintegy 10 millió éve keletkezett holocén rétegben 26, a pleisztocénkoriban pedig 29 fajt sikerült azonosítaniuk. A kutatók 12 emlősfajt azonosítottak, amelyek addig ismeretlenek voltak a tudomány számára.

A főgeológus lelkes szavai jól tükrözik a feltárás hangulatát: „A világ egyik legcsodálatosabb barlangjának ásatásába fogtam. Ilyen kiváló és gazdag őslénytani állatmaradványokat más barlangban még nem találtak […] Ez a föld egyik legrégibb barlangja, régen letűnt világok ősi állapotát varázsolja elénk.”

A mastodon után a „kapafogú” deinoterium a maradványai kerültek ki a kutatóárokból. Az ásatás során megtalálták a háromujjú ősló, a Hipparion csontjait, az állat 6–8 millió évvel ezelőtt élt. Ezenfelül ősi antilop, gazella, ősteve, szarvas és gyapjas orrszarvú maradányait is feltárták. A ragadozók közül barlangi medve, barlangi oroszlán, hiúz és „kardfogú tigris” (feltehetően nem egy Smildon faj, hanem egy Homotherium-féléé, vagyis a kardfogú nagytestű macskafélék közé tartozhatott) csontok és fogak kerültek elő. A dögevőket két hiénafaj képviselte. A legnagyobb szenzációt mégis egy ősi zsiráfféle maradványai jelentették. Kadics Ottokár professzor a Csákváron 1930-ban tartott előadásában — megmaradt kézirata szerint — erről a következőket osztotta meg a lelkes publikummal „Szinte hihetetlennek tűnik és meseszerűnek látszik..., az eddig talált emlősfajok száma 28, ezek közül 12 faj teljesen új, vagyis ezeket a fajokat a csákvári barlangban mi fedeztük fel... Legmeglepőbb azonban, hogy a zsiráfok ősét is megtaláltuk, ezt Csákvár község tiszteletére Csákvárotherium hungaricumnak neveztük el.”

Kadics Ottokár felfedezte az ember nyomait is a barlangban: először egy koponyát talált (tízezer évesnek becsülte a lelet korát), majd egy átfúrt szarvasgyöngyfog és mamutagyarból készített karperectöredék is birtokába jutott. Kadics hipotézise szerint a kőkorszaki ember nem lakott tartósan a barlangban, a női emberi maradványokat a rajtuk lévő ékszerekkel együtt hiénák hurcolhatták az üregbe, erről tanúskodnak a csontokon látható rágásnyomok. Ez a tézise később tévesnek bizonyult, mivel az 1952-ben megismételt ásatások során újabb eszközök és ékszerek kerültek elő. „Kretzoi Miklós 1951-ben – a Magyar Tudományos Akadémia ötéves tudományos tervének keretében – ekkor már ismét Báracháza-barlangnak neveztek. Folytatta a Hipparion-faunás rétegfeltárását, illetve a barlangelőterében rekonstrukciós ásatást végzett. Az utóbbit a főjárat végponti kürtőjének leomlasztásával, a Hipparion-faunás újabb, eddig nem bolygatott leletekben gazdag kitöltés kitemetésével érte el. Az ásatás befejeztével a barlang legfiatalabb üledékéből, a holocén korú, fekete humuszos agyagból 66 fajt határozott meg, leggyakoribb tagja a nyúl volt, de fellelt hiúz-, barnamedve- és csigamaradványokat is. Emberi kultúra maradványaként egy szép pattintott nyílhegyet emeltek ki.” Foltényi Tibort idézve: „Sikerült megállapítani, hogy az úgynevezett Würm-eljegesedés első nagy hideghulláma idején már megtelepedett itt az ember. Megtalált csontékszerei azért nevezetesek, mert ezek az eddig talált legrégibb ékszerek a világon. Koruk 40–50 ezer esztendő.” A barlang teljes feltárása során 205 állatfaj maradványait találták meg.

A barlang nem csupán az őskorhoz köthető, hanem római kori vonatkozása is van. A hatalmas barlangszáda (nyílás, bejárat) mellett a délnyugati falon római Diana-kultuszhoz köthető felirat látható: „Dian(a)e sac(rum) / M. Aur(elius) Constajntinus vete[r(anus)] / ex preto[r.] A. Con[siba]/nti(n)us /in re suap(osuit)”. A felirat magyar fordítása: „Dianának szentelve Marcus Aurelius Constantinus a pretorianusok veteránja fogadalmát szívesen teljesítette. A. Constantinus saját költségén állította.” A rovásírásszerű feliratot Holéczy Mihály 1829-ben jegyezte le Tudományos Gyűjteményében. A falfelirat hazánk egyik legkorábbi vadászemlékének tekinthető.

A mai Csákvár környékét az i.sz. 1. és a 2. században eraviszkuszok (illír-kelta népcsoport) lakták, a római korban az Alsó Pannóniához tartozó terület Floriana néven volt ismert (dr. Fitz Jenő kutatása szerint Floriana a mai Csákvár belterületére esett). A település a Savaria-Aquincum és a Sopianae-Brigetio útvonalak kereszteződésénél feküdt, a római község neve az Itinerarium Antonini útikönyvben szerepel. A település 2–4. századi életével hozható összefüggésbe a barlang Diana szentélye is. 1960-ban dr. Fitz Jenő csákvári ásatására (főként a római kori temetőt érintette) vonatkozó beszámolójában az alábbiakat találjuk: „A barlang gazdag aeneolit-korabronzkori leletein kívül a római kort a két Diana-felirat mellett csak érmék képviselik. Ezek között Marcus Aurelius 172-re datálható sesterciusa a legkorábbi, a többi mind a IV. századi (Maximianus Herculius, Licinius 2 db, II. Constantius 2 db, I. Valentinianus, Valens). A két Diana felirat is Marcus Aurelius koránál előbbre nem helyezhető, valószínűleg III. századiak: […] A barlang ásatásából előkerült leletanyag átengedését Kretzoy Miklósnak köszönöm. Az őskori leleteket Roska Márton dolgozta fel.” A barlang bejárati szakaszában áldoztak a vadászat istennőjének, de Szabó Ádám teóriája szerint akár Silvanusnak, az erdők és legelők istenének is bemutathattak áldozatot a barlangszentélyben. Diána a vadászat mellett az amphitheatrumi állatviadalokhoz és az erdei állatokhoz is kötődő szűz istenség.

További képek

Források:

• MNL FML IV. 401.a) IV. kútfő. 107. Csákvári ásatás (13/1930)

• A Magyar Földrajzi Társaság 101. rendes közgyűlése
• Balázs Katalin: Különleges oltalom
• Barbie Lajos: Turistaság és barlangkutatás
• Barkóczi László-Bóna István-Mócsy András: Pannónia története
• Fitz Jenő: Floriana. Jelentés a csákvári római település ásatásáról, 1960
• Foltényi Tibor: Csákvári zsiráfok... Az ősállatok barlangja
• Gönczöl Imre: A Vértes-hegység barlangkataszteri felmérése
• Horváth Gergely: Beszámoló a Magyar Földrajzi Társaság 51. vándorgyűléséről és 122. közgyűléséről
• https://romaikor.hu/romai_birodalom_provinciai/pannonia_(a_mai_magyarorszag_nyugati_resze___dunantul)/pannonia_tortenete_az_oskortol_a_hunok_betelepuleseig/pannonia_a_csaszarkorban/a_severusok_kora/cikk/vallas_a_severus_kori_pannoniaban
• Kadics Ottoká: Őslénytani ásatások az Esterházy-barlangban/
• Kretzoi Miklós -Kadić Ottokár: Előzetes jelentés a csákvári sziklaüregben végzett ásatásokról. Vorläufiger Bericht über die Ausgrabungen in der Csákvárer Höhlung
• Kretzoi Miklós: Madármaradványok a csákvári hipparion faunából
• Kretzoi Miklós-Kadić Ottokár: Előzetes jelentés a csákvári sziklaüregben végzett ásatásokról = Vorläufiger Bericht über die Ausgrabungen in der Csákvárer Höhlung
• NFI snittkatalógus – 6. Helyszínek • 61. Magyarország. 612–613 Magyar város, falu, község, település (ABC sorrendben)
• Örsi Károly A csákvári Esterházy-kastély kertépítészetének története
• Paulitsek Géza: Egyesületünk jövendő útjairól
• Pecz Vilmos (szerk.): Ókori Lexikon 1. A–L (1902)
• Romat Sándor: 1911. május 14-én nyílt meg a székesfehérvári múzeum
• Sándor Janka: A kardfogú macskafélék elterjedése a Kárpát-medencében, különös tekintettel a Homotherium latidensre
• Szablyár Péter: a csákvári-barlang és a háromujjú ősló
• Szabó Ádám: Kultuszhelyek és istenek
• Szalontai Kriszta: Őslények nyomában: a Báraczházy-barlang
• Szili István: Meghívó a Vértesbe
• Tóth Ernő dr.: Hidak Fejér megyében (2006)
• Varga Ágnes: Nekünk „csak” a macska jutott? Április gyűjteményi tárgyai: a kardfogú macska (Homotherium latidens) szemfog-leletei. (2020)

• Fejér Megyei Hírlap, 1986.08.02., 181. szám
• Nimród, 2006.06.15., 6. szám
• Székesfehérvári Szemle, 7. kötet (1937.) 3–4. szám
• Tanácsok közlönye (1976), 59. szám/