A hazai vármegyerendszer „születéstörténete”
2023. január elsejével változás történt a levéltár életében a megyék vármegyékké való alakulásával, az intézmény felvette a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Vármegyei Levéltára (rövidítve MNL FVL) nevet. Azóta online felületeinken is megjelentek a megújult logók, folyamatosan frissítjük azokat a platformokat és dokumentumokat, ahol fel kell bukkannia a vármegye szónak. Türelmüket ezúton is köszönjük!
Az intézmény „vármegyésítése” – ahogy házon belül nevezzük – közben merült fel a gondolat, hogy a heti posztot a hazai vármegyerendszer „születéstörténetének” szenteljük.
A vármegyerendszer– írott forrásokkal is alátámasztható – kialakítását Szent Istvánhoz köthetjük. Első királyunk egy olyan területi egységeken alapuló kormányzati modellt hozott létre, amelynek középszintű közigazgatási eleme a királyi vármegye (civitas, provincia, parochia, comitatus) lett.
A királyi vármegye a magyar királyság területi szerveként szolgált a 13. századig, a nemesi vármegyék létrejöttéig.
A vármegyerendszer eredetét illetően több teória létezik. Felmerült a más népektől (avar, bolgár, frank-bajor, morva, pannon-szláv) való átvétel. Más tézisek szerint István király helyi előzmények nélkül hozta létre a közigazgatási rendszerét (kialakulásukban Györffy György kutatásai alapján a nemzetségek, Kristó Gyula szerint a törzsek játszottak szerepet). A steppei birodalmak (hun, avar és a 10. századi pogány magyar) a Róma utáni kormányzati modell alternatíváját jelentették.
A vármegyék Magyarország teljes területét lefedték. A régebbi magyar történetírás szerint a Szent István-kori megyéknek még nem voltak határai, csupán Kálmán király korában váltak önálló területi egységekké. Napjainkban már az az általános nézet, hogy a korai királyi vármegyék is körülhatárolt egységek voltak.
István királyságának központi elemei a várak, illetve az ezek köré szerveződő ispánságok voltak. A vár és a hozzá tartozó birtokok alkották a vármegye területét. A vármegye területébe a megyén belüli összes birtok is beletartozott, függetlenül attól, hogy az királyi, egyházi, földesúri kézen volt.
A „vármegye” és a „várispánság” nem szinonim fogalmak, jóllehet Árpád-kori forrásokban gyakran mindkettőre a comitatus (ispánság) kifejezést használták. A várispánság (comitatus castri) egy sajátos feladatkörrel rendelkező uralkodói birtoktípus volt, lényegében a királyi várszervezet egyes helyi egységeit jelentette, amelyeknek szórtan elhelyezkedő birtoktestei területileg össze nem függő uradalmat alkottak a központként szolgáló várral. A vármegye viszont egy területileg zárt igazgatási egység, amelynek a területéhez a helyi várispánság földjein túl az egyéb királyi, királynéi, illetve hercegi, valamint az egyházi és a világi birtokok is hozzátartoztak. A királyi vármegye lényegében „[…] a magyar helyi igazgatás birtoktípusoktól független alapegysége.”
A várispán (comes castri, ispán=comes) volt egyben a megyét kormányzó megyésispán, így egyszerre látott el vezetői teendőket a vármegye közigazgatása és törvénykezése terén, ráadásul ő állt a katonaság élén is.
A királyi vármegyéket, illetve a királyi várispánságokat szoros szálak fűzték egymáshoz, területük sokszor egybeesett. A várispánságoknak lehettek más, akár kifejezetten távol eső vármegyében földjei, illetve népei. A királyi vármegye nem kizárólag attól „királyi”, hogy területének túlnyomó része királyi birtok volt (a vár- és udvari szervezet földjein kívül a királyi család egyes tagjainak eltartására rendelt birtoktesteket is beleszámítva), hanem attól is, hogy a közfunkciókat ellátó vármegyei szervezet élére a mindenkori uralkodó bizalmasai kerültek. Első királyunk az unokatestvérét, Doboka fia Csanádot tette a délkelet-alföldi vármegye első és egyben névadó ispánjává. A megye igazgatása során felmerülő kisebb feladatokat ráadásul jellemzően a királytól propriusi (tulajdonosi) függésben lévő várjobbágyok hajtották végre, így ebben az esetben is érvényesültek az uralkodói érdekek.
Az ispán (comes) szó többféle jelentésben fordul elő Árpád-kori forrásainkban, leginkább az „ispánság élén álló tisztségviselő” értelemben fordul elő. A királyság ekkor különböző jellegű és rendeltetésű ispánságok halmaza volt: léteztek várispánságok és határispánságok; a királyi (illetve királynéi) szolgálónépek különféle csoportjainak élén is ispánok álltak; továbbá egyfajta ispánságként fogták fel a királyi udvart (irányítója a „palota ispánja”, latinul comes palatii, másként palatinus comes) is. Ezenfelül egyaránt ispánoknak nevezték a vármegyék kormányzóit, illetve a pénzverő- vagy a sókamarák vezetőit.
Szent István törvényeiben többízben feltűnik az ispán tisztségnév, viszont – a fentiekből kiindulva – mindig vizsgálandó, hogy pontosan milyen ispánról szól az adott „paragrafus”. A Szent István-kori latin szókincs kialakulása kezdeténél tartott, így egy-egy kifejezés a kezdeti időkben akár több jelentéssel bírhatott. István király törvényeiben az „ispán” szó társadalmi rétegre utaló kifejezésként is feltűnik (pl. a feleséggyilkosokról és a más házára rátörőkről rendelkező rész). Az „ispán” tisztségnevet feltehetően az tette alkalmassá egy társadalmi réteg megjelölésére, hogy az ispáni tisztséget elnyerők zömmel ugyanabból a társadalmi csoportból kerültek ki. A vasárnapi munkavégzés tilalmának, illetve a misére járás kötelezettségének betartatásával kapcsolatos rendelkezéseknél valószínűsíthetően a megyésispánok kötelezettségeit fejti ki a törvény, mivel egyedül a megyésispánok joghatósága terjedt ki — legalábbis az ilyen típusú ügyekben — a lakosság egészére.
A hierarchiában az ispánt a bíráskodás területén az udvarispán (comes curialis, udvarbíró, az ispán bírói helyettese, a tisztség 11. század óta adatolható) követte. A királyi vármegye lakóinak felső rétegét az ún. milesek [később várjobbágyok (iobagiones castri)] alkották, feladatuk a katonáskodás volt, közülük kerültek ki a vármegye elöljárói)]. A várnép (civiles, castrenses) katonai szolgálattal tartozott, századokba és tizedekbe osztották be őket [az előbbieket századosok (centuriones), az utóbbiakat tizedesek (decuriones) irányították]. A hadakozás ennek ellenére elsősorban a várjobbágyok feladata volt.
Forrásaink (pl. Gesta Friderici I. Imperatoris) 70 körülire teszik a 12. századi vármegyék számát, a 13. század elején 70–80 vármegyénk lehetett. Pesty Frigyes szerint az Árpád-korban az alábbi vármegyék léte támasztható alá forrásokkal: Abaúj (korábban Újvár), Arad, Bács, Baranya, Bars, Békés, Bihar, Bodrog, Borsod, Borsva (később Bereg), Csanád, Csongrád, Doboka, Dubica, Esztergom, Fehér, Fehér (Székes-), Gömör, Győr, Heves, Hont, Horom, Hunyad, Kemej, Keve, Kolos, Komárom, Körös, Krassó, Küküllő, Mosony, Nógrád, Nyitra, Orbász, Pata-Újvár, Posega, Pest, Pilis, Pozsony, Sáros, Somogy, Sopron, Szabolcs, Szatmár, Szepes, Szerém, Szerencs, Szolnok, Szörény, Temes, Tolna, Trencsén, Ung, Valkó, Varasd, Vas, Verőce, Veszprém, Zagoria, Zágráb, Zala, Zana, Zaránd, Zemplén (gyakran „Patak” néven), Zólyom. Árva, Liptó, Kraszna, Máramaros, Solt, Somlyó, Torontál, Torda, Torna Turóc, illetve Ugocsa vármegye viszont később jött létre.
A középkori vármegyéknek nem volt címerük, vagy más megkülönböztető szimbólumuk, ezenfelül nem rendelkeztek saját pecséttel. A vármegyei oklevelekre az ispán címere került. Elsőként az országban Somogy vármegye kapott címert, azonban az esemény bőven a tárgyalt időszak után következett be, II. Ulászló király uralkodása (1456–1516) idején.
Fejér vármegyét comitatusként 1009-ben említik először a Veszprémi Püspökség joghatóságát meghatározó oklevélben. A Dunántúlon ekkoriban három püspökség létezett: a győri, a veszprémi és a pécsi püspökség. A Veszprémi Egyházmegye magába foglalta Fejér vármegye mellett Veszprém, Kolon (Zala), illetve Visegrád vármegyéket.
Fejér vármegye nevében a fejér kifejezés bizonytalan eredetű, talán finnugor kori szó (erre utalhat a „fej” elem) magyar képzéssel, a szó belseji „j” hang ellenére a fehér kifejezéssel azonosítható. A fejér-fehér nem kizárólag egy színnév, a feltételezések szerint a fehér melléknév utalhat az erőre, de szolgálhatott akár az előkelőség, a nemesség megnevezésére is.
Fejér vármegye a Komárom, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna, Somogy és Veszprém vármegyék által határolt területen feküdt (kb. 4009 km²), keleti részét egy emelkedettebb hátság, déli részét a Sár ingoványos vizei alkották, állóvize a Fertő tó (Velencei-tó). A vármegye kialakulástörténetének nyitott kérdése, hogy vajon a Duna mindkét partjára kiterjedve jött létre, vagy a korai századokban csupán a Duna jobb partjáig terjedt a megyehatár és az Árpád-kor végére csatolták a területhez a Duna-Tisza közének részeit. Erdős Ferenc történész-nyugalmazott levéltárigazgató kutatásai szerint ez utóbbi a valószínű, tehát a XIII. század végén, a XIV. század elején Fejér vármegye három egyházmegye területén feküdt, így a Veszprémi Püspökség, a Váci Püspökség és a Kalocsai Érsekség térségében.
„Fejér vármegye területén a királyi birtoktestek mellett megtaláljuk az egyház, a különböző nemzetségek (honfoglalás kori; hospes azaz jövevény) és befogadott keleti elemek (besenyők, majd kunok) birtokait, szállásterületeit.” A vármegye legjelentősebb nemzetsége a Csákoké volt. Fejér vármegye első név szerint is ismert főispánja a beszédes Szónok nevet viselte (1047).
A 13. század során a királyi várbirtokok eladományozása következtében a királyi vármegye meggyengült, majd felbomlott, az Anjou-kor elejére vette át szerepét a nemesi vármegyévé, amely önkormányzati jellegű szervezetté fejlődött. A nemesi vármegyében az ispán mellett már alispán és szolgabíró is működött.
Felhasznált irodalom:
Farkas Gábor: A Fejér megyei önkormányzat újjászervezésének kérdései 1860–1869. In: Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve 23.– Szent István Király Múzeum Közleményei: C sorozat Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. 1984-1985
Erdős Ferenc - Kelemen Krisztián - Vitek Gábor: Vármegyeháza a bástya és a várfal helyén - Fejér Megyei Levéltár Közleményei 28. (Székesfehérvár, 2002)
Gulyás Anita: A vármegyei közigazgatás helyzete a háború után. In: Bödő István (szerk.): „Füstölgő romok közt” - Fejér megyei helyzetjelentések a második világháborút követően - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 31. (Székesfehérvár, 2016)
Horváth Attila: A nemesi vármegye. Az alkotmányosság védőbástyája
Horváth Attila: Megyerendezés 1950-ben. http://epa.niif.hu/03100/
Kiss Gábor: Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete
Magyar Katolikus Lexikon
https://mki.gov.hu/hu/hirek-
http://users.atw.hu/bagabr/
Makk Ferenc: Megjegyzések a Szent István-i államalapítás történetéhez
Oborni Teréz: Vármegyék és székek Erdélyben
Orosz Éva: Az Árpád-kori Fejér vármegye Dunán inneni településneveinek nyelvészeti elemzése
Papp László: A törvényhatósági rendszer. A rendi dualizmustól a dualizmus rendjéig. Megyereform 1870-ben. http://epa.niif.hu/03100/
Szabados György: Magyar államszervezet a X. században
Terei György – Nováki Gyula – Mráv Zsolt– Feld István – Sárközy Sebestyén: Fejér megye várai az őskortól a kuruc korig
Törő Bálint Sándor: Comitatus Albensis: 1000 év
Tringli István: Megyék a késő középkorban
Molnár András (szerk.): Zala Megye Archontológiája 1138-2000. Zalai Gyűjtemény, Zala Megyei Levéltár, 2000., 524 p. ·
Zsoldos Attila: A királyi vármegye az Árpád-kori Magyarországon
Zsoldos Attila: Vitézek, ispánok, oligarchák. Tanulmányok a társadalom- és a hadtörténetírás határvidékéről. https://m.militaria.hu/
Új hozzászólás