Impériumváltás egy járási tisztviselő szemével - Lieber Ferenc jelentése a pécsváradi főszolgabírói hivatal 1919. februári meneküléséről

Impériumváltás egy járási tisztviselő szemével

Lieber Ferenc jelentése a pécsváradi főszolgabírói hivatal 1919. februári meneküléséről

1918 őszén, a központi hatalmak vereségének következtében, a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia alkotóelemeire hullott szét. Magyarország ekkor háborús vesztesként állt az antant és az utódállamok „ítélőszéke” előtt – ezen pedig az őszirózsás forradalom nyomán hatalomra került, Károlyi Mihály vezette kormány „teljesítési politikája” sem tudott változtatni. A dualista állam felbomlását követő impériumváltások a magyar állami tisztviselők tízezreit állították válaszút elé: ki maradjon, és ki válassza a távozást? Az egzisztenciájukat elveszítő, gyakran menekülésre kényszerülő hivatalnokok sorsa és egyéni túlélési stratégiái sokat elárulnak a zűrzavaros korszak emberi vetületeiről. Az alábbiakban egy járási tisztviselő, Lieber Ferenc tiszteletbeli pécsváradi főszolgabíró szemszögéből tekinthetünk be az 1919. februári eseményekbe.

A háborús vereség közvetlen következményei hamar elérték Baranya vármegyét: a Károlyi-kormány képviselői és a keleti antant hadsereg parancsnoka által 1918. november 13-án, Belgrádban aláírt katonai konvenció alapján területének négyötöd része szerb megszállás alá került.

Baranya vármegye térképén az „I”-el jelölt terület tartozott magyar fennhatóság alá 1919-ben (HU- MNL-BaML-XV.3.[Szám nélkül].)

Mivel a belgrádi konvenció a polgári közigazgatást a magyar hatóságok kezében hagyta, sokkhatásként érte a vármegye lakosságát, amikor november 25-én a Szerb Nemzeti Tanács által Újvidéken összehívott, Baranya, Bácska és Bánát lakosságának akaratát kifejezni hivatott népgyűlés kimondta e területek csatlakozását a létrejövő délszláv államhoz. E Vajdaság néven egyesített terület igazgatására jött létre a Narodna Uprava (Nemzeti Igazgatóság). Mindezek után december 1-jén megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, amelynek kormánya a Narodna Uprava előterjesztésére kijelentette, hogy Bácska, Bánát és Baranya megszállt területét annektálja.

A belgrádi konvenció megsértése és a terület tervezett elszakítása ellen Pécs és Baranya vármegye közönsége december 3-án néphatározatban tiltakozott. A tiltakozások ellenére a Narodna Uprava megkezdte az újvidéki népgyűlés döntéseinek gyakorlatba ültetését. 1919. január 17-én bejelentette, hogy a siklósi születésű, pécsi kötődésekkel is rendelkező Vladislav Pandurović ügyvédet, a pécsi hadapródiskola egykori tanárát nevezte ki Baranya, Pécs és Somogy megszállt területeinek kormánybiztos-főispánjává. Január 27-i beiktatása során a magyar tisztviselői kar távollétével tiltakozott, az eseményt pedig atrocitások kísérték. Másnap Pandurović átvette a városi, illetve a vármegyei főispáni hivatalt a magyar kormány által kinevezett kormánybiztosoktól. A magyar főtisztviselőktől rövid úton megszabadult: január 30-án Kerese György vármegyei kormánybiztos-főispánt, Stenge Ferenc alispánt és Nendtvich Andor pécsi polgármestert áttoloncolta a demarkációs vonalon.

Hivatalának átvétele után Pandurović hozzálátott a közigazgatás átszervezéséhez. Rendeletet adott ki, amely szerint Baranya, Somogy és Tolna vármegyék megszállt részei Baranya vármegye néven közigazgatásilag egységes területet képeznek, valamint közölte az új járási beosztást is. Február első napjaiban, a vármegye központjában, Pécsett működő tisztségviselőket – mivel a hivatali eskü letételét megtagadták – állásukból elbocsátotta, és ideiglenesen új hivatalnokokat nevezett ki. A járási és községi tisztviselők február 11-ig tovább működhettek, eskütételüket erre a napra tűzték ki.

Baranyavármegye Hivatalos Lapja a vármegyei tisztviselők leváltásáról tudósít 1919. március 1-jén

Eközben a demarkációs vonal túloldalán a kiutasított magyar főtisztviselők útja Sásdra, Baranya vármegye egyetlen megszállás alá nem került járási székhelyére vezetett, és itt a Magyar Népköztársaság égisze alatt próbáltak meg jogfolytonosságot biztosítani a vármegyei közigazgatásnak. Mivel a súlyos beteg alispán Budapestre távozott gyógykezelésre, helyettesítésével a kormánybiztos-főispán a szintén kitoloncolt pécsi polgármestert bízta meg. A tiszteletbeli vármegyei főjegyzővé kinevezett Nendtvich Andor vezetésével február 1-jén kezdte meg működését Sásdon az alispáni hivatal.

Kerese kormánybiztos-főispán 1919. február 13-ra hívta össze Baranya vármegye rendkívüli közgyűlését, amelynek fő feladata az volt, hogy jóváhagyja a közigazgatás folytonosságának fenntartására tett intézkedéseket, és ezáltal megfelelő jogi alapot teremtsen azok számára. A Sásdon tartott közgyűlés további feladata volt a vármegye magyar kézen maradt része ideiglenes közigazgatási beosztásának rendezése, hiszen a székhely és a hét járása közül négy – a baranyavári, a mohácsi, a siklósi és a szentlőrinci – teljes egészében megszállás alá került. A vármegye 308 községéből mindössze 55 maradt a magyar fennhatóság alatt (49 a hegyháti, 5 a pécsváradi és 1 a pécsi járásból). A közgyűlés tehát Baranya vármegye ideiglenes székhelyéül Sásd községet jelölte ki, emellett két járási szervezettel számolt. A hegyháti járás székhelye, Sásd és területének nagy része elkerülte a szerb megszállást, így a főszolgabírói hivatal zavartalanul működhetett tovább. A pécsváradi járás helyzete más volt: 37 községéből mindössze 5 maradt magyar fennhatóság alatt, igaz, ez két teljes körjegyzőséget (a hidasi és a püspöknádasdi) jelentett. A közgyűlésen úgy határoztak, hogy e két körjegyzőség praktikusabb irányítása miatt, és nem utolsó sorban a jogfolytonosság fenntartása érdekében a járási hivatalt a megszállás alatt lévő Pécsváradról áttelepítik Hidasra.

A közgyűlés határozatának végrehajtása azonban nagy kihívás elé állította a pécsváradi járási tisztviselőket, hiszen a szerb főispán szigorúan megtiltotta, hogy a magyar hivatalnokok átlépjék a demarkációs vonalat. Az ezt megelőző két hét eseményei – a vármegye központi tisztviselőinek elbocsájtása – valóban aggodalomra adtak okot. Mivel a járási tisztviselők eskütételére vonatkozó február 11-i határidő vészesen közeledett, Simon József pécsváradi főszolgabíró és helyettese, Lieber Ferenc tiszteletbeli főszolgabíró bátor lépésre szánta el magát. Február 8. és 9. között, a járás megszállt területén községenként népgyűlést hívatott össze, ahol a lakosságnak arról kellett határoznia, hogy a járási és községi tisztviselők letegyék-e az esküt a szerb hatóságok előtt. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy a megszállás alatt álló településeken e népgyűléseket megszervezzék. Mindenesetre a 28 darab fennmaradt népgyűlési jegyzőkönyv arról tanúskodik, hogy a járás községei elutasították hivatalnokaik eskütételét.

A Zengővárkony községben 1919. február 8-án tartott népgyűlés jegyzőkönyve (HU- MNL-BaML-IV.410.b. 329/1919.)

A népgyűlések határozatainak birtokában a főszolgabíró február 11-én a szerb főispán előtt megtagadta az eskütételt, aki ezért őt hivatalából elbocsájtottnak nyilvánította. Simon József a következő napokban kapta kézhez a Sásdon tartott vármegyei közgyűlés határozatát, a járási hivatal Hidasra költöztetéséről. Ezt követően a főszolgabíró által összehívott tisztviselők úgy határoztak, az átköltözést önként vállalják, végrehajtásával azonban megvárják a szerb hatóságok erőszakos hivatalátvételét, amit az elkövetkező napokra vártak. Mindenesetre a hivatali munkát felfüggesztették.

Simon József főszolgabíró, aki ekkor már súlyos betegségben szenvedett, nem vállalta a közelgő megpróbáltatásokat. Február 14-én betegszabadságot kért, s a hivatal Hidasra történő átköltöztetésének lebonyolítására Lieber Ferenc tiszteletbeli főszolgabírót javasolta. Lieber tisztában volt azzal, hogy a szerb hatóságoktól nem fog engedélyt kapni a hivatal áthelyezésére, ezért titokban megkezdte a távozás előkészítését. Sok ideje nem maradt: február 17-én a szerb katonai hatóságok a járási tisztviselőket – hivatali tevékenységüket engedély nélküli gyülekezésnek minősítve – eltávolították hivatalukból.

A végső fordulat február 26-án következett be, amikor a szerbek a korábban eltávolított járási tisztviselőket ismét a főszolgabírói hivatalba rendelték. A további eseményekről – a járási hivatal meneküléséről, valamint Pécsvárad község megszállás alatti viszontagságairól – Lieber Ferenc 1919. március 2-án kelt, Baranya vármegye alispánjához írt jelentésében számolt be részletesen.

HU- MNL-BaML-IV.410.b. 329/1919.

A pécsváradi járás főszolgabírájától

ad. 3.

1919.

Tárgy: A pécsváradi főszolgabírói hivatal átadása, illetve elvétele a szerb főispán által járási főszolgabírói minőségben kiküldött egyén által.

Alispán Uram

Sásd

A fenti tárgyra vonatkozó jelentésemet a következőkben terjesztem elő:

F[olyó] évi február hó 26-án megjelent mintegy 20 főnyi fegyveres erő és Mihájlovics Ljubica szerb kapitány kíséretében a főszolgabírói hivatalban – hova a helyi szerb parancsnokság által berendelve lettünk – dr. Krsztics Vásza alsó-nánai születésű egyén, ki állítólag az ottani szerb tanító fia és kijelentette, hogy ő mint járási főszolgabíró van kiküldve a hivatal átvétele czéljából, mire Simon József fősz[olga]bíró úr azon választ adta, hogy tiltakozik a hivatal át-, illetve elvétele ellen, és semmiféle átadási jegyzőkönyvet alá nem ír. Eközben Krsztics nekikezdte jegyzőkönyvbe mondani a vele hozott szerb írnoknak szerb nyelven az átvételre vonatkozó jegyzőkönyvet.

Krsztics kijelentette, hogy Simon János bíró úr el van a szolgálatból bocsájtva, s alulírott szolgabíró, tb. főszolgabíróhoz azon kérdést intézte, hajlandó vagyok-e a szerb szolgálati esküt letenni és a szerb impérium alatt szolgálni, mire azon választ adtam, a magam és jelen volt tisztviselő társaim és pedig Fehér Miksa jár. állatorvos, Kardos Jenő iroda s. tiszt, Vincze Elek jár. útbiztos és Lukács István jár. díjnok nevében és megbízásából, hogy mi a szerb szolgálati esküt le nem tesszük, a szerb impériumot el nem ismerjük, s addig amíg a szuronyok között elhurcolt kormánybiztosunk és alispánunk helyüket újra el nem foglalhatják, dolgozni nem fogunk. Krsztics ama kérdésére, hogy őt elismerem-e főszolgabíránknak, azon választ adtam Simon főszolgabíró úrra mutatva, hogy az én törvény szerinti főszolgabírám ott ül.

Krsztics további kérdésére, hogy nem tudom-e, miképp Bánát-Bácska és Baranya vármegyék Újvidéken kimondották Magyarországtól való elszakadásukat, továbbá, hogy az eskü és szolgálattétel megtagadásának súlyos következményei – deportálás, katonai karhatalommal való munkára kényszerítés – lehetnek, azon választ adtam, hogy az elszakadásról mit sem tudok, holott mint politicai tisztviselőnek tudomással kellene bírnom arról; ellenkezőleg, a pécsváradi járás közönsége községenként nyílt népgyűléseken azon akaratának adott kifejezést, hogy a magyar hazához hű kíván maradni és tisztviselőit a szerb eskü letételétől eltiltotta; ami pedig a fenyegetéseket illeti, azt válaszoltam, hogy a kilátásba helyezett ezen áldozat mind csekély ahhoz mérten, amit a magyar tisztviselők ezen föld, a Haza megvédése és megmentése érdekében meghozni képesek. Mire Krsztics gúnymosoly között mondotta, hogy 48 órai meggondolási időt ad nekünk, miszerint módunkban legyen jövő sorsunk felett gondolkozni, – mire Simon fősz[olga]bíró úrral élünkön a hivatalt elhagytuk.

A hivatkozott népgyűlési jegyzőkönyveket 28 drb.-ban ide mellékelem.

Kubicza István közalapítványi uradalmi erdőtanácsos úr közreműködése, útmutatása és segítségével aznap nyomban megtettem minden intézkedést, hogy alispán úr 45/1919. számú rendeletének megfelelve, a hivatalt Hidasra átköltöztessem, ami f[olyó] évi február 27-én részben meg is történt, amennyiben Kubicza István és egy erdei őrének, Ráth Jánosnak kalauzolása mellett rejtett erdei utakon át Kardos Jenő járási iroda s. tiszttel és Vincze Elek j. útbiztossal a demarcationalis vonalat átlépve P[üspök]nádasdra s másnap onnan Hidasra mentünk, ahol a járási fősz[olga]bírói hivatalt elhelyezve, működésünket a mai napon megkezdtük.

A hivatal átköltöztetése közben f[olyó] hó 28-án – állítólag Bozits Blágó pécsváradi lakos által elárulva – az iratokat és ruhanemüket zsákokban hozó erdei famunkások a demarcationalis vonalon túl egy szerb járőr által üldözőbe vétettek, amely járőr P[üspök]nádasd község szélén a munkások egyikét agyonlőtte, egyikét térdlövéssel súlyosan megsebesítette, egyet pedig elfogott s magával hurcolt, ruhanemüket tartalmazó poggyászaimmal együtt.

Ezen tragikus hír hallatára nyomban intézkedtem, hogy a sebesültet a p[üspök]nádasdi körorvos azonnal kezelés alá vegye, az átköltözés áldozata pedig megfelelő eltemetésben részesüljön. Az áldozatok nevét ez ideig megtudnom nem sikerült.

A Pécsváradon uralgó szerb rémuralom jellemzéséül a következőekben teszem meg jelentésemet:

Azon idő óta, hogy az idegenből betolakodott szerb tisztviselők a vármegyeházán elhelyezkedtek, az addig kifogástalan magaviseletű szerb katonaság, élén Tityerity nevű újvidéki származású tolmáccsal, aki állítólag nem is katona, hanem a Narodna Uprava bizalmas kiküldötte, mind durvább, erőszakos, zsaroló, rabló magaviseletet tanúsított a járás közönségével szemben.

Ezen állításaim igazolására a következő eseteket hozom fel:

A jogbiztonság Pécsváradon teljesen megszűnt, mert a megvesztegetett szerb katonák és a fenti tolmács a járásbírósághoz beidézett egyéneket, a pörös feleket, botbüntetésekkel fenyegetve egymással erőszakkal, pénzért kiegyeztetik. Így Rittinger Ádám nevű ófalui lakosnak 1200 koronát kellett kifizetni a vele perben álló Rélits Avo ráczmecskei lakosnak. Oly büntető ügyben melyben már az állam ügyészség a nyomozást levezette, Himesházára egy szerb járőr szállott ki, s a legkegyetlenebb botozás és kegyetlenkedéssel csikartak ki vallomásokat, a gyanúsítottakat pedig Pécsváradra hurcolva félholtra verték.

A személybiztonság és testi épség naponként bizonytalanabbakká lettek. Így este 7 óra után mindazokat, akiket a szerb katonák az utcán találnak éles lövésekkel meglövöldözik és elviszik – Schlegl József iparos olvasóköri szolga, Bayer bognár stb. – naponként fordulnak elő esetek, hogy minden ok és alap nélkül – névtelen feljelentésre – a szerb katonák egyéneket, a járásbíróságnál bebörtönözve korbáccsal félholtra vernek (a himesházai kanász és társai, a Bonyhádról érkezett három kereskedő esete stb.). A Szerbiában csendőrszolgálatot teljesített katonákat minden nap véresre verik, úgy, hogy vagyonukat és családjukat elhagyva kénytelenek voltak egyesek elmenekülni (Szabóka pécsváradi és Szász János n[agy]palli lakosok). Nem egy esetben szerb katonák rontottak be a lakodalmas házakba s onnan a közönséget – vendégeket – kiverve ők fogyasztották el a lakodalmi ebédet.

Legutóbb már útonállókká is lettek a felbőszült, felizgatott s a nevezett tolmács által felbujtatott szerb katonák (Csekey Dezső 60 éves közs. írnok esete, kit félholtra vertek s a segítségére siető Hoyek kádárt kétszer mellbe szúrták a Nagypall felé vezető t[örvény]hatósági úton), a járási útbiztost és Amrein Mihály útkaparót alaptalanul tiltott röpiratok becsempészése miatt csak erélyes közbe lépéssel tudtam a megbotozástól megmenteni.

Gállos Ede ügyvédet 25 botütéssel fenyegette meg a tolmács, mert elvállalta a bíróság előtt egy egyénnek védelmét.

Az árulások, besúgások is mindennapiakká lettek. Így a járási útbiztost, kit a fenti népgyűlések mikénti irányítása és a járás megbízható egyéneinek tájékoztatása czéljából egyes ingadozó községekbe küldöttem ki, és aki erre a veszélyes dologra készséggel vállalkozott is, Hartmann János f[azekas]bodai kőműves beárulta, és csak nagy nehezen sikerült a különben is többszörösen jóindulatot mutatott kapitánynál a gyanút eloszlatni és a katonai bírói eljárás folyamatba tételét kikerülnünk.

Menekülésünk napjának éjjelén – 12 órakor – a rácz fősz[olga]bíró vezetése alatt szerb katonák nyomultak be Kubicza István erdőtanácsos lakásába őt letartóztatandó. Nevezett erdőtanácsos csupán a legnagyobb veszély közepette tudott lakásából – a pécsváradi várból – mentőkötél segítségével elmenekülni, onnan a szerb fősz[olga]bíró, ugyanakkor éjjel katonákkal berontott az én védtelenül maradt családomhoz, és be sem várva, míg feleségem ruhát öltsön magára, a lakásomat feldúlta, átkutatta, másnap pedig ipámat és sógoromat tartóztatták le azon okból, hogy miért nem jelentették be nála szökési szándákomat. Ugyanúgy jártak el nevezett útbiztos lakásán is.

Fegyelmezetlen, saját kapitányuk parancsait nem respektáló szerb katonák és járőrök nap-nap után lépik át a demarcationalis vonalat és Pécsvárad község feletti magaslatokról minden provokálás nélkül lövöldöznek a községre. A községi határban a lakosság életét veszélyeztetve éles töltényekkel vadásznak, úgy, hogy a földművesek nem merik földjeiket megművelni.

Az értékes tenyészállatokat vágómarhának minősítve, vagonszámra hurcolják el (potom áron, 3 K. 60 f. kg.-ként) Belgrádba.

Alispán Úr! A járás védtelen népének ezen, a fegyverszüneti szerződéssel merően ellenkező szerb rémuralomtól való megszabadítása érdekében, kérem ezen jelentésemet a Kormánybiztos úr útján illetékes helyre hathatós és sürgős intézkedés végett eljuttatni.

A magam részéről, a zabolátlan szerb katonaság féken tartása végett, úgy a fontos Pécs-szekszárdi th. út biztosítása érdekében szükségesnek vélném Püspöknádasd községnek egy legalább is két szakaszból álló rendes katonasággal való megszállását, esetleg az ottani lakosság köréből 50-80 főből álló nemzetőrség soron kívüli sürgős szervezését, fegyver és lőszerekkel való ellátását, és a Pécsváradon és Bátaszéken elhelyezett szerb zászlóaljnak – mintegy 500-600 embernek – érdektelen franczia avagy angol katonasággal való kicserélését.

Hidas, 1919. március 2.

Dr. Lieber

tb. főszolgabíró

Lieber Ferenc jelentéséből láthatjuk, hogy a pécsváradi járás tisztviselői nehéz körülmények között, tragikus események közepette végrehajtották feladatukat, sikerüket pedig a szökésben részt vevők és segítőik önzetlen helytállásának köszönhették. A pécsváradi járási hivatal ideiglenes székhelyén, Hidason megkezdhette működését. Munkájukat biztosította, hogy a demarkációs vonal őrzésére magyar katonaság érkezett, így már nem kellett tartaniuk a korábban rendre átszivárgó szerb csapatok zaklatásaitól. Márciusra a demarkációs vonal is megszilárdult, a szerbek a belgrádi konvenció által kijelölt vonalra vonultak vissza, így Baranya vármegyében a magyar fennhatóság alatt álló községek száma 55-ről 87-re nőtt.

A működését Hidason folytató pécsváradi főszolgabírói hivatalnak azonban ekkor nem sok idő adatott meg a kibontakozásra, hiszen az 1919. március 21-én kikiáltott Magyarországi Tanácsköztársaság a közigazgatás radikális átalakítására is kísérletet tett. Az új rendszer a szovjet mintát követte, és különböző szintű (községi, járási, vármegyei) tanácsokra, valamint azok szűkebb körű intézőbizottságaira, a direktóriumokra épült. A járási főszolgabírói hivatal szerepét a járási munkástanács és direktórium vette át, és csak a proletárdiktatúra bukása után, augusztus közepétől folytathatta működését. A pécsváradi járás egyesítésére pedig még további két évet kellett várni, amikor 1921 augusztusában – a trianoni békeszerződés rendelkezéseinek értelmében – a szerb csapatok kiürítették Baranya vármegyét.

Gyánti István főlevéltáros

Forrás:

HU- MNL-BaML-IV.410.b. Baranya vármegye alispánjának iratai. 329/1919.

HU- MNL-BaML-XV.3. Baranya megye térképeinek gyűjteménye. [Szám nélkül].

Irodalom:

Arday Lajos: Dokumentumok a jugoszláv-magyar határ kialakulásáról (1918–1919). Századok, 1982. 2. sz. 323–339.

Domonkos László: Forognak a kerekek. 33 hónap Baranyában 1918–1921. Püski, Budapest, 1999.

Gergely Ferenc–Kőhegyi Mihály: A Pécs-Baranya-Baja háromszög történelmi problémái 1918–1921 között. Baja, 1974.

Gyánti István: „Magyarok voltunk, magyarok vagyunk…”. Néphatározat Pécsett, 1918. december 3-án. In: Pilkhoffer Mónika, Wéber Adrienn (szerk.): Pécs-Baranya évszázadai 1. Csorba Győző Könyvtár, Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2022. 57–68.

Hornyák Árpád: A belgrádi konvenció. Világtörténet, 2000. 2. sz. 74–84.

Szinkovich Márta: Baranya vármegye Sásdon működött, alispáni hivatalának általános iratai 1919–1921. Levéltári Szemle, 1969. 1. sz. 125–132.

Szűts Emil: Adatok a megszállt Baranya-Pécs közigazgatásának helyzetéhez és a visszacsatolás katonai és politikai előkészítéséről (1918–1921). In: Szita László (szerk.): Baranyai Helytörténetírás. A Baranya Megyei Levéltár évkönyve, 1982. Baranya Megyei Levéltár, Pécs, 1983. 191–212.