„az infektus egészségessel ne konveniáljon, ne barátkozzon”
A járványtérképek a 17. század végén jelentek meg Európában mint az egészségvédelmi intézkedések tervezésének, végrehajtásának eszközei. Az első ismert járványtérképeket Filippo de Arrieta publikálta 1694-ben Nápolyban a Nápolyi Királyság Bari megyéjében 1690 és 1692 között tomboló pestisjárványról szóló könyvében (Raguaglio historico del contaggio occorso nella provincia di Bari negli anni 1690, 1691 e 1692 ...). Arrieta irányította a járvány terjedésére irányuló intézkedéseket, és a katonaság segítségével a fertőzés megállítására két, egymást kiegészítő területi stratégiát alkalmazott – a tengeri vesztegzárhoz hasonlóan. Egyrészt védekező egészségügyi kordonnal akadályozta a fertőzött területekről érkezők beutazását a betegségtől mentes régiókba, másrészt „védekező elkülönítéssel” (vesztegzár, karantén) elválasztotta a fertőzött területeket az egészséges szomszédaiktól. A térképeken ezeket a záróvonalakat ábrázolta a szerző.
Az első magyarországi vonatkozású járványtérkép 1700-ból származik és Luigi Ferdinando Marsigli diplomata és hadmérnök nevéhez fűződik. A déli tájolású térképen Marsigli javaslata látható: a Dunától és Drávától délre húzódó sárga vonal mutatja a záróvonalat, melyet a Balkánról érkezők, miután a kijelölt kórházakban (Lazaret) fertőtlenítésnek vetették alá magukat, csak meghatározott helyen és utakon közlekedve léphettek át: a sárgára színezett, kettős pontozott vonallal jelölt utak mutatják a számukra „előírt” útvonalat.
Az MNL Országos Levéltára gyűjteményében számos térkép található az utolsó országos méretű pestisjárvány (1738–1743) idejéből. A betegséget az oszmánok elleni háborúkból visszatérő katonák hurcolták be Erdélybe 1737-ben, és onnan hamarosan átterjedt a Temesi Bánságra és Magyarországra is. A Magyar Királyi Helytartótanács már 1737 végén utazási korlátozásokat rendelt el, 1738-ban országos egészségügyi bizottságot állított fel, 1739 júniusában pedig királyi biztosokat küldött ki a kerületekbe, hogy helyben gondoskodjanak a védekezésről és a központi rendeletek végrehajtásáról. A Dunán inneni kerületben gr. Balassa Pált, a Dunán túli kerületben gr. Eszterházy Jánost, a Tiszán túli kerületben gr. Károlyi Sándort és a Tiszán inneni kerületben gr. Berényi Tamást nevezték ki királyi biztossá. A járvány 1740-ben enyhülni látszott, de 1742-ben újból fellobbant, majd 1743-ban mindenütt csökkenőben volt. Végül 1744-ben a helytartótanács már a Tiszántúlon is engedélyezte a sok résztvevővel megrendezett vásárokat.
A pestis elleni legjobb védekezés az utazási korlátozás és az elkülönítés, vagyis a vesztegzár volt, amely a járvány lokalizálását célozta. Ennek megfelelően ki kellett tűzni a záróvonalat, ki kellett jelölni az őrhelyeket és az átkelőhelyeket, ki kellett építeni a veszteglőhelyeket. Külön vesztegzárállomásokat állítottak fel a Habsburg Monarchia határánál, és külön, ideiglenes veszteglőházakat, ha az ország belsejére is átterjedt a járvány. Ilyenkor külön őrséget kellett felállítani, és szükség szerint módosítani kellett a postaútvonalakat. Az utazások korlátozását célozta a vásárok beszüntetése is. A pestisjárvány idejéből fennmaradt térképek egyrészt szemléltetik a járvány területi kiterjedését, másrészt segítségül szolgáltak a hivatalnokoknak a vesztegzárvonal, az őrhelyek és az átjárók kijelölésekor. A térképek egy része a pestisjárvány elleni védekezést szervező központi kormányszerv, a helytartótanács kezdeményezésére született, másik része az érintettek, a helyi hivatalok szorgalmának köszönhető, mert ők is minden eszközt igyekeztek felhasználni a védekezés megszervezése érdekében.
A Magyar Királyságban a pestisjárvány idején egy többlépcsős egészségügyi záróvonalrendszert alakítottak ki az utazás korlátozására. Célja az volt, hogy a járvány terjedését lefékezzék, illetve hogy Pozsonyt és az osztrák örökös tartományokat megvédjék a járványtól. Ezúttal tehát nem csak az országhatároknál korlátozták a belépést, hanem országon belüli záróvonalakat is kialakítottak, amelyek helye gyakran módosult, követte a járvány útját, a pillanatnyi helyzethez igazodva. A kordont egyrészt a folyók mentén alakították ki – például a Dunán és a Tiszán csak meghatározott és ellenőrzött helyeken lehetett átkelni –, másrészt a vármegyehatároknál jelölték ki. Így feltehetően könnyebb volt a védekezés gyakorlati megszervezése.
Egy keleti tájolású térkép a cseh-osztrák örökös tartományok és a Magyar Királyság határát mutatja Rabensburgtól a Fertő tóig a határ erődítéseivel és az 1738-ban a pestis ellen megállapított kordonnal. A térkép feltünteti a régi záróvonalat fekete színnel, az újonnan létesítettet sárgával, sőt a meghúzandó kordonvonalat is (pirossal). Az 1739. július 15-én kelt rendelettel a Lajta és a Morva mentén húzták meg a záróvonalat, ez volt az ún. felső záróvonal.
Az ún. alsó záróvonal kialakítását 1739. június 6-án rendelték el a Dunán inneni kerületben a Vág mentén és a Dunántúlon. Az előbbi Trencséntől Negyedig húzódott, és 110 gyalogos és 58 lovas katona, valamint 62 hajdú és 15 gyalogos huszár őrizte. A Dunántúli kerületről több olyan térkép is fennmaradt, amelyek a záróvonalak terveit ábrázolják: Projectum de cordone seu linea per gremium i. Com. Comarom ducta … és Danubii mappa a civitate Comarom usque ad oppidum Földvár. A megvalósult, Komárom, Veszprém és Somogy vármegye területén, Naszály és Révfalu között húzódó záróvonalat mutatja Kovács János (†1764) mérnök déli tájolású térképe. A piros, arab számokkal jelölt 68 őrhelyen 57 lovas és 125 gyalogos katona szolgált. Veszteglőhelyek voltak Kisbéren, Piszkén, Lápafőn, Szakcson és Szentlőrincen.
Hogy mit is jelentett az utazási korlátozás, arról többek között az 1740. április 16-i rendeletből kaphatunk képet. Ekkor enyhítettek a korlátozáson, hisz a két záróvonal között fekvő egészségesnek (vagyis nem fertőzöttnek) tartott vármegyékből (Moson, Sopron, Vas, Győr, Veszprém, Zala, Somogy, Pozsony és Nyitra) könnyebben lehetett az osztrák tartományokba utazni: csak egy igazolást, útlevelet (passus) kellett felmutatni az országhatáron, hogy az illető nem járt az alsó záróvonalon kívüli, fertőzött területeken az azt megelőző négy hétben. Akik az alsó záróvonalon kívülről tartottak Alsó-Ausztriába, azoknak Mórnál, Kisbérnél és Szentlőrincnél kellett négy hétig vesztegelniük és a portékáikat fertőtleníteniük.
Az 1740. április 16-i rendelet magyar fordításban
Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára, Károlyi család, Acta publica (P 396), 6. Acta sanitatis, 1. 1740. No. 292.
A Dunán inneni kerületnek a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Térképtárában őrzött térképe nem mutatja ugyan a Vág menti záróvonalat, de a szerző a vármegyei záróvonalakat és átjárókat jelölte. 1739 nyarán a helytartótanács rendeletére Balassa Pál királyi biztos megbízta a közelben tartózkodó Mikoviny Sámuel (1698–1750) mérnököt, hogy készítsen térképet a Nyitra és Bars vármegyékben húzódó záróvonalakról.
1740 januárjában Balassa két jegyzéket is összeállított azokról az 1739-ben fertőzött településekről és a vármegyehatároknál lévő átjárókról, amelyeket a térképen jelölendőnek tartott. A rövidebb jegyzékben (MNL OL, Balassa Pál iratai – C 134, 4. kötet, 255. fol.) kiemelte, hogy Mikoviny a térképen Nógrád vármegye határánál is jelölje meg a záróvonalat, mégpedig úgy, hogy az átjárókat Gömör vármegye felé Füleknél, Heves vármegye felé Kisterenyénél és Lőrincinél, Pest-Pilis-Solt vármegye felé Galgagutánál, Nézsánál és Kosdnál, Hont vármegye felé pedig Verőcénél ábrázolja. Ezen kívül Balassa külön kihangsúlyozta, hogy Pest-Pilis-Solt vármegyéből Zebegénynél van átjáró Hont vármegyébe, és ennél a településnél veszteglőhely (loca contumaciae) is található.
Mikoviny februárban adta át Balassának az elkészített térképet. A jelmagyarázat több, a járvánnyal kapcsolatos jelölést tartalmaz. Sárga színezés jelzi az 1739-ben fertőzött helységeket (Loca A. 1739 peste infecta). Bár a színek eléggé kifakultak, de így is egyértelműen fertőzöttnek tűnik Pest, Buda, Esztergom, Visegrád, Dunakeszi, Fót, Kerepes, Palota, Csömör, Cinkota, Nagytarcsa, Rákoskeresztúr, Rákoscsaba, Kismaros, Nagymaros, Zselíz, Csetnek, Nyitra, Tormos, Kislapás, Nagylapás, Nagyemőke, Sempte, Galgóc, Lipótvár, Bélád, Taszár, Nagyheresztény, Nagyszombat, Gerencsér, Cseszte, Istvánkirályfalva és Gidrafűrész. A sárgára színezett és a piros karikával körülhatárolt településeket vesztegzár alá helyezték (Loca tota praeclusa et custodita), a piros karikával kiemelt településeken voltak veszteglőhelyek (Loca contumaciae), mint Zebegénynél. Piros kettős vonal mutatja az átjárókat, de nem csak Nógrád vármegye határán, hanem a többi vármegyehatáron is látunk ilyeneket. Külön szembetűnik a térképen a Nagyszombattól nyugatra fekvő Cseszte és környéke, amelyet piros határszalag vesz körül mint vesztegzár alá helyezett területet (Lineae quibus loca infecta a sanis separatur et praecluduntur).
Balassa Pál Mikoviny számára összeállított hosszabb jegyzékének első oldala a Dunán inneni kerület térképén feltüntetendő fertőzött településekről és átjárókról, 1740. A fertőtlenítés, a füstölés során átlyuggatták a kancelláriához felküldött levelet.
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Litterae privatorum (A 32), Pestisre vonatkozó iratok, 1740, Balassa Pál. Praes. 1740. március 2. 1. melléklet
A nagyobb területekre vonatkozó térképi ábrázolások mellett több olyan maradt ránk, amely a helyi védekezést mutatja. A Pozsony vármegyei település és környéke fertőzöttségének jelentőségét érzékelteti, hogy egy másik térkép is fennmaradt a Cseszte környéki vesztegzárról (Ceszte, locus infectus et eius praeclusio; Linea praeclusiva infecti loci, Csesztve), valamint a Vágdebrőtől Csesztve irányában, illetve Nagyszombat körül húzódó záróvonalról (Lineae praeclusive).
Csesztve vesztegzára és a Nagyszombatnál húzódó záróvonal, 1739–1740
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Acta comitis Pauli Balassa (C 134), Protocollum commissionis in re sanitatis delegatae, fol. 2.
A Hont vármegyei Osgyánt 1742 őszén érte el a pestis, itt a mezőváros lezárását hatvan fegyveres biztosította. Az október végén–november elején készült térképen a település körül elhelyezett kis karikák jelölik a fegyveresek őrhelyeit.
Osgyán vesztegzára, 1742
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Acta comitis Pauli Balassa (C 134), Protocollum commissionis in re sanitatis delegatae, fol. 346.
A Dunántúlon is kerültek vesztegzár alá települések. 1739 nyarán rendelték el Győr vesztegzárát, a DK tájolású térképen a fekete vonal (clausura) jelöli a vesztegzár vonalát.
Győr vesztegzára, 1739
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Litterae privatorum (A 32), Pestisre vonatkozó iratok, 1739, Eszterházy János. 1740. szeptember 19. 1. melléklet
A Fejér vármegyei Szabadbattyánhoz tartozó Csíkvár 1739 szeptemberétől november 23-ig volt vesztegzár alatt, amelyről egy térképvázlat is fennmaradt, amelynek értelmezését a számmagyarázat segíti. A térképen szerepel Csíkvár (3.) és a környező települések: Tác (4.), Szabadbattyán (5.) és Sárszentmihály (6.), valamint a Csíkvárról Szabadbattyánra (8.), Polgárdiba (9.), Tácra (11.) és Sárszentmihályra (12.) vezető utak. Továbbá jelölték a település lezárását biztosító őrség út menti kunyhóit, a Szabadbattyánra vezető út mentén négy és a Tácra vezető út mentén hét katonával, valamint az őrség éjszakai állomását (15.).
Csíkvár vesztegzára, 1739
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Litterae privatorum (A 32), Pestisre vonatkozó iratok, 1740, Eszterházy János. 1740. május 24. 2. melléklet
A Tiszán túli kerületben Károlyi Sándor irányította a járvány elleni védekezést, és ügyelt arra, hogy pontosan végrehajtsák és betartsák a terjedés megakadályozása érdekében hozott intézkedéseket. 1739-ben Csarodáról kiindulva elterjedt a fertőzés egész Bereg vármegyében. Csarodát vesztegzár alá helyezték: dragonyosokat és vármegyei hajdúkat rendeltek a „Csarodának a szomszéd falukkal vagy vérségekkel, és szomszédságokkal való társaságoktól elrekesztésére”. Megtiltották a csarodaiaknak a település elhagyását, és úgy rendelkeztek, hogy aki ezt megszegi, „lövetessék meg”. A falu bírája minden nap kétszer köteles volt megfelelő távolságból – „hogy csak kiáltását érthesse meg” – az egyik strázsának jelenteni a halottak számát, nevét és az elhalálozás okát, az adatokat a strázsák vezették. Ugyanilyen módon közölte a bíró a falu vesztegzári biztosával, hogy mire van szükségük a falu lakóinak, akik állataikat nem legeltethették messze a falutól, és hasonlóképp a földművelést is megtiltották számukra. Aki elhagyta a falut, azt azonnal visszakísérték oda.
Utasítás Csaroda „bezárásáról”, 1739
Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára, Károlyi család, Acta publica (P 396), 6. Acta sanitatis, 1. 1739. No. 12.
A legismertebb elzárás Debrecen esete. A várost kétszer is vesztegzár alá helyezték: 1739. május 16. és 1740. április 11. között, majd 1742. augusztus 8. és 1743. február 23. között. A szigorú vesztegzár gazdasági nehézségeket okozott az érintett településeken, a lakosság jelentős részét minden keresetétől megfosztotta, az ipar és kereskedelem pangását, az élelmiszerárak ijesztő drágulását idézte elő, a környékbeli falvak ellátására utalt nagyobb városok népességét tartós vesztegzár esetén éhínség fenyegette. Debrecen szerencsésnek mondhatta magát, mert a város külső határánál húzták meg a záróvonalat, Hajdúszoboszló esetében azonban a helytartótanácsi rendelkezés szerint a várost falainál (palánkjánál) zárták le. A debreceniek a város nagy kiterjedésű határának szántóföldjeit tehát megművelhették. De még így is Debrecen vezetőségének egyik legfőbb gondja a piacok és vásárok megtartásának, az élelmiszerutánpótlás biztosításának módja volt. Végül azt a megoldást választották, hogy a hetivásárt a belterületen kívül megtartották, de szigorú feltételek mellett. Erről egy fennmaradt rajz tanúskodik: a vásárnak kijelölt helyen egy fél ölnyi széles árkot ástak (a rajzon C betűvel jelölik), amely a más helységbeli, „külföldi egészségesek”-et (A) a helybeliektől (B) elválasztotta. Az árok mindkét szélén tövissövényt (D) húztak, mellette a vevőt és eladót tíz lépés választotta el. A rajzon azt a hálóból vagy vesszőből font kosarat (b) is ábrázolták, amellyel a „külföldiek az aprólékot egymásnak az árkon által adják”. Ugyancsak megjelölték, hol álljanak az őrszemek, „strázsák” ecettel teli szilkéi, cserépedényei (c ʘ), hogy az eladott jószágokat megmossák és fertőtlenítsék.
A debreceni hetivásár rendje, 1739 körül
Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára, Károlyi család, Acta publica (P 396), 6. Acta sanitatis, 3. No. 38.
A vesztegzár gondos végrehajtása és a korlátozások betartása mindenki számára fontos volt, ezt jól szemlélteti egy 1740-ből származó rajz, amely kisebb eltérésekkel két példányban is ránk maradt: a Károlyi család levéltárában és a magyar kancelláriai levéltárban. A Szabolcs vármegyei Újfehértó, illetve Nyírpazony és Nyírtura körül számos helyen őrizték a helységekből kivezető valamennyi utat, általában két-három főből álló strázsák váltották egymást.
Újfehértó, illetve Nyírpazony és Nyírtura vesztegzára, 1740
Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára, Károlyi család, Acta publica (P 396), 6. Acta sanitatis, 3. No. 37.
Újfehértó, illetve Nyírpazony és Nyírtura vesztegzára, 1740
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Litterae privatorum (A 32), Pestisre vonatkozó iratok, 1740, Károlyi Sándor.
Károlyi Sándor 1741 januárjában szemléltette a Magyar Királyi Udvari Kancelláriának küldött jelentéséhez csatolt rajzon az új Szabolcs vármegyei kordont. Az előző rajzhoz hasonlóan ennek is fennmaradt a másodpéldánya a családi levéltárban is, két példány között kisebb eltérések tapasztalhatók. A Szabolcs vármegyei Rakamaztól Nyírábrányig húzódó vonal Nyíregyháza és a hajdúvárosok – köztük Debrecen – védelmét biztosította: a kordon Rakamaztól Buj, Kótaj, Kemecse, Nyírbogdány, Székely, Sényő, Napkor, Kálló, Szakoly, Nyíradony és Nyíracsád mellett Nyírábrányig tartott, majd onnan még egészen Olcsáig vezetett. Veszteglőhelyet Nagykállón és Zsurkon alakítottak ki.
A Szabolcs vármegyei kordon, 1741
Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára, Károlyi család, Acta publica (P 396), 6. Acta sanitatis, 1. 1740. No. 206.
A Szabolcs vármegyei kordon, 1741
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Litterae privatorum (A 32), Pestisre vonatkozó iratok, 1741, Károlyi Sándor. 1741. január 8. 1. melléklet
Munkács környékén 1742-ben tombolt a pestis. Az ebből az időből fennmaradt Bereg vármegyei, a felirat szerint keleti, de valójában inkább déli tájolású térkép a fertőzött (Locus infectus) és az egészséges, vagyis nem fertőzött helységeket (Locus sanus) ábrázolja, valamint fekete vonallal a köztük kitűzött egészségügyi záróvonalat. Munkács körül pontozott vonal jelöli a vesztegzárat, dél (a felirat szerint kelet) felé két vonalban: Kustánfalva és Munkácsváralja, valamint Kígyós és Beregardó között.
A Bereg vármegyei kordon, 1742
Jelzet: MNL OL, Károlyi család nemzetségi levéltára, Károlyi család, Acta publica (P 396), 6. Acta sanitatis, 3. No. 36.
A Szatmár vármegyei Tarpa körülzárását egy 1743. évi rajzolt térkép mutatja, a környező településekbe (Hete, Beregsurány, Badaló, Szatmárcseke, Nagyar, Kisar, Tivadar, Gulács) rendelt katonákkal. Ez a térkép is két példányban maradt fenn, az egyik a Károlyi család levéltárában, a másik a Helytartótanácsi levéltárban.
Tarpa vesztegzára, 1743
Jelzet: Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Acta sanitatis (C 37), Acta pestilentia. Károlyi Sándor királyi biztos iratai, 1743. július 31.
Ezek a kordonok évtizedekig éltek az emberek emlékezetében, amit Kneidinger András kamarai mérnök 1773. évi térképe is bizonyít. Grassalkovich Antal és Batthyány József kalocsai érsek határvitája kapcsán Kneidinger egy olyan térképet készített, amely a bajai uradalom és a kalocsai érseki birtok határát ábrázolja, és amelyen szerepel az 1740. évi egészségügyi záróvonal (Linea praecautionalis occasione contagionis anni 1740 praeclusi. serviens).
Felhasznált irodalom:
Dávid Zoltán: Az 1738. évi pestisjárvány pusztítása. Orvostörténeti Közlemények 69–70. (1973) 75–130.
Dávid Zoltán: Az 1738/43. évi pestis pusztítása Bihar megyében. Déri Múzeum Évkönyve. 1969/70. Debrecen, 1971. 181–200.
Deák Antal András: Térképek a félhold árnyékából. Budapest, 2005.
Hrenkó Pál: A 250 éve véget ért pestisjárvány térképeiből. Dunakanyar. 28. évf. 1992. 1. sz. 13–16.
Hrenkó Pál: Az utolsó pestisjárvány kartográfiai forrásai. Orvosi Hetilap 138. évf. 1997. 38. sz. 2421–2424.
Koch, Tom: Ebola: Epidemics, Pandemics and the Mapping of their Containment
Linzbauer, Franciscus Xav.: Codex Sanitario-Medicinalis Hungariae. 1. köt. Budae, 1852; 2. köt. Budae, 1852–1856.
Moess Alfréd–M. Román Éva: Az utolsó nagy pestisjárvány Debrecenben. Adalékok az 1739. évi járvány történetéhez. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve. 7. Debrecen, 1980, 117–130.
Schultheisz Emil–Tardy Lajos: A magyarországi járványok történetéből. Különlenyomat a „Történelem” 1964. évi 3. számából. Budapest, 1964. 111–156.
Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek IV. Budapest, 1940. Magyar orvostörténeti adattár. II. 1700–1800.
Új hozzászólás