Büntetőperes levéltári iratok átadása és visszaszerzése az Országos Bűnügyi Múzeumból

1912-ben Vajna Károly[1] a budapesti gyűjtőfogház igazgatója levélben kereste meg Herbst Géza[2] Vas vármegyei alispánt az Országos Börtönügyi Múzeum[3] támogatása ügyében.  Arra kérte őt, hogy a levéltárban őrzött régi bűnügyi iratokat, jegyzőkönyveket és a vármegyei törvényszék által használt feszületet adják át – azok tulajdonjogának fenntartásával – a múzeumnak további őrzésre.[4]

   Az alispán ezután tájékoztatást kért Balogh Gyula[5] vármegyei főlevéltárnoktól a levéltárban található tárgyakról és dokumentumokról.  Balogh 1912. december 23-án azt válaszolta felettesének, hogy nincsenek olyan eszközök a levéltárban, amelyeket a régi büntető ítéletek végrehajtásánál használtak volna. Hallomásból ugyanakkor úgy tudta, hogy az alispáni hivatal egyik helyiségében volt egy feszület, amelyet korábban a vármegyei törvényszék használt. A főlevéltárnok azt is közölte még, hogy az ilyen jellegű tárgyakat – a törvénykezés és a közigazgatás 1872. évi szétválasztásakor – a büntető törvényszék és a királyi ügyészség elvitte.  „Ami a régi bűnügyi iratokat illeti, az ilyenekből a károsultak, tanuk és vádlottak vallomásai, amennyiben ezek szétválasztva voltak, a múlt század hatvanas éveiben a levéltárból – sajnos! – eltávolíttattak, s ilyen nagyobb tömegű törvényszéki és járásbírósági iratok csak az 1850–1871 évi időkörtől maradtak fönn.”[6] – fogalmazta meg a főlevéltárnok. Beszámolt még arról, hogy a levéltárban önálló gyűjteményként megtalálhatók voltak az 1716–1871 közötti időszak büntető törvényszékének és rögtönítélő bíróságának jegyzőkönyvei, amelyekről „eleink úgy határoztak, hogy azok a vármegye levéltárában őriztessenek.”[7]

   Balogh szerint ezek az iratok lényeges elemét alkották a levéltárnak és az akkori szabályok mellett a kutatók is hozzáférhettek ezekhez. Az 1850–1871 közötti anyagok pedig olyan nagy mennyiséget képeztek, hogy szerinte az Országos Börtönügyi Múzeum nem tudott volna vele mit kezdeni. A főlevéltárnok levele végén feltette még a költői kérdést, hogy mi lenne a vármegyék levéltárából, ha azoknak egy-egy részét csak úgy kiadnák valamely testületeknek.

   Balogh Gyula azonban hiába ágált az iratok kiadása ellen, Vasvármegye törvényhatósági bizottsága az 1913. február 17-ei közgyűlésén úgy határozott, hogy a vármegye tulajdonjogának fenntartásával a levéltárban elhelyezett 1850 előtti bűnügyi iratokat átadja a börtönügyi múzeumnak. A határozatot azzal indokolták, hogy ezek az iratok Budapesten jobban rendelkezésre állhatnak majd a tudományos kutatóknak és így azok értékesebbé válhatnak.[8] A törvényhatósági bizottság határozata nyomán 1913 augusztusában utasították a főlevéltárnokot, hogy az 1850 előtti bűnügyi aktákból azokat, amelyeket Szabó György börtönügyi fogalmazó és múzeumi őr kiválaszt majd – köztük a boszorkánypereket is –, az iratokat feltüntető jegyzék ellenében adják át neki.[9] A kérdéses iratok elszállítására végül 1913. augusztus 22-én került sor. Ezeket Szabó György vette át vármegyei levéltártól.[10] Vajna Károly 1913 októberében levélben köszönte meg az alispán támogatását a vármegyei iratok átadásának ügyében. Mellékesen azonban megemlítette azt is, hogy Balog Gyula főlevéltárnok nem adta át az iratokhoz tartozó mutatókat, mivel azok nem szerepeltek a közgyűlési határozatban. „A múzeum őre a levéltáros úr öreg korára való tekintettel kímélni óhajtotta a főlevéltáros úr érzékenységét s azoknak kiadását Nagyságodnál nem szorgalmazta. Kérem nagyságodat, hogy annak idején, ha a főlevéltáros úr nyugalomba vonul, a mutatók megküldése iránt rendelkezni méltóztassék.” [11] – írta a múzeum igazgató. Ilyen előzmények után a szervezett gyűjtés eredményeként az igazságügy-miniszter 1913. évi jelentésében megállapította, hogy lényegesen gyarapodott a börtönügyi múzeum anyaga, különösen a levéltáré, a városok és vármegyék régi bűnügyi irataival.[12]

   Aztán eltelt néhány évtized, s amikor 1938-ban Schneider Miklóst[13] nevezték ki vármegyei főlevéltárnoknak, a levéltár átvételekor szembesült azzal a ténnyel, hogy az 1850 előtti büntetőpereket az Országos Börtönügyi Múzeum 1913-ban elvitte. 1938. április 13-án – két héttel a kinevezését követően – már egy előterjesztést írt az alispánnak ezeknek a levéltári iratoknak a visszaszerzése ügyében. [14] Schneider Miklós azzal érvelt a felettesének, hogy ezek az iratok soha nem képeztek muzeális anyagot, azok megőrzésére a levéltár hivatott és teljesen meghaladott álláspont az, hogy a levéltár állagának megcsonkításával adták át azokat az arra nem hivatott szervnek. A főlevéltárnok szerint a vármegye működése során képződött iratok nem vihetők ki onnét, csak a selejtezést követően, amikor azokat megsemmisítik. Schneider beszámolt még arról, hogy a vármegyei levéltár anyagát kívánta feldolgozni, amelynek során azt szerette volna kideríteni, hogy az átadott iratok tartalmaztak-e boszorkánypereket. Amennyiben igen, akkor azokat publikálni kívánta volna, mert az MTA kiadásában megjelent Magyarországi Boszorkányperek Oklevéltára [15] című munka egyetlen vasi boszorkánypert sem tartalmazott. Ezt a hiányosságot szerette volna pótolni, mivel úgy gondolta, hogy ez a téma általános érdeklődésre tarthatott számot.[16]

   A főlevéltárnok 1938 május végén pótlólag még arról is tájékoztatta az alispánt, hogy nem talált jegyzéket az 1913. évi átadásról, ugyanakkor a korabeli iratokból kiderült, hogy Balogh Gyula a múzeum kiküldött tisztviselőjének nem adta át a bűnügyi iratok lajstromát, amely 81 fasciculus[17] iratot és a bűnügyi jegyzőkönyveket tartalmazta.[18] A dokumentumok visszaszerzése ügyében az alispáni hivatal csak a következő év októberében küldte el a múzeumnak a megkeresést. A levélben közölték, hogy a bűntető perek tudományos feldolgozását tervezik, ezért azokat visszakérik „1-2 hónapi időtartamra.”[19]   Aztán jó darabig nem történt semmi az ügyben, majd az alispán 1941 márciusában újabb levélben kereste meg az Országos Börtönügyi Múzeumot, amelyre válaszolva azzal küldték vissza Budapestről a 21 csomagban őrzött iratanyagot, hogy azokat a feldolgozást követően kérik majd vissza.[20]

   Az átadására végül 1941. május 31-én került sor, amikor az alispáni hivatal részére továbbított két darab iratokkal teli ládát átvette Schneider Miklós. „A ládák tartalmát számba veszem és arról részletes jelentést teszek.”[21] – írta az alispánnak címzett levelében a főlevéltárnok.

   A vármegyei főlevéltárnok fellépésének köszönhetően az iratok visszakerültek eredeti őrzési helyükre és véglegesen ott is maradtak, mivel 1945 után az Országos Börtönügyi Múzeum gyűjteménye veszélyeztetett helyzetbe került. Az igazságügyi tárca ugyanis a továbbiakban már nem tartott igényt a „feudális és imperialista” múlt relikviáira. A korábbi évtizedekben gondos gyűjtőmunkával kialakított kollekció előbb egy pincébe került, majd 1949-ben – néhány esztendős kallódás után – a múzeum anyagának megmaradt része a kiskunfélegyházi régi tömlöc épületében lelt új otthonra.[22]

Bajzik Zsolt

(HU_MNL_VaML_IV.405.b.1504_1944)