„nézzen leginkább a szeretetre” – Egy erdélyi főúri házasság
„A mi pedig a’ Házassági szeretetet illeti, annak okából ő kegyelme tőllem semmi joakaratot nem érdemel, minthogy ő kegyelme azt sokképpen meg rontotta…” – írta a feleség az 1760-as évek derekán. Mi lehetett az oka, hogy ilyen keserűen nyilatkozott Barcsay Ágnes az Erdélyi Guberniumnak írt levelében?
A neves és gazdag családból származó Bánffy Dénes gróf (1723–1780) báró Barcsay Ágnessel 1746-ban kötött házasságot. Mind a gróf, mind hitvese református vallású volt, így úgy tűnt, a hitkérdések nem okoznak majd nézeteltérést a házastársak között. A házaspárnak tíz esztendő alatt négy gyermeke született. Közülük két fiú maradt életben: Bánffy Dénes (aki elhunyt 1773-ban) és Bánffy György, a későbbi gubernátor, valamint egy lány, Ágnes (született 1756 táján).
A házasság a kívülállónak boldognak tűnhetett, pedig a gróf a frigy által állítólag csak üres zsebét szerette volna újra megtömni pénzzel. Miután apja, Bánffy (IV.) György (1689–1735) dobokai főispán korán elhunyt, az ifjút gyámja, gróf Bethlen Ádám és nagynénje, Bánffy Klára, nevelte – kevés sikerrel. A jobb sorsra érdemes fiú nem maradt engedelmes, ehelyett ivásra, kártyázásra adta a fejét, és „helytelen helyeken” járt-kelt. Vagyonát nem csak szerencsejátékokra és „fejérnépre” költötte, hanem „… rettenetes költségeket tett kockára s egyéb haszontalan vásárlásokra”, így nem meglepő, ha hamarosan adósságokba verte magát – különösen sokat költött Bécsben. A pénzügyi gondokra már régtől fogva megoldás volt egy előnyösen megkötött házasság, így merült fel Barcsay Ágnes neve, aki „ha szintén termetére nem is volt igen szálas, de elméje helyén, ábrázatja pedig akárhol is számot tehető volt” – írta róla Rettegi György. Bánffy gróf azonban nem változott meg az esküvőt követően, folytatta mulatozását és tékozlását. Ahogy az asszony maga fogalmazott: „a viselkedése és a pazarlása miatt viszályt szított és feleségének megkeserítette az életét”.
Martin van Meytens: Bánffy Dénes gróf, 1750 körül
A gróf olyannyira szórta a pénzt, hogy csakhamar veszélybe került öröksége és uradalmai, hiszen azok jövedelmeire lépten-nyomon hitelt vett fel, sőt kihasználta feleségének vagyonát is. A kortárs Rettegi György szerint 1759-ben már 243 105 forint 51 és fél krajcár adóssága volt. A csődhelyzetből anyósa, báró Bethlen Gergelyné Naláczy Sára segítette ki, aki félt attól, hogy tékozló veje a lánya birtokait is elkótyavetyéli. Az anyós szigorú feltételekhez kötve zálogba vette Bánffy minden birtokát, „oly erős contractus [szerződés] alatt, melynek párját ritkán látta az ember”. Bánffy belegyezett, hogy „egyik jószágában se legyen szabad 24 óránál tovább mulatni, soha – míg él – a jószág az ő nevezete alatt ne legyen, holta után se admittáltassék [engedjék be a birtok jogába] se az feleségétől, se gyermekeitől, melyet ha akarnának is, a gubernium meg ne engedjen”. Az adósságok kifizetéséért cserébe Bánffy ugyan évjáradékban részesült, de kötelezte magát arra, hogy lemond az apai jogairól (mindkét nemű) gyerekei neveltetésében. Naláczy Sára végrendeletében a lányát és annak gyermekeit nevezte meg örököséül, vagyis vejét teljességgel kizárta a vagyonból, sőt a vele való pereskedés költségeire – előrelátóan – 100 aranyat hagyományozott. A szerződésszegéstől tartva Bethlenné igyekezett a megegyezést felsőbb szinten is elismertetni és biztosítani: a kontraktust egy királyi bizottság előtt kötötték meg, a gubernium először ünnepélyesen, majd 1762-ben hivatalosan megerősítette.
Gróf Bánffy György saját kezű aláírása
A pénzügyi perpatvart tovább fokozta a felekezeti ellentét. 1755-ben, a házasság tizedik évében a gróf konvertált, vagyis áttért a katolikus vallásra. Ez akkoriban nem volt példanélküli Erdélyben. Mivel a 17. század végén kiadott rendeletek értelmében Erdélyben a főhivatalokban egyenlő számban kellett katolikust és nem katolikust alkalmazni, a protestáns felekezetűek nagy számuk miatt kevesebb eséllyel jutottak hivatalhoz. Az alkalmas katolikusok viszont kevesen voltak – így sokszor ahhoz, hogy valaki biztosan állami álláshoz juthasson, kézenfekvőnek tűnt az áttérés. III. Károly és Mária Terézia uralkodása idején ráadásul a katolikus vallásúakat – az előírt rendeletek ellenére – jobban támogatták, és nagyobb számban alkalmazták, így többen döntöttek a felekezetváltás mellett.
A házastársak eltérő hite így további nézeteltéréseket okozott közöttük – ráadásul, mivel Bánffy Dénes felekezetváltása a házasság ideje alatt történt, rendezetlen volt a kiskorú gyermekek helyzete is. A korszakban szokásjog szabályozta a vegyesházasságokban született gyermekek felekezetét – ezt később II. József türelmi rendelete rendezte. A Magyar Királyságban 1781-ig a gyermekeket szüleik csakis katolikus hitben nevelhették, és ennek elfogadásáról a protestáns félnek ígérvényt, reverzálist kellett adnia. A türelmi rendelet értelmében, ha az apa katolikus volt, a gyermekek is azok lettek. Ha az anya volt katolikus, vallását csak a leánygyermekek követték. A vallási toleranciájáról ismert Erdélyben azonban a szokás értelmében a gyermekek nemük szerint követték szüleik vallását. Ezen Mária Terézia nagyban változtatott, aki 1768-ban Erdélyben is elrendelte a reverzálisok követelését – a házasság előtt. Bánffy Dénes tehát semmilyen törvényi szabályozáshoz nem folyamodhatott, amikor gyermekei vallásos neveltetéséről kívánt dönteni. A szokásjoghoz alkalmazkodva két fiát akarta magához venni, és őket katolikus hitben felnevelni. Bánffynak ez a követelése egyértelműen ellentétes volt az anyósával kötött szerződés tartalmával. Naláczy Sára azonban 1760 októberében meghalt, és a gróf – jobb anyagi helyzet reményében – feleségével újabb megegyezésre törekedett.
1761 novemberében Nemes Ádám ítélőmester előtt egyezségre jutott feleségével. Az irat szép példája a házastársak újabb próbálkozásának, akik elhatározták, hogy „hogy ez után … úgy élljenek, mint Isten félő Házassági Kötelességgel öszve köttetetett személlyekhez illik”, és megígérték, hogy „az eddig való dolgokat amelyek miatt külön voltak, egymás személyre nem vetik, hanem egymást megbecsülik, bosszusággal nem illetik”, továbbá azt is, hogy „együtt élnek, együtt gazdálkodnak, gazdasszonykodnak, együtt keresnek, költenek”. Kettejük egymás felé való bizodalmát jól mutatja, hogy megegyeztek: az addig való adósságokat közösen fizetik, és új adósságot nem csinálnak, hogy a birtokokat megtarthassák a gyerekeik számára.
Bánffy számára egyértelműen előnyös volt ez a megegyezés, ami anyagi haszonnal kecsegtette, de vajon mi mozgathatta Barcsay Ágnest? Tette mögött csak feltételezhetjük a férje iránt érzett szerelmet, mert más magyarázatot nehéz találni. Rettegi György feljegyzése is erről árulkodik: „A felesége pedig az anyja contractusát [szerződését] falbarugván, melléje csapta magát, és így a nagy conditios contractusa [feltételekkel kikötött szerződése] az anyjának nemcsak füstbe megyen, hanem a hitvány, parányi kis asszony, amint mondják, pápistává [katolikussá] akar lenni az uráért.” Erre ugyan nem került sor, de Barcsay Ágnes engedett fiainak neveltetésében: a kis Dénest és Györgyöt átengedte urának – habár erre nem kötelezhették volna az erdélyi törvények értelmében, de jó feleséghez híven a megegyezést kereste. A gróf azonban hozzájárult ahhoz, hogy Ágnes lányukat az anya a saját vallásában nevelheti fel.
A kezdeti egyetértés azonban hamarosan ismét ellenségeskedésbe fordult: Bánffy újabb adósságokat csinált. Ágnes asszony kérvényében szomorúan így vallott a házastársak kötelességéről: „A’ törvényben pedig nincsen [hogy a férj kényszerítheti feleségét pénzbeli segítségére]; mert annak értelme szerént a’ Férjfi tartozik az ő Feleségét tartani, nem pedig a’ Feleség az ő Férjét, de külömben is a’ Törvény senkinek tulaidonát vagy keresetit másnak nem adja, hanem kit kit a magáének békességes bírásában, és annak jövedelmével való élésben meg tartani kíván.”
Gróf Bánffy Dénesné Barcsay Ágnes kérvénye az Erdélyi Guberniumhoz férjének adósságai miatt
Jelzet: MNL OL, Erdélyi kancelláriai levéltár, Erdélyi Kancellária regisztratúrája, Acta generalia (B 2), 1767/565.
Saját cselekedeteit, jószívűségét, engedékenységét jóakaratával, valamint felebaráti és keresztény szeretetével magyarázta, „Szent Pál Apostolnak tanítássa szerént, ellenségemmel is jót tenni kívánván”. Bánffy gróf azonban képtelen volt a változásra – katolikus vallásra próbálta kényszeríteni lányát is. Ettől való félelmében Barcsay Ágnes 1765-ban még kiskorú lányát eljegyezte Teleki Sámuel (1739–1822) gróffal, a későbbi erdélyi kancellárral. Ugyan a házasságot csak akkor lehetett megkötni, ha Bánffy Ágnes elérte a nagykorúságot, de végrendeletében a kiskorú gyermekek gyámjának a szintén református Teleki Lászlót (1710–1778) nevezte meg. Ráadásul férjét teljesen kizárta azokból az ingatlanokból, amelyeket ő saját jogán (tehát nem mint Bánffy Dénesné) birtokol. 1766-ban Bécsben az uralkodó ugyan megerősítette Teleki Sámuel kérésére mind a házassági szerződést, mind a végrendeletet – a jövőre nézve azonban nem sok sikerrel.
Báró Barcsay Ágnes (gróf Bánffy Györgyné) saját kezű aláírása
Bánffy Dénes megszegve a megegyezés pontjait Mária Teréziához fordult, hogy kiskorú lányát katolikusnak nevelhesse. 1767. július 15-én katonák kíséretében minden tiltakozás ellenére elvették a kislányt az anyjától, és kényszeríteni akarták a katolikus vallás felvételére. Az eset, Teleki Sámuel mátkájának „elragadása”, nem csak Erdély szerte, hanem még Európában is nagy felháborodást okozott. Hiába utazott Bécsbe az anya és a jegyes, nem jártak sikerrel: Mária Terézia a gyermeket Bécsben tartotta „udvarhölgyként”, neveltetéséről is ő gondoskodott. A katolikus közegben a gyerek végül 1768. január 25-én áttért a katolikus vallásra, és 1777-ben Esterházy János (1754–1840) gróf felesége lett.
A tékozló gróf – rossz híre ellenére – számos tisztséget nyert el. Katolizálása után még 1755-ben Doboka főispánja lett, 1763 és 1773 között Küküllő, míg 1762 és 1777 között Kolozs vármegye főispáni címét is megszerezte. Ez utóbbi poszton találkozott vele 1773-ban az erdélyi nagyfejedelemséget meglátogató II. József német-római császár. A társuralkodó véleménye szerint a grófot már teljesen elhagyta az egészsége, és bár nem szűkölködött a szellemességben, de elméjét nem az értelem vezérelte, és erkölcseiben is sok volt a kivetnivaló. Rettegi György még szigorúbban fogalmazott (bár nem feledkezzünk meg a konvertáltakkal szembeni ellenérzetéről sem): „Mert ez is olyan ember vala, hogy magához képest másokat számba sem vett, minden embert contemnált [megvetett].” A szépreményű fiatalember sorsa másként alakult, mint várható volt: „Ugyanis az édesatyjának születése, tanulása, gazdagsága elég szerencsés volt, de olyan változást szenvedett az ő szerencséje, hogy most egy kis Kolozs vármegyei főispánság s talán háromezer forint mellett zsugorog betegen s nyomorultul.”
Nyomorgásának egyik oka fiai viselkedése volt, akik az otthon látott példa szerint viszonyultak szüleikhez. A két fiúgyermek magának igényelte mind az atyai, mind az anyai birtokokat, és nem engedték a jövedelmek közelébe adóssághalmozó apjukat. Róla vallott véleményüket jól mutatja, hogy amikor 1772-ben Bethlen Ádám temetésén apjuk is megjelent, a fiúk nem álltak fel előtte köszönésképpen.
Barcsay Ágnes és Bánffy Dénes házassága tehát nem volt boldog, a válás gondolatáig mégsem jutottak el. Kérdés persze, mennyiben a korszak tiltása volt ennek az oka, mennyiben a gazdasági haszon, mennyiben a megszokás – és mennyiben a személyes vonzalom. A feleség számos lépése, a fennmaradt iratok és a kortárs Rettegi György emlékiratai azt bizonyítják, hogy igenis ragaszkodott pazarló és hűtlen férjéhez. „Felette igen” szerette Bánffy Dénest („de amaz nem őtet”), így sorsának ez adja a tragikumát: hiába volt elnéző, elfogadó, megbocsátó vele szemben, ha férje számára ő csak a pénzes erszényt testesítette meg. Bánffy Dénes halálos ágyán mégis „megkövette” hitvesét, aki személyes vonzalmát a temetésen is kimutatta. Az elhunytat „szörnyűképpen siratta …, úgyhogy mindenek csudálták”. Barcsay Ágnes azonban önkritikával is élt, és nem csak a férjét hibáztatta a boldogtalan házasságért, hanem saját „dér-dúr természetével” is okolta, hogy Bánffy Dénes oly sok rosszat tett neki.
A szomorúsággal és sok kínnal teli közös élet mindkét fél számára csak a megbocsátással és elfogadással érhetett volna véget – úgy, ahogy azt 1761-ben Nemes Ádám ítélőmester előtt megfogadták. Úgy tűnik, erre azonban képtelenek voltak. Talán érdemes lett volna megfontolniuk Rettegi György tanácsát, de még 1746-ban, a frigy megkötése előtt: „Tanulja meg akárki is, hogy mikor megházasodik nézzen ugyan a gazdagságra is, de nézzen leginkább a szeretetre.”
Iratfotó: Varga Máté (MNL)
Felhasznált irodalom:
Bartha Zoltán: Felekezetváltás az erdélyi nemesség körében a 18. század folyamán. Bánffy Ágnes esete. In: Kolumbán Vilmos József (szerk.): Non videre, sed esse. Tanulmányok a 60 éves Buzogány Dezső tiszteletére. Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek 22. (2017) 136–144.
Nemes István: A vegyes házasságok jogi szabályozásának története az Erdélyi Nagyfejedelemségben 1841 előtt
Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok, 1718–1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Bukarest, 1985.
Szilágyi Ferenc: Gr. Bánffi Dénesné és leánya. In: Uő: Rajzok Erdély államéletéből a XVIII. században. Budapest, 1874, 87–132.
Új hozzászólás