Franz Xaver Messerschmidt „karakterfejeinek” mostoha sorsa
Franz Xaver Messerschmidt a bajorországi Wiesensteigben látta meg a napvilágot 1736. február 6-án egy igen népes családban, cserzővarga apjának a két házasságából 32 gyermeke született. A kilenc évesen félárvaságra jutott fiúval édesanyja müncheni rokonaihoz költözött, és innen indul művészi pályafutása: nagybátyjánál, a bajor választófejedelmi udvar szobrászánál, Johann Straubnál tanulta ki a mesterséget, és fejleszthette tehetségét. 18 évesen vándorútra kelt. Először Grazba, majd Bécsbe utazott, ahol a Császári-Királyi Képzőművészeti Akadémián tanult, és az igazgató támogatásával jutott különféle megbízatásokhoz, így például ő készítette el Mária Terézia királynő ónöntvény szobrát magyar öltözékben, és férjének, Lotaringiai Ferenc Istvánnak az elhunyta után a császárét is. 1765-ben Rómába indult, ahol továbbfejlesztette művészetét, különösen fából faragott szobrokat az antik minták alapján. Visszatérve Bécsbe kezdetben a művészeti akadémián oktatott, de 1774-ben elbocsátották. Ekkor visszavonult szülőfalujába, hogy ott alkothasson. 1775-ben ugyan elfogadta bajor választófejedelem felkérését, és fél évig mint udvari szobrász működött, de különc életvitele, viselkedése miatt nehezen tudott beilleszkedni a müncheni közegbe. 1777-ben végül átköltözött Bajorországból Pozsonyban élő és alkotó szintén szobrász testvéréhez, Johann Adamhoz. Itt élt élete végig, amíg 1783 augusztusában (feltehetően 19-én, de a pontos dátum ismeretlen) elhunyt.
Pozsonyban megélhetési okokból kisebb megbízásokat teljesített, de ebben az időszakában elsősorban egy szoborsorozaton dolgozott. Ez lett az a gyűjtemény, amelyet az utókor „karakterfejeknek” hív – a művész egykorúan „fejeknek” nevezte, különösebb egyedi megjelölés nélkül, és száz darabosra tervezte a sorozatot. Elképzelése szerint e szobrok bemutatják az emberi érzelmeket, és „az emberi léleknek különféle indulatait és gerjedelmeit” (Honművész, 3. évf. 1835, 2. július–december, 428.). A furcsa, grimaszoló, de élethű fejeket már a kortársak is fenntartással szemlélték, a szinte remeteségben élő művészt pedig többen őrültnek vagy zavarodottnak tartották. Friedrich Nicolai, az észak-német író és könyvkiadó 1781-ben látogatást tett nála, beszámolója egy pszichológiai esettanulmányhoz hasonlít. Nicolai bemutatta a különc Messerschmidtet, és leírta kísértettörténeteit, mivel a művészt állítólag szellemek („az arányok szelleme”) gyötörték, amiért behatolt a szellemek titkaiba és mágikus erővel bíró arányosságokat fedezett fel. A szellemeket az arcok és a test bizonyos „konstellációi” által gondolta legyőzni (és a velük folytatott küzdelmet megnyerni). A felfedezett arányosságokat a „fejekkel” igyekezett bemutatni és rögzíteni, és így az emberiségnek továbbörökíteni. Nicolai nem elítélően nyilatkozott a művészről, sokkal inkább a felvilágosítást és a téveszmék megszüntetését szorgalmazta: „Ha ilyen embereket [mint M.] látok, sem csodálni, sem megvetni nem szoktam őket, hanem, amennyire lehetséges megvizsgálom, vajon miképpen jutnak el ezen emberek kedvenc ötletükhöz. Bár többször történne ez, akkor látható lenne, hogy az, amit az ember a leginkább csodálatosnak tart, [valójában] nagyon is természetes.”
A műértők már egykorúan is nagyra értékelték Messerschmidt munkáit és a fejeket. Az 1766 óta Pozsonyban székelő Albert szász-tescheni herceg, Magyarország helytartója fel is ajánlotta a művésznek, hogy 40 000 forintért megvásárolná a gyűjteményt, de az elutasította, mert még nem készült el mind a száz tervezett darabbal. Korai halála miatt azonban ez a terve torzóban maradt. Arról eltérő adataik vannak, hány darabból is állt a gyűjtemény a művész halálakor. Nicolai pozsonyi látogatásakor már a 61. fej készítéséről ír, a későbbi adatok azonban mindössze 49 darabot említenek. Állítólag 32 készült ércből, 16 kőből (alabástromból) és egy fából. Napjainkra a gyűjtemény a világ közgyűjteményeibe és magángyűjtőinél szóródott szét. A bécsi Österreichische Galerie a Belvedere-ben 16 darabot őriz, a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe három szobor került be, de találunk a sorozatból Németországban, Olaszországban, Londonban és a tengerentúlon is. Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Galériában is több található másolatban. Jelenleg a gyűjteményből 38 darab őrzőhelye ismert.
Miként szóródott szét ez a gyűjtemény, és a szerző alkotásának színhelyén kívül volt-e magyarországi vonatkozása?
Messerschmidt halála után javait árverésre bocsátották, ekkor vásárolt a művész fivére saját testvérének hagyatékából több műtárgyat, köztük a szoborfejeket is. Végrendeletéből tudjuk: ezeket áruba bocsátotta, több ezer forintért „Stranz úrnak”. Az értékes műtárgyakat tehát mégsem a korábbi mecénás herceg szerezte meg…
A Bécsben élő Anna Schirlbauer történész kutatásai nyomán ma már tudjuk, ki volt a következő birtokosa a gyűjteménynek. Ő szervezte meg a szoborfejek első nyilvános bemutatóját 1793 novemberében, aki magát csak „névtelen szerzőként” (Anonymer Verfasser) aposztrofálta. Franz Friedrich Strunzot mindezidáig csupán a bécsi polgárkórház kifőzdéseként ismerte a tudomány, mint aki a „kórházban” rendezte meg a kiállítást. A cseh ősökkel rendelkező Strunz 1778-tól a brünni egyetem és papi szeminárium hallgatói és oktatói számára gondoskodott az ellátásról és biztosította az étkezéseiket. 1780-ban a Wiener Neustadtban működő katonai akadémia mintegy 400 diákjának „vendéglőse”. 1788-tól Strunzot már Pozsonyban találjuk, mint a négy évvel korábban odaköltöztetett központi szeminárium (papnevelede) konyhájának üzemeltetője. Itt ismerhette meg Johann Adam Messerschmidtet és a műtárgyakat, amelyeket feltehetően befektetési céllal vásárolt meg, de nem sikerült rajtuk hamar túladnia. A gyűjteményt eredménytelenül próbálta meg értékesíteni, pedig számos (mai szóval élve) marketingfogáshoz is folyamodott. Elsőként meg akarta ismertetni a potenciális vevőkkel a szoborfejeket. Ezért – szokatlan módon – nyilvános kiállítást rendezett már 1793-ban, a bécsi polgári kórház helyén, a kórházi alapból felépített bérház egyik lakásában, az általa bérelt és működtetett földszinti borozó és vendéglő felett. Az eseményt újságokban hirdette meg, feltehetően november 6-ától volt lehetséges a látogatás, naponta 9 és 13, valamint 15 és 18 óra között. A korban egyedülálló módon a műtárgyakhoz nyomtatott katalógust is készített. Mivel a „fejeket” maga Messerschmidt nem nevezte el (vagy nem tudunk róla), így Strunz maga fűzött elnevezéseket az egyes darabokhoz. Ő volt az is, aki először nevezte „karakterfejeknek” a szobrokat. A katalógusban a feliratokhoz magyarázatokat is fűzött az egyes érzelmek kifejezéséhez. A megfogalmazásban segítségére volt Christoph Ludwig Seipp, aki Pozsonyban színházigazgatóként működött, és több jelentős irodalmi tevékenységet is végzett, színdarabokat és könyveket, útikönyveket adott ki. Ennek ellenére senki nem érdeklődött a szoborfejek iránt.
Az eladhatatlannak tűnő gyűjteményben azonban benne volt Strunz befektetett tőkéje. 1795-ben ezért meglepő módon próbált a pénzhez jutni: engedélyt kért a bécsi városi tanácstól, hogy „lottójáték” keretében kisorsolhassa a szobrokat. Ez valójában a számlottóhoz hasonlatos tárgysorolást jelentett volna, ahol egy-egy sorsjegy 100 forintba került volna, és a 9 hónap vételi idő alatt összesen 90 darabot adtak volna el. A nyerő sorsjegy birtokosa tulajdonába kerültek volna a „karakterfejek”, míg Strunznak a bevétel 10 százalékát az államkincstárba kellett volna befizetnie. Arról nincs tudomásunk, hogy megrendezték volna a sorsolást – feltehetően nem kapkodtak túlzottan a szelvények után.
Strunz későbbi bécsi költözéseit követően is kibérelte a vendéglője feletti üresen álló lakást, ahol bárki szabadon látogathatta a gyűjteményt, és már plakáton is hirdette a meglátogatható gyűjteményt, de a furcsa, groteszk arckifejezések nem arathattak nagy sikert. Strunz 1805-ben elhunyt, műgyűjteményét élettársának, Katharina Mayernek ajándékozta. Feltehetően ő adta el a szoborfejeket, és ezzel megkezdődött azok hálátlan sorsa: az egyik műkedvelőtől a másikhoz kerültek. 1808-ban Jakob Steger bécsi bronzgyáros és fogadós rendezett egy kiállítást belőlük a bécsi Praterben. A gyűjteménynek több tulajdonosa volt, mire Joseph Jüttnerhez került, aki a bécsi „Tudakozó iroda” (Anfrage- und Auskunft-Comptoir) igazgatója és birtokosa volt. Jüttner 1835-ben újabb kiállítást szervezett, amelyről már a korabeli hírlapok is tudósítottak: a Neuer Markt kaszinó-termében 20 ezüstkrajcár belépőjegyért lehetett megtekinteni a műtárgyakat, 10 és 18 óra között. Ezzel fellendült az érdeklődés a különc művész szoborfejei iránt. Az Adler folyóirat 1839. november 30-án kiadott számában egy négy hasábos tudósítás jelentés meg a „karakterfejekről”, amely Messerschmidt rövid életrajza mellett magyarázatot keresett a művész szándékáról, és leírásokat is tartalmaz az egyes fejekről. A leíráshoz egy metszet is tartozik (a digitalizált változat nem tartalmazza a teljes rézmetszetet). A metszetet Matthias Rudolph Toma (1792–1869) készítette, állítólag Josef Haßlwander (1812–1873) festő munkája alapján. A publikált rézmetszeten a 49 darab szoborfej látható, egyedi elrendezésben – a számok, amellyel az Adler cikkének szerzője azonosította, hiányoznak. (Mind a mai napig ez az ábrázolás segít a szoborfejek azonosításában.)
Matthias Rudolph Toma rézmetszete Franz Xaver Messerschmidt „karakterfejeiről”, számozással
Jelzet: MNL OL, Regnicolaris levéltár, Archivum palatinale, Archivum palatinale archiducis Josephi, Általános iratok (N 24), Musei, 1845/2285.
Felmerülhet a kérdés, vajon miért nem került a gyűjtemény egy gazdag műkedvelő mecénáshoz vagy valamelyik múzeumba? Kézenfekvő lenne, hogy a korábbi támogatónak, Albert szász-tescheni hercegnek ajánlják fel megvételre, de ennek nincs nyoma. (Mivel a herceg 1822-ben elhunyt, az 1830-as években már nem vásárolhatta meg a fejeket.) Állítólag 1825-ben az akkori tulajdonos, egy bizonyos Bauer úr a császári-királyi gyűjteményeket próbálta meg rábeszélni a vételre, de sem ezek, sem a bécsi Képzőművészeti Akadémia nem mutatott hajlandóságot. A Magyar Nemzeti Levéltár Regnicolaris levéltárából előkerült levél tanúsága szerint a tulajdonos még a Magyar Nemzeti Múzeumot is megkereste.
Blaha József levele József nádornak, Bécs, 1845. augusztus 25.
Jelzet: MNL OL, Regnicolaris levéltár, Archivum palatinale, Archivum palatinale archiducis Josephi, Általános iratok (N 24), Musei, 1845/2285.
1845-ben Blaha József, Leopold van der Nath gróf tiszttartója hazafiassági érzetből több érvvel próbálta meggyőzni József nádort, nehogy a gyűjtemény egy olasz gróf tulajdonába és onnan külhonba kerüljön. Blaha hivatkozott arra, hogy a művész, aki ugyan Európa több nagyvárosában is élt, végül Pozsonyban vásárolt magának házat, és ott alkotott, új hazájának tehát Magyarországot választotta, és remekművei „magyar földön” készültek. Ezeket a „nemzeti műtárgyakat” pedig a pesti múzeumnak kellene őriznie. Jüttner állítólag 20 000 (konvenciós) forint értékben eladta volna a fejeket, de úgy tűnik, magyar részről sem történt semmi, mivel a nádor iktatott iratai között a válaszlevélnek még csak nyomát sem találni. Joseph Jüttner így még az 1850-es években is magáénak tudhatta a karakterfejeket a Freyungon levő házában. Az 1880-as évek végén is (nagyjából) egyben volt a gyűjtemény, de amikor az akkori tulajdonosa, Josef von Klinkosch (1822–1888) bécsi ezüstműves és műkincsgyűjtő elhunyt, az 1889-ben megtartott árverésen a fejeket részenként eladták, és így a „karakterfejek” több gyűjteménybe szóródtak szét.
1861-ben a Pressburger Zeitung arról tudósított (1861. No. 253, 1861. nov. 2. 3. old.), hogy felajánlották a Magyar Nemzeti Múzeumnak is, 10 000 forintért – de ennek sem lett eredménye, pedig ha 1845-ben vagy akár 1861-ben a múzeum vette volna a bátorságot és kifizeti a megajánlott vételárat, akkor ma a világ minden tájáról hozzánk jönnének megcsodálni ezt az egyedülálló gyűjteményt.
Iratfotók: Varga Máté (MNL OL)
Köszönet a segítségért Lenkei Gábornak (MNL OL), Sallai Katalinnak (MNL OL) és Anna Schirlbauernek (Wien).
Felhasznált irodalom:
Maria Pötzl-Malikova: Franz Xaver Messerschmidt (1736–1783). In: Walter Ziegler (Hg.): Johann Baptist Straub (1704–1784). Franz Xaver Messerschmidt (1736–1783). Weißenhorn, 1984, 47–62.
Új hozzászólás