Zsúpfedeles Debrecen és a nagybotos kollégiumi diákok

Debrecen évszázadokon át nagyon sokat szenvedett a tűzvészek miatt. A két legnevezetesebb 1802-ben és 1811-ben volt, melyek során a város harmada, illetve fele elpusztult a korabeli építkezési szokásoknak köszönhetően. A város polgárai többnyire náddal fedett, fából készített viskót építettek, ráadásul sűrűn egymás mellé, így elég volt egy szikra, és a tűz villámgyorsan tudott terjedni. A város azonban, mint a címerében látható főnixmadár, mindig képes volt hamvaiból újjáéledni.

I. Lipót császár 1693. évi kiváltságlevele (MNL HBML XV. 21/a. MuO. 203.)

A Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára sokféle irattípust őriz, melyben a debreceni tűzesetekről olvashatunk. Az oklevelek közvetve utalnak e veszedelemre. Mátyás király 1460-ban például azért biztosította a debrecenieknek az erdőhasználat jogát, hogy legyen miből építkezniük, ha tűz pusztítana a városban.

Mátyás király 1460. évi kiváltságlevele (MNL HBML XV. 21/a. MeO. 42.)

Nagyon sokat tudhatunk meg a témában a magisztrátusi jegyzőkönyvekből. Az 1556. évi protokollumban olvashatunk például egy fontos megelőző tűzrendészeti intézkedésről: a tanács arra kötelezte a háztulajdonosokat, hogy tartsanak a házuk előtt vizet egy dézsában a tűzesetekre számítva. Ennek ellenőrzése az utcakapitányok feladata volt, ezért is hívták ezt a vizet kapitányvíznek. Az 1564. évi jegyzőkönyvi bejegyzés szerint egymás után három nagyobb tűz tombolt. Szeptember 6-án megégett a Szent András templom, a tetején álló kakassal együtt. A jegyzőkönyv kissé költői módon így örökítette meg az eseményt: „És a kakas […] nem bírta tovább a lángok perzselését kiállani, s a város ily rettenetes romlásán elkeseredve, kegyetlen fájdalmában elnémult s a torony tetejéről leugorva, kitört nyakkal zuhant a földre.” A templom ezután csak 1628-ra épült újjá Bethlen Gábor fejedelem adományaként.

Szent András templom (Zoltai Lajos rajza)

A tűztől rettegő debreceni emberek a „vörös kakas” gyakori megjelenését sokszor szándékos tűzokozásnak tulajdonították. 1656-ban például a katolikusokat vádolták meg: állítólag a jászói püspök 2000 aranyat adott a gyújtogatóknak, akiket ezért halállal büntették, és nem is akárhogyan: „mint égetők, kik másokat tűzzel rontottak, magok is tűz miatt emésztessenek és vesszenek tűzben el is. Berecz Márton pedig nyárson süttessék meg.” A büntetés tehát a középkori jogszokást követve tűzhalál volt.

Sok tüzet okozott a pipázás. A dohány az 1500-as években kezdett elterjedni, de veszélyes volta miatt a tanács 300 éven át tiltotta az utcán és más nyilvános helyen. Egyedül 1847-ben oldották fel a tilalmat, amikor Széchényi István Debrecenbe érkezett a Tisza szabályozása ügyében. Hiába tiltották a pipázást, mégis Debrecenben fejlődött ki a legvirágzóbb cseréppipa készítés Magyarországon: a fazekasok 34 féle pipát gyártottak 200 éven át hihetetlen mennyiségben.

A debreceni céhes anyagban is találunk utalást a tűzesetekre. Szapolyai János például 1531-ben azért ad ki kiváltságlevelet néhány céhnek, mert a korábbi az 1484-es tűzvészben elpusztult. A debreceni céheknek régóta kötelező volt részt venni a tűzoltásban. A céhmesterek és legényeik azonban nem mindig tartózkodtak a városban, nem is gyakoroltak rendszeresen, így a város lakói leginkább a kollégiumi diákok tűzoltó szervezetére számíthattak.

Az asztalos céh 1821. évi kiváltságlevele (MNL HBML IX. 2. 1.)

Ha tűz ütött ki a városban, először félreverték a harangokat és riasztották a főbírót. A tűz irányát nappal veres zászlóval, éjjel lámpával jelezték a templom tornyából. Minden utcában volt őrző ház kutakkal és tűzoltó eszközökkel (vízipuska, vödör, létra, bot, horog) felszerelve. A város azonban állandó vízhiánnyal küzdött, ezért a tűz tovaterjedését sokszor a veszélyeztetett házak tetejének lebontásával akadályozták meg. Erre szolgált többek között a kollégiumi diákok kis- és nagybotja, az ún. gerundium. Tűzoltófecskendőt, „machinát” először 1764-ben szereztek be, amelyet a Kollégium mellett, a „Machináriumban” tároltak.

A debreceni tanács a 17. század második felétől számos szabályrendeletet (statutumot) alkotott megelőzés céljából. A legjelentősebb az 1774. évi szabályzat volt, amelyet nyomtatott formában 6000 példányban osztottak ki. A rendeleteknek azonban kevés foganatja volt. Egyrészt az elöljáróknak nem volt apparátusa ezek ellenőrzésére, ugyanakkor a szabályok betarthatatlanok is voltak, hiszen a polgárok többségének nem futotta költséges építőanyagra.

Az ún. „fekete könyvek” (MNL HBML IV. A. 1018/e.)

Hogyan büntették a gondatlan tűzokozókat? Erről az ún. „fekete könyvekben” olvashatunk. A debreceni törvényszék jegyzőkönyvei 1690 és 1760 között 8 kötetben tárgyalják a különböző bűneseteket, melyeknek legenyhébb büntetése általában a pálcaütés volt. A szándékos gyújtogatást mindenkor halállal büntették. Nem nézték jó szemmel azt sem, ha valaki a tűz hasonlataival élt káromkodásában. Borsos Mihály 1746-ban azért kapott 18 pálcaütést, mert tüzes teremtettével szitkozódott.

Borsos Mihály büntetésről szóló bejegyzés (MNL HBML IV. A. 1018/e. 6. k.)

Debrecen Város Tűzrendészeti Bizottságának iratai 1777-től maradtak fenn, melyekből sok fontos részletet megtudhatunk a két legnagyobb városrendező tűzről. 1802. június 11-én egy pálinkafőző sertésólja gyulladt ki. Már hetek óta rekkenő hőség volt, az erős szélben villámgyorsan terjedt a tűz, körülbelül 5 óra alatt 1500 épületet hamvasztott el. A város több mint harmada leégett, így a Szent András templom is a Verestoronnyal és a Kollégiummal együtt. A jegyzőkönyvben olvasható, hogy Rákóczi György nagy harangja a földre zuhant, mikor az emberek elkezdték locsolni megrepedt, és elvesztette a hangját.

Az 1802. és az 1811. évi tűzvész pusztításai (Roncsik Jenő tűzoltóparancsnok /1922–1945/ térképrajzai)

Az 1802. évi nagy tűzvész után a városvezetés komoly tűzmegelőzési javaslatokat dolgozott ki; előírták például a téglaépítkezést. Mivel ehhez nem volt elegendő tégla, Péchy Mihály javaslatára téglavető helyeket (Tégláskert) jelöltek ki. Komoly városrendezést is végeztek, amely a túlzsúfoltság megszüntetésére irányult. Ennek ellenére 1811-ben újra nagy tüzek gyúltak, melynek következtében a városnak több mint fele elpusztult: 3300 lakóház, részint a déli részeken, valamint a Hatvan utcától északra fekvő területeken. Az 1811. április 3-án délben keletkezett nagy tűzről már aznap készült jegyzőkönyvi bejegyzés: „a nagy szárazság és rettenetes szél miatt csakhamar annyira erőt vett a tűz, és úgy dühösködött, hogy annak emberi erő ellene éppen nem állhatott.” A tűzeseteket drámai, megrázó sorok ecsetelik.

Debrecen az 1802. évi tűzvész előtt (Szegedi Károly rajza)

A debreceniek – okulva a nagy tüzek pusztításaiból – ezután kezdtek téglával építkezni. A királyi biztosok munkája nyomán a város képe is megváltozott: létrejött Debrecen ma is látható utcaszerkezete. A dualizmus időszakában létrejönnek a tűzoltó egyesületek, és amikor 1880-ban feloszlatták a diáktűzoltók szervezetét, feladatát a Debreceni Tűzoltó Egyesület vette át.

Szendiné Orvos Erzsébet