Az előzmények 1697–1703.

A Rákócziak és Zemplén vármegye története sok szálon kapcsolódik egybe a középkor óta. A Bogát-Radvány nemzetségből kiágazó család egyik ősi birtoka a történeti Zemplén vármegyében található Rákóc (ma Rakovec nad Ondavou), amelyről nevüket is vették. A törzsökös zempléni köznemesi család felsővadászi vonalának fejedelmi ága 1597-ben, Rákóczi Zsigmond révén kerül előbb a főnemesek közé, majd 1607-ben az erdélyi fejedelmi címet is megszerzi, hogy aztán fia és unokája, I. Rákóczi György és II. Rákóczi György fejedelmek révén 30 évén keresztül meghatározói legyenek az erdélyi és magyarországi politikának.

A család a 16. század végétől már nagybirtokosnak számít Zemplén vármegyében, hogy majd a Lorántffy-vagyon, köztük a borsi és a sárospataki uradalom megszerzése révén meghatározó befolyású főurai legyenek Zemplén vármegyének egészen 1711-ig.

II. Rákóczi György unokája, I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem és Zrínyi Ilona fia, II. Rákóczi Ferenc (Borsi várkastély, 1676. március 27. – Rodostó, 1735. április 8.) fordulatos és hányatott gyermekkort követően a 18. század végén kapcsolódik be a politikai életbe, mint Sáros vármegye örökös főispánja. Az 1697. évi hegyaljai felkelés idején, amikor a Szalontai György és Tokaji Ferenc vezette kuruc felkelők beveszik két hegyaljai várát, Patakot és Tokajt, még elmenekül, nem akarván gyanúba keveredni a császári hatóságok előtt. A felkelés leverése után azonban rövidesen élére áll barátjával, a Közép- és Felső-Zemplénben is nagy birtokokkal rendelkező gr. Bercsényi Miklóssal, Ung vármegye örökös főispánjával egy Habsburg-ellenes rendi szervezkedésnek, amelyet azonban 1701 áprilisában felszámoltak. Április 18-án Rákóczit is letartóztatták és Bécsújhelyre hurcolták, ahonnan november 8-án éjszaka szökött meg.

Szökése után a bécsi udvar november 10-én elfogatóparancsot adott ki ellene, majd november 24-én vérdíjat tűzött ki fejére, azonban Rákóczinak sikerült Lengyelországba menekülni és felvenni a kapcsolatot a már korábban ide menekült Bercsényivel.

A szabadságharc kibontakozása és fellendülése a növekvő nehézségek árnyékában 1703–1706.

Rákóczi Lengyelországban Bercsényivel közösen folytatta azt a szervezkedést, amelynek célja Magyarország felszabadítása és a teljes állami függetlenség ismételt elnyerése volt, jól tudta, hogy a megvívandó szabadságharc sikerének egyik sarkköve az lesz, sikerül-e Magyarországot bekapcsolni az 1701-ben kitört spanyol örökösödési háborúba, befoglalni a majdan azt lezáró összeurópai békébe, valamint ennek elérésére a szinte semmiből ütőképes reguláris haderőt szervezni, amely kiűzi az országból a Habsburg-haderőt.

Rákóczi és Bercsényi lengyelországi, valamint Esze Tamás tiszaháti szervezkedése, amely a jobbágyi és kisnemesi rétegek körében volt igen erős, és amely komoly hazai tömegbázist ígért egy függetlenségi háború számára, 1703 tavaszán összekapcsolódott. A május 6-án kibocsátott breznai pátenssel Rákócziék mindenkit fegyverbe szólítottak, megfogalmazták a szabadságharc céljait, majd Esze Tamás, akit Rákóczi itt nevezett ki az újonnan szerveződő magyar hadsereg gyalogságának főkapitányává, korabeli szóhasználattal élve ezereskapitányává (ezredesévé), hazaindult, hogy elkezdje a sereggyűjtést és Rákóczi hazai haderejének megszervezését. 1703. május 21–22-én Tarpa, Vári és Beregszász piacán kibontották Rákóczi zászlaját, amellyel kezdetét vette a magyar történelem leghosszabb, 1711-ig tartó szabadságküzdelme, amelynek történetében Zemplén megye különleges helyet foglal el. Rákóczi államszervezői munkája több, fontos állomása is itt található. Sárospatak például az egyik kísérleti terepe 1703 szeptemberében annak a valláspolitikai kezdeményezésnek, amelyről méltán állíthatjuk, hogy Európa művelt, nyugati fele számára is mintaként szolgálhatott volna, ugyanis a fejedelem kimondta, hogy minden keresztény felekezet szabadon, saját hite szerint gyakorolhassa vallását.

A tokaji vár ostroma 1703–1704 őszén és telén (illetve az 1704. és 1706. évi miskolci táborozás, meghatározó állomásai az új magyar állam létrehozásáért és megszervezéséért vívott küzdelemnek.

Ahogy a hadműveletek nyugatabbra és keletebbre tolódnak, Zemplén egyre inkább a szabadságharc hátországává, stabil és biztos bázisává válik, azonban a vármegye 1704 folyamán Kassa és Eperjes ostromzárolásában jelentős szerepet tölt be. Egyrészt nemesi felkelői, illetve a kisebb-nagyobb részben a vármegyéből toborzott lovas- és gyalogezredek részt vesznek e két fontos szabad királyi város blokádjában, amelyet 1704. február–augusztus között a Zemplénben is birtokos csicseri Orosz Pál generális-főstrázsamester irányít. Másrészt Zemplén vármegye az ostromzároló hadak ellátásában is kiveszi a részét. Császári hadak ezt követően 1706 őszéig nem teszik lábukat a vármegye területére, ekkor azonban Rabutin cs. tábornagy, miután sikeresen kitör Erdélyből, 1706. szeptember 29.–október 11. között megostromolja Kassát, amelyet azonban Radics András és Ordódy György brigadérosok megvédenek. Ezt követően a Pest irányába visszavonuló megtépázott, de meg nem semmisített császáriak feldúlják Tokaj-Hegyalját.

II. tabló képei

Csúcspont: Marosvásárhely és Ónod – 1707.

A csak csekély erőkkel őrzött Erdélyben Rabutin kivonulása után a kurucok szép eredményeket értek el, amelynek nyomán Rákóczi, akit még 1704. július 8-án, a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választott, elhatározta, hogy bevonul és elfoglalja fejedelmi székét. Az április 4–21. közötti marosvásárhelyi országgyűlésen sor kerül Rákóczi beiktatására és innen adja ki meghívását május 1-jére, a Borsod vármegyei Ónod mezővárosának mezejére összehívott „Generalis Convent”-re. Ennek egy ritka darabja a saját (Sajó-Hernád-melléki) hajdúvárosainak küldött országgyűlési meghívó, amely érdekes módon Tarcal mezőváros levéltárában maradt fenn.

Az Ónod előtt elterülő körömi mezőn megtartott (Köröm falu Zemplén vármegyéhez tartozott) országgyűlésen már megmutatkoztak a rendek és a fejedelem közötti ellentétek. A spanyol örökösödési háború kedvezőtlen fejleményei és ezzel együtt az elhúzódó szabadságharc – amelyben mezei csatában győzelmet sehol sem arattak Rákóczi hadai – miatti kimerülés, a gazdasági nehézségek, a rézpénz elértéktelenedése miatti ellentétek, Rákóczi modernizáló, a rendi kormányzást meghaladni kívánó kormányzati elképzelései véres konfliktusba torkolltak, amikor is a Rákóczival szembeni rendi ellenzéket képviselő, sérelmeiket előadó Turóc vármegyei követeket, Okolicsányi Kristófot és Rakovszky Menyhértet összekaszabolták. Rakovszky a helyszínen meghalt, míg a súlyosan sebesült Okolicsányi ellen eljárást indítottak, elítélték és kivégezték. A tragédia árnyékában megszületett articulusok közül ki kell emelni a II. cikkelyt, amely kimondja I. József magyar király és a Habsburg-ház trónfosztásáról, de megalkották a kuruc hadsereg katonai szabályzatát, a Regulamentum Universale-t; foglalkoztak a rézpénz leértékeléséről, az ítélőtábla létrehozásáról, vagy a közteherviselés alapján álló új adórendszerről.

Az 1707-ben bevezetett, a közteherviselésen alapuló dikális adórendszerhez kötődik egy borászattörténeti érdekesség, ugyanis belül, a borok adóalapjának meghatározásakor egy 1708. évi iratban előfordul a klasszikus Tokaj-Hegyalja tájmeghatározás, amely szerint a borvidék az abaújszántói Sátor-hegytől a sátoraljaújhelyi Sátor-hegyig tart: „A Borok Classissainak Extractussa”… „Ugyan a Tokaji és Tarczaly, Zombory, Mádi, és Tolcsvay, avagy közép renden levő borokbul, nemkülönben, az egész Hegyallyai, Ujhelytül fogván Szántóig, oda értvén az Ondit, és Horvátit, javabul egy dicaban szamlaltassék hordó No. 2.”

III. tabló képei

Pozsonytól Szatmárig – 1708–1711.

1707-ben már a katonai nehézségek is megmutatkoznak, ősszel Rabutin, a kuruc hadvezetés hibái miatt bevonult Erdélybe és kiszorította a kuruc haderőt a fejedelemség belsejéből. 1708-ban pedig az apja, I. Lipót 1705-ben bekövetkezett halála óta uralkodó I. József 1687 után ismét országgyűlést hívott Pozsonyba, ahová meghívták Rákóczit és híveit is, de a konföderációra felesküdött rendek végül is nem mentek el.

Rákóczi 1708 nyarán legjobban felszerelt és kiképzett udvari és reguláris ezredeivel támadást indít Alsó-Magyarországon, a Vág völgyében, e hadjárata azonban Trencsénnél katasztrófába torkollik, ahol a Siegbert Heister és Pálffy János vezette 5.200 fős császári lovasság augusztus 3-án katasztrofális vereséget mér Rákóczi hadseregére. A kurucok vesztesége 3-4.000 fő, nagy része gyalogos, ráadásul odaveszett a teljes tüzérség is.

A kuruc hadak bomlását, amelyet árulások is súlyosbítanak (Ocskay László brigadéros), nehezen sikerült megfékezni és ettől kezdődően egyértelmű, hogy a szabadságharc hanyatló szakaszához érkezett. Elesik Nyitra és az alsó-magyarországi bányavárosok, Rákóczi államának egyik fő gazdasági bázisa, de Érsekújvárt megvédik a kurucok és a Dunántúlon, Kölesdnél 1708. szeptember 2-án is szép győzelmet arat Béri Balogh Ádám brigadéros Nehem tábornok rác–német hadteste felett (3.000 rác és 300 német halott).

Rákóczi a gondok orvoslása céljából 1708. november 22-ére, Tállya mezővárosába hívja össze az országgyűlést, amelynek témája a „haza megmaradását” és a kuruc hadsereg megerősítését szolgáló kérdések megtárgyalása volt. Az országgyűlést végül Sárospatakon tartották meg november 28.–december 20. között, amelyen döntés született a fegyveres harc folytatásáról az európai univerzális békéig, a hadsereg megerősítéséről, így szabályozták a szabadságharc végéig harcoló katonáskodó jobbágyok felszabadítását, a katonaállítást, a hadellátást és hadkiegészítést.

Rákóczi és kormányzóköre minden igyekezete ellenére sem sikerült már megfordítani a kedvezőtlen folyamatokat, az ország kivérzett a hosszas háborúskodás következtében, amelyet egy rettenetes csapás, az éveken át húzódó pestisjárvány is súlyosbított, a hadszíntereken pedig immár visszavonhatatlanul a császári fegyverek diadalmaskodtak. 1709-ben elveszett a Dunántúl és a kurucok az év végére a Felvidéken is visszaszorultak a Szepességig, illetve Nógrád és Gömör megyék területére. A poltavai csata után behúzódó svédpárti Józef Potocki főhetman és kijevi palatinus vezette, kb. 3000 főnyi lengyel-francia-svéd segélyhad 1710 elején csak ideiglenesen jelentett segítséget (romhányi csata, Érsekújvár megsegítése).

1710 nyarától azonban felgyorsult Rákóczi hatalmának csökkenése, térvesztése a Habsburgok ellenében. A magyarországi császári főparancsnokká kinevezett gr. Pálffy János tábornagy az ellenállásra gyakorlatilag képtelen kurucok ellenében bevette Érsekújvárt, majd ősszel elesett Szolnok és Eger. November–december folyamán pedig császári megszállás alá került Zemplén vármegye is, utoljára Csicsva és Sztropkó várai 1710–1711 fordulóján.

A szabadságharc 1711-re visszaszorul oda, ahonnan 1703 nyarán elindult, illetve még Kassa is ellenáll 1711 áprilisáig Esterházy Dániel altábornagy parancsnoksága alatt. Rákóczi az orosz szövetségben reménykedve 1711. február 21-én elhagyja Salánknál Magyarországot. Károlyi Sándor tábornagy pedig Pálffy Jánossal tető alá hozza szatmári békét/megbékélést, amelynek szimbolikus befejezése az 1711. május 1-jei nagymajtényi fegyverletétel. Legutolsóként, június 24-én, a Zemplén vármegyei nagybirtokos, báró Sennyey István altábornagy parancsnoksága alatt álló Munkács várának helyőrsége is letette a fegyvert.

A „Pacificatio Szatmariensis” a lehetőségekhez és a tényleges katonai erőviszonyokhoz képest méltányos feltételekkel zárta le a Rákóczi-szabadságharcot és lehetőséget nyitott a Magyar Királyság és Erdély számára a békés fejlődésre.

IV. tabló képei

A kiállítást készítette: Oláh Tamás főlevéltáros