Horror a mélyben
"[...] közbeszéd volt Lepold Jósef hitvese Németh Katalinnak is a sírból való kikiáltozásáról, és a sírban való felébredéséről"
Az orvostudomány fejlődésével egyre több intézkedést hoztak a látszatos halálesetek megelőzésére. Magyarországon is a 18. századtól kezdve jelennek meg a szabályozások, az első 1756-ban. A rendelet előírta, hogy az elhunytakat a halál beálltát követően kétszer 24 óra múlva szabad csak eltemetni - még pestises időben is. A rendeleteket többször is megújították, így ezek csak lassan jártak eredménnyel.
Ráadásul az egyes különös halálesetek gyakran megmozgatták az emberek fantáziáját, és még a valóban elhunyt emberekről is gyorsan elterjedt a pletyka, hogy nem is halt meg igazában az, akit eltemettek. A történetet - a szóbeszédek természetéből fakadóan - egyre jobban kiszínezték, és az így újabb és újabb hátborzongató részletekkel gyarapodott.
Ha ilyen ügy a hatóságok tudomására jutott, akkor azt ki kellett vizsgálni, így több esetben akár régmúlt idők ilyen eseteit is viszonylag részletesen megismerhetjük. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára őrzi például két, 1837-ben Nagykanizsán történt, tetszhalottnak hitt személlyel kapcsolatos vizsgálat iratait.
A vizsgálatot Horváth Farkas kanizsai orvosnak Zala vármegyéhez írt levele indította el, amelyben szívhez szólóan részletezi a tudomására jutott eseteket, figyelmeztetve arra is, hogy a megfelelő szakképzettség nélkül végzett különböző beavatkozások, különösen az érvágások mennyire veszélyesek lehetnek.
Érvágás
Mai írásmóddal idézünk az alábbiakban az iratokból:
"Ritkán ugyan, s azért hallatlan dolognak látszik, hogy a viselős asszonyt elevenen eltemessék [...], és mégis nálunk Nagykanizsán június hónak melyik napján, nem tudom, 1837-ik évben megtörtént. Fájdalom! Ez az emberiség minden határit által hágó tudatlanság, vagy ostobaság, de inkább (mint hallanom lehetett) embertelen makacsság, mivel némely, a temetésen jelenlevő asszonyok a testet melegnek, a tagokat hajthatóknak mondották. Ebből kitetszik az önszeretet, s meghittség! [...] Égnek faluk s városok, pusztulnak országok, s elenyésznek szinte a királyi székek s trónusok! nincsen ott állandóság! nincsen boldogság! ahol az ön jó előbbre lépett, s meghaladta a közjavat.
[...] Főtisztelendő adminisztrátor úr (értem itt a Szent László szerzetes atyát) mennyire hibázott, hogy 23 óra múlva a meg nem holt viselős asszony temetésére meg jelent, szóljanak: a temetésen jelen volt asszonyok, szóljon a felséges Királyi Helytartótanács törvénye. Ez majd nem parancsolva emlékezik minden esztendőben, s azért rendelt a temetésre 48 órákat, de talán némely esetekben ennyi, vagy több is kevés, ezt bizonyítják ritkábban ugyan, nem régiben pedig az erdélyi történet is, lehet ezt olvasni az 1836, és 1837-ik [évi] újságokból. Szentek tehát nálunk a Törvények, de hol? csak a papiroson. Hát vegyük szemügyre, már az orvos, seborvos és borbély, vagy borotvások is: mennyit hibázhattak ezek, és hibáznak is. Az elsők, kik között magam is vagyok, hibáznak és hibázhatnak is, mert emberek, és azért gyarlók.
[...] Ami már a legutóbbiakat, t. i. a borotvásokat, mert csak borotválni, fogat húzni tanultak s kötelesek ..., vagy klistérozni, köpölözni, sebet kötni, kificamodott tagot helyre tenni, törést összerakni, s bekötni, piócákat feltenni, flastromos ruhára kenni szabad nékiek. Eret pedig annak távol létében még a seborvosnak is tilalmaztatik, s vágni épen nem szabad, mint hogy hol? mikor? mennyit? s kiből? azt nem tanulván nem tudhatja, s nem is illeti. Annyi bizonyos, hogy Juhász seborvos nálam mondotta, hogy kétszer vágtanak legyen szerencsétlenen eret, egyszer valami Rácz, másodszor pedig Győrgy Mester Borotvás, ezen utóbbinak hallom felesége is faluz, és eret is vág, a hol nem kelletik ott is, mivel nem tudja ezen okból vágták keresztül az erét szentmiklósi jobbágy Korusecz Ádámnak is április hónapban az idén, valamelly kanizsai borotvás, vagy borbély műhelyben, mint hogy az eret keresztül vágta negyed nap meghalt, s azonnal az inas, vagy legény aki vágta meg szökött [...]"
Antoine Wiertz - Elsietett temetés (1854)
A tetszhalottakról szóló történetek nem csak szóbeszéd, hanem a korabeli sajtó, a kalendáriumok, sőt orvosi oktatókönyvek segítségével távolabbi területeken is ismertté váltak - ilyen, Erdélyben megtörténtnek vélt esetekre is utal a fentebbi sorok írója.
Zala vármegye gyűlése augusztus 14-én hozott végzése alapján egy bizottságot küldtek ki annak kivizsgálására, mi is történt valójában. Koppány Ferenc táblabíró, Rajky Zsigmond főszolgabíró és Fleischhacker József vármegyei főorvos a helyszínen kereste fel és hallgatta ki a tanúkat. Kiderült, hogy az egész történet elindítója a Polák Ignác szappanosmester halála után szárnyra kelt híresztelés volt:
"[...] bizonyos Polák Ignác kanizsai szappanos, aki egyéb iránt nagyon rendetlenül élvén, majd minden nap részeg volt, június hónap 13-án hirtelen igen rosszul lett, és vért kezdett hányni, a hányás közben pedig elájulván, mintegy színhalálba esett, de a nála meg jelent Slávy sebész úrnak segedelme, és dörgölései után ismét magához tért. Azonban másnap, úgy mint június 14-én a hányás ismét reája jövén, akkoron valósággal meghalt, és ugyan június 16-án el is temettetett. Ezen Polák Ignácnak özvegye számos gyermekeivel együtt nagy nyomorúságra jutván, szomorú helyeztetésében keservesen siránkozott; ezen állapotában a vigasztalására hozzá ment némely asszonyok azt akarták véle elhitetni, hogy férje nem halt meg valósággal, hanem valamint először, úgy másod ízben is csak színhalálba esett, és hihető, hogy elevenen temettetett el. Ezen asszonyi beszéd utóbb hitelre kapván, az egész városban elterjedett, és ennél fogva, miután a hírhez azon koholmány is ragasztatott, mintha a sírból szózat is hallatszott volna, június 19-én számosan a temetőbe kimentek, és a nevezett Polák Ignácnak sírját felásatni szorgolták. Azon hírnek hallására, hogy a lakosok közül sokan a temetőben összejöttek, Robán Ferencz tanácsos, és a városi bírónak akkori távollétében helyettese szinte a temetőbe kimenvén, midőn látta, hogy Polák Ignácnak sírját már kezdették ásni, elküldött Takáts István nemes megyei sebész úrhoz, és a temetőbe meghívatta, sőt midőn azon beszédet is hallotta, hogy Lepold Józsefnek június 6-án eltemettetett felesége, Németh Katalin is, - azon asszony tudniillik, aki Horváth Farkas orvos doktor úr jelentésében elevenen eltemetetnek lenni állíttatik - igen furcsán halt meg, s talán az is elevenen temettetett el? Ezen asszonynak felásattatását is megrendelte. Ezen két holttesteknek felásattatása után a temetőben megjelent, és ez alkalommal meg hivatott Takáts István sebész úr a holttesteken mit tapasztalt, az ide [...] mellékelt orvosi jelentéséből kitetszik. Azonban arra, ha vajon hallott e valaki szózatot a sírból, vagy azon hírt, hogy ezen két halottak elevenen temettettek el, ki bocsátotta legelőször közre; egy tanú sem akadott, mert mindenki csak azt állította, hogy általános volt a hír, hogy Polák Ignác elevenyen temettetett el[...]
Mivel azonban Takáts István sebész úrnak jelentéséből azt tapasztaltuk, hogy Németh Katalin Koporsójában egy három hónapos gyermek elszülve találtatott, szükségesnek láttuk a nevezett asszonynak mikor keletkezett betegségéről, annak miképpen történt gyógyításáról, és eltemettetéséről is nyomozódni, s ennél fogva a nevezett asszonynak férjét, Lepold Józsefet a fentebbiekre nézve kikérdezni; ki is elhalálozott feleségének környülállásait e következendőképpen adta elő:
Felesége, Németh Katalin, mintegy 28 esztendős, folyó évi pünkösd napján; az az május 14-én magát rosszul érezvén, Tomasits Katival elment az orvos urakhoz, hogy erét vágják meg, de azok nevezett Tomasits Katinak állítása szerint eret rajta vágni nem akarván, elment bizonyos Vukovits György borotváshoz erének meg vágattatása végett, akinek is Morávecz József legénye erét megnyitotta; és ezen érvágásra felesége oly rosszul lett, hogy maga erejével már haza nem tudott menni, s minek utánna annak hoszabb ideig való elmaradását sokallotta, utána ment, és azt egy padon űlve bágyottan találta, akit is csak tulajdon segedelmével vezethetett haza. Minek utána pedig haza vezette, annak lábai tüstént el kezdettek dagadni, és minthogy az érvágás után folyvást betegeskedett, június 4-én hozzája Veinperger Rudolf sebészt is meghívta; aki is feleségén eret vágott, de csak egy tányér vért eresztett rajta, másnap, úgy mint június 5-én, minek utána felesége nagyon fulladozott, ismét erét megnyitotta, egyszersmind pedig őtet oly módban hagyta, hogy ha felesége jobban leend, menjen érette. Azonban mivel felesége még azon napon délután négy óra tájban meghalálozott, az írt orvosért többé nem ment; következve a többször nevezett orvos sem akkor, midőn felesége meghalt, sem azután többé házánál meg nem jelent. Azt azonban erősítheti, hogy a midőn a nevezett sebész feleségének erét megvágta, felesége maga is szorgolta, hogy több vért is eresszen rajta, mert nagyon fulladoz; azonban az orvos azt válaszolta, hogy az általa kieresztett vér már elegendő. Ami pedig a feleségének adott orvosi szereket illeti, azokat a nevezett orvos nem a maga zsebéből dispensálta, hanem egyenesen Lovak Ferdinánd úr gyógyszertárából rendelte, melyeknek árát feleségének halála után önnön maga is fizette ki. Minek utána pedig felesége meghalálozott, elment az adminisztrátor úrhoz feleségének halálát hirűl viendő, azon kéréssel, hogy azt még más nap 10 órakor misével temesse el, de az adminisztrátor úr azt válaszolta, hogy nem gyermek, hogy oly hamar eltemesse, és így délután négy órára rendelte a temetést. Amidőn feleségének, amint valóságossan megholtnak temetésére meg is jelent; hogy azonban feleségének teste eltemettetésekor meleg, tagjai pedig hajthatók lettek volna, nem tapasztalta; nem is fordult elő semmi más nevezetes környülállás is, minthogy amidőn felesége a sírban leeresztetett, mivel a sír szűkre ásatott, a koporsó pedig széles volt; az egész fenékig magától le nem ment, hanem kénytelen volt ő feleségének testvér báttyával, Németh Józseffel együtt a koporsóra reá állani, és azt tiprás által helyre nyomni. [...]
Tisztelendő Gáspár Pacificus adminisztrátor úr azt adván elő, hogy Lepold Jósef június 5-én négy óra tájban hozzá menvén jelentette, hogy felesége meghalálozott, és kérte, hogy mivel az vízi betegségben halván meg, nagyon dagad, következve már tartani nem is lehet, mentül előbb temesse el, ezen előadására a férjnek, minthogy azt nem is említette, hogy felesége orvosi segedelemmel is élt; és igy tőle orvosi bizonyítványt nem is kérhetett; rendelte a másnapi délutáni négy órát a temetésre[...]
Németh Jósef, elhalálozott Németh Katinak testvér báttya azt vallotta, hogy a midőn testvére a temetőbe kivitetvén a sírba bocsátatott, koporsója, melyet lapos födélre önnön maga készített, a sír fenekéig le nem ment, mert a sír szűkre volt ásva, és így kénytelen volt ő Lepold József sógorával a koporsóra reá állani, és tiprás által helyig lenyomni; mely okból a sírnak szűkre lett ásásáért a sírvájóval ekkoron össze is szólalkozott. [...]"
Fleischhacker József orvosi jelentését, mivel a benne foglaltak a legerősebb idegzetűeket is megviselhetik, nem közöljük, csak az alábbi bevezető sorokat: "Ezen alkalommal, minthogy közbeszéd volt Lepold Jósef hitvese Németh Katalinnak is a sírból való kikiáltozásáról, és a sírban való felébredéséről, szinte felásattatott, és a megvizsgálás végett koporsóval együtt a sírból kivétetett." Az orvosi jelentés eredménye kimondta: Polák Ignácot és Németh Katalint is halottan temették el. A híresztelés egyik oka kétségkívül abban keresendő, hogy a pap nem tartotta magát az előírt rendelkezéshez, és nem várta ki az előírt 48 óra várakozást (habár kezdetben ellenkezett). A holttestek tárolása nyilvánvalóan nagy gondot jelentett a lakosság számára, még úgy is, ha 1771-től már rendelet írta elő a temetői halottaskamrák építését, hogy az elhunytakat ne saját lakóházukban őrizzék.
A fentiekben leírtak alapján szerencsétlen és borzasztó esetek sorozata rajzolódik ki előttünk. Nem elég, hogy egy férfi halálesete után szárnyra kap a szóbeszéd, hogy az illetőt tetszhalott állapotban temettek el, de rövid időn belül egy áldott állapotban lévő fiatalasszony is meghal, akinek a temetése a haláleseten túl is megrázó eseményekkel párosult: a halott asszony testvére laposra készítette a koporsót, ráadásul még a sírásó is szűkre ásta a sírgödröt. Azt is szörnyű elképzelni, hogy a koporsó úgy ért le a sír fenekére, hogy az elhunyt férje és testvére ugrált rajta. Nem csoda, hogy az embereket rendkívüli módon felzaklathatták a történtek, és újra elindult a pletyka, a szóbeszéd - ezúttal arról, hogy az asszonyt is élve temették el.
Mivel a vármegye mellett Horváth Farkas levelét a Magyar Királyi Helytartótanácshoz is megküldte, de a vármegye a rendelkezésére álló adatok alapján végleges döntést egyébként sem tudott hozni, ezért 1838 első hónapjaiban ők is úgy rendelkeztek, hogy minden irat a Magyar Királyi Helytartótanácshoz "értesítés végett oly kérelemmel felküldetni rendeltetnek: hogy e tárgy felett a Tudományos Egyetem Orvosi Kara által elhatározó véleményt adatni, és hogy ezen esetért kik légyenek egyenesen feleletre vonandók, megneveztetni méltóztassék".
A Lenhossék Mihály országos főorvos által vezetett újabb, 1838. évi vizsgálatok is arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy már mindkét személy halott volt, amikor eltemették. Azonban ezek az esetek is újabb okot szolgáltattak arra, hogy felhívják a helyi hatóságok figyelmét a betegekkel és a halottak kapcsolatos alapos és szakszerű eljárásra, a tetszhalottak eltemetésének megakadályozására és az érvágások gyakorlatának felülvizsgálatára.
Horváth Farkas nagykanizsai orvos levele, 1837
Zala vármegye felterjesztése a Magyar Királyi Helytartótanácshoz, 1838.
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Departamentum sanitatis (C 66) 1838. F. 8. p. 24a.
Iratfotók: Czikkelnyé Nagy Erika
Felhasznált és ajánlott irodalom:
Horányi Ildikó: A látszatos halál. A magyarországi tetszhalál-fóbia története. Budapest, 2003.
Magyar László András: Különleges gyógymódok lexikona. Az érvágás. LAM Extra (Lege Artis Medicinae Extra). 2010, 1. szám, 43-45.
Új hozzászólás