„Segélykiáltás” a 83. számú sorokpolányi hadifogolytáborból

Magyarországon 1944 őszétől sorra alakultak a gyűjtőtáborok, amelyeket azért létesítettek, hogy a hadifoglyokat jól őrizhető helyeken összegyűjtsék addig, amíg tovább szállíthatták őket egy átmeneti elosztó helyre, majd a Szovjetunióba. A kisebb táborok csak néhány hónapig, míg a nagyobbak 7–9 hónapig is fennálltak. Vas vármegyében Alsópatyon (ma: Rábapaty), a Celldömölk melletti Intapusztán, a Jánosháza melletti Martonfapusztán és a sorokpolányi Gyula majorban létesítettek ilyen, többsoros szögesdróttal körbekerített táborokat.[1]

A 83. számú sorokpolányi láger létrehozására 1945. április 24-én került sor, amely közel 5 hónapon keresztül szeptember 24-éig működött.[2]  A gyűjtőtáborban siralmas körülmények között tartották a foglyokat, hiszen az általános túlzsúfoltság, a rossz élelmezés és a lehetetlen higiéniai körülmények mellett még ivóvíz is alig jutott a fogvatartottaknak. A mostoha körülmények között elhelyezett és legyengült szervezetű emberek között pedig könnyen terjedhetett a vérhas és a tífusz.[3]

A rossz körülmények és a kilátástalanság miatt a sorokpolányi hadifogolytáborban őrzött magyar katonák – 1945. május 25-ei szombathelyi postai bélyegzővel ellátott – tábori postai levelezőlapon kétségbeesetten kérték a Jaczkó Pál[4] főispán segítségét.

„Főispán Úr!

Mintegy 14 ezer vérző szívű hazájába visszatért, élni akaró magyarnak (köztük kb. 750 tiszt) a kiáltását juttatjuk el Önhöz Pünkösd I. napján - Sorokpolányi község határában mintegy 2000 □-ölnyi területen vagyunk összezsúfolva, egy major piszkos udvarára, ahol kivétel nélkül az udvar szennyében fetrengünk. Alvásról szó sem lehet, hiszen még állva sem férünk el. Étkezésünk nagyon gyenge, a vízellátás ebben a tikkasztó melegben, kutak hiányában csaknem lehetetlen. Mintegy 2000 általunk nehezen kitartott és hazahozott magyar ló a mezőn szélnek eresztve, víz hiányában pusztulásra ítélve. Asszonyaink tőlünk elszakítva állítólag útba indították, de rettegünk sorsuk miatt.

Ilyen körülmények között valószínű, hogy pár napon belül egy járványos betegség meg fog tizedelni bennünket. Úgy reméljük, hogy nem lehet közömbös Főispán úr előtt 14 ezer, nehezen megmenekült, sokat szenvedett magyar sorsa. Éppen ezért ez úton kiáltunk azonnali segítségért, amit nem tudunk elképzelni – miért késik kormányunk részéről.

Remélve, hogy a kért segítség 1 napig sem fog késni, küldjük Főispán úrnak egész magyar köszönetünket és üdvözletünket – 14 ezer szeretteiért aggódó szenvedő magyar.”[5]

Sajnos nem maradt fenn adat arról, hogy a főispán hogyan reagált a segítségkérésre. Csak annyit tudunk, hogy a szombathelyi szovjet katonai parancsnoknak 1945. június 1-jén elküldött levelében azt kérte, hogy a sorokpolányi fogolytáborban lévő katonák és tisztek lábbeli szükségletének biztosítására a bőrgyárból 20 darab boksz bőrt[6] utaljanak ki.[7]

Más vármegye területéről is történt próbálkozás a hadifoglyok megsegítésére, kimentésére. Székesfehérvárról például dr. Bratán István jegyző – 1945. július 28-án keltezett levelében – azzal a fordult Kovács József[8] alispánhoz, hogy a vasi fogolytáborokban lévő útőröket bocsássák haza. Indoklása szerint a megrongált utak rendbetétele miatt fontosnak tartották, hogy minél előbb munkába álljanak ezek a személyek, és ezért azt kérte, hogy az orosz katonai parancsnoknál járjon közben az alispán. A levél mellékleteként felsorolta Dombi Ferenc,[9] Takács Imre[10] honvédek és Deák Mihály[11] őrvezető útőrök nevét.[12]

Ebben az ügyben azonban már nem történt intézkedés, mivel időközben a megyei gyűjtőtáborokban lévő foglyok többségét elszállították a Szovjetunióba.[13]

Bajzik Zsolt