Levelek a múltból | 2023. április

2023.04.26.

Hol álljon az akasztófa?

1877-ben a belügyminiszter és az igazságügyi miniszter a garázdálkodó rablóbandák miatt több vármegyében rögtönbíráskodási eljárást vezetett be.  A statáriumot legelőször Somogyban hirdették ki, majd ennek hatályát Pozsony vármegye területén a gyújtogatók, Vas vármegyében a rablók, rablógyilkosok és ezek bűnrészesei ellen egy évi időtartamra rendelték el.[1]

„A főrendiházban megbuktatták a nyaktilót, s visszahelyezték ősi jogaiba az akasztófát. Ennek igen mély ratiója van. Az akasztófa a szegény emberek számára való, a guillotine a magas és legmagasabb urak számára…”[2] A „Bolond Istók” c. élclap e szavakkal kommentálta, hogy az 1878. évi büntető törvénykönyv tárgyalásain a guillotine (nyaktiló) meghonosítására irányuló törekvések nem hoztak eredményt, és a magyar országgyűlés a bűntettekről és vétségekről szóló V. törvény 21. §-ában  a kivégzések akasztással történő végrehajtását írta elő.

Csőgör János pápai marhakereskedő 1878. március 9-én Jánosházán a Magdics vendéglőben egy száz forintos bankjegy felváltását kérte. A korcsmában az esetnek szemtanúja volt egy iddogáló bobai napszámos társaság, köztük László Mihály, aki jól szemügyre vette az embert, miközben az a fel nem váltott bankjegyet a mellén hordozott tárcájába visszatéve távozott. László Mihály utána lopózott, megfigyelte, hogy a kereskedő merre veszi útját, visszatért a vendéglőbe, fizetett, majd öccsével, László Sándorral a nyomába eredtek. A jánosházi Alsó-erdő szélén érték utol Csőgört, aki egy bokor mellett üldögélt. A fiatalabb férfi hozzá lépett és felkiáltott: »láss hozzá«, erre az öregebb a kereskedőt a botjával háromszor halántékon ütötte. Az ütlegeléstől földre rogyott férfire a fiatalabb testvér rátérdelt és ruháit feltépve az erszényből kivette a pénzt, majd bicskájával többször nyakon szúrta. Ekkor lépéseket hallottak és a hörgő áldozatot magára hagyva a mezőn keresztül sietve távoztak. Csőgör szerencséjére nem halt meg, nyöszörgésével a közeledőknek jelt adott, akik kocsin Jánosházára szállították. Kezelőorvosa elmondta, hogy mivel gégéjét nem metszették át, van remény a felgyógyulására. A tetteseket a csendőrök Boba községben még aznap éjjel elfogták. Ezek először tagadtak, utóbb azonban beismertek mindent és a szomszéd ház ereszébe elrejtett pénzt is előadták.

A bűncselekmény ügyében a Szombathelyi Törvényszék rögtönítélő bírósága négy napig tartó tárgyalás után, március 16-án hozott döntést. László Mihályt az érvényben lévő statárium értelmében kötél általi halálra ítélte, míg testvérének ügyét, mivel ő a gyilkosság idején 20. életévét még nem töltötte be, rendes per lefolytatására, a büntetőbíróság elé utalta.

Az eset érdekessége, hogy március 15-én, egy nappal az ítélethirdetés előtt, Bárdossy László (1819–1890) törvényszéki elnök az alábbi levelet intézte Széll Ignáchoz (1845–1914), Vas vármegye alispánjához: „...miután a rögtönítélő bíróság elé állított László Mihály és László Sándor ügyében a március 16-án reggeli 10 órára kitűzött tárgyalás végrehajtást is foganatosítani fog, a végrehajtás (értsd kivégzés) feltűnés nélkül, zárt helyen rendeltetik eszközlésbe vétetni – ezen tekintetből tek. Alispáni hivatal tisztelettel értesíttetik, hogy erre nézve alkalmas helyiségül, a megyeház udvarán a nyugatra néző beszögellő hely[3] jelöltetett ki, mely a börtönépület és a törvényszéki helyiség közt fekszik. Ezen intézkedés már azon tekintetből is célszerűnek mutatkozik, mert ezen esetben a cs. kir. katonaságnak nagy költséggel leendő ide rendelése, továbbá egy költséges bódénak városon kívül leendő felállítása, mégis az elítélteknek, valamint a kiküldendő és a végrehajtást foganatosító küldöttségnek részére fuvarral kiszolgáltatása is elmaradhatna, mi az álladalomra jelen esetben vissza nem téríthető roppant kiadást okozna, és mert más megyékben is az ilyen végrehajtások szintén a megyeház udvarán teljesíttetnek. Miről a tek. Alispáni hivatal tudomás végett azzal értesíttetik, hogy ebbeli intézkedések az ügy sürgősségéhez mérten már holnapi napon meg fognak tétetni.”[4]

Széll alispán a levélre, a sürgősségre való tekintettel, még aznap választ adott: „Bármennyire méltányolom is 1197/1878. sz. alatti hozzám intézett levelét… Sajnálkozással kell kijelentenem, hogy az abban foglaltakhoz hozzá nem járulhatok, és igen kérem…, hogy attól elállni szíveskedjék, mert… a megyeházában nem csak hivatalos helyiségek, hanem megyei tisztviselőknek..., sőt a főispánnak lakásai is elhelyezve vannak... Ezen okokra tekintettel… ilyen végrehajtások a megyeháza udvarán eddig nem foganatosíttattak..., reményemnek adok kifejezést, hogy a tekintetes rögtöni bíróság… a kilátásban lévő gyászcselekményre egy a városon kívül eső alkalmas helyet fog választani.”[5]

Erre a levélre ugyanezen a napon az alábbi tartalmú válasz érkezett: „a rögtön bírósági végrehajtás tárgyában vett 40/1878. sz. becses válasza folytán... értesítem..., a további teendők iránti utasításért táviratilag az Igazságügy Minisztériumhoz fordultam.”[6]

Az alispáni aktára rávezetett feljegyzés szerint: „...az igazságügy minisztérium…. távirati válasza szerint a kivégzés nem a megyeház udvarán fog megtörténni.”[7]

A kivégzés végül elmaradt. Ennek oka a legfelsőbb helyről érkezett határozat volt, miután a király László Mihályt kegyelemben részesítette. A bíróság elnökének bejelentése szerint: „a halálbüntetés legmagasabb kegyelem útján elengedtetvén, az ügynek rendes úton leendő tárgyalásra megengedtetett.”[8]

Az uralkodói döntés az akasztófa helyéről folyó diskurzust a jövőbe helyezte át, erre később került sor. Konkrét hely kijelöléséről azonban nem sikerült dokumentumokat találni. Sajtótudósításokból az derül ki, hogy a vitában a vármegye vezetőinek akarata érvényesült. Erre utal az a híradás, amely szerint H. Nagy Annának, „egy méregkeverő nőnek” a kivégzésére 1882-ben „a város végén álló zárt vesztőhelyen” került sor.[9]

A szombathelyi akasztófa helyét a korabeli tudósító így határozta meg: „a város déli határában, a körmendi országút mellett, a Perint patak partján magas deszkapalánkkal körülvéve.”[10] Ezt a helyet napjainkban „Nagypityer” csárdával átellenben 1891-ben állított kőkereszt jelöli.[11]

A Szombathelyi Törvényszék és a börtön épülete a történelmi belváros területén, a Szily János utcában, a hajdani „Stáb-ház” helyén, 1889-ben épült meg.[12] A kivégzéseket ezt követően az ennek udvarán felállított vesztőhelyen hajtották végre, így Pete Postás János rablógyilkos esetében is, akinek 1901-ben itt történt felakasztásáról az országos sajtó is részletesen beszámolt.[13]



[1] A statárium hatása. Politikai újdonságok, 1877. június 27. 310. p.

[2]  Viszkető nyakkal. Bolond Istók, 1878. febr. 24. 7. p.

[3]  Ezen a helyen napjainkban az MNL Vas Vármegyei Levéltára restaurátor műhelye található

[4] HU-MNL-VaML-IV.405.a. 40/1878.

[5] HU-MNL-VaML-IV.405.a. 40/1878. Az aktában az alispáni válasznak csak a fogalmazványa olvasható, amelyet kivonatosan közlünk.

[6] Uo.

[7] Uo.

[8] A rögtön ítélő bíróság terméből. Vasmegyei Lapok, 1878. márc. 23. [3.] p.

[9] Egy méregkeverő nő kivégzése Szombathelyen. Politikai Újdonságok, 1882. dec. 6. 682. p.

[10] Horváth Istvánné kivégeztetése. Vasmegyei Lapok, 1882. dec. 3. [3.] p.

[11] Kuntár Lajos: A Gyökér kanász emlékezete. In: Kuntár Lajos: Az én Szombathelyem. Szombathely, 1999. 28. p.

[12] Szilágyi István: Szombathely. Útikönyv. Szombathely, 1994. 25. p.

[13] Kivégzés Szombathely. Pesti Hírlap, 1901. márc. 8. 11. p..

Feiszt György

HU-MNL-VaML-IV.405.a. 40/1878.

 

Utolsó frissítés:

2023.09.28.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges