Rémálmok nyomában – könyv született a vidéki gettósításról
A Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) gyűjteményi főigazgató-helyettese köszöntötte április 16-án az érdeklődőket a Bécsi kapu téri épületben megtartott könyvbemutatón. Czetz Balázs kiemelte a most megjelent kötet levéltári forrásbőségét és fontosságát az adott téma szempontjából.
A kötet kapcsán megtartott beszélgetésen Ablonczy Balázs, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense kérdezte Végső Istvánt, a MNL munkatársát a kutatása kezdeteiről és a nyomdából nemrég kikerült könyvről. A szerző elmondta, hogy már egyetemistaként, az ezredfordulón foglalkozott holokausztkutatással. Először a Randolph L. Braham által meghirdetett ösztöndíj-pályázat révén mutatta be a zsidótörvények hatását szülővárosa, Szeged gazdasági-társadalmi-közéleti viszonyai közepette. A gettóélet dokumentumainak feltárását a Clio Intézet, majd az Erőszakkutató Intézet munkatársaként végezte 2019 óta. Ezeket azonban megelőzte több mikrokutatás, illetve a Braham-féle földrajzi holokauszt enciklopédiában hét fejezetének önálló vagy társszerzőségben végzett megírása is.
A szerző számára a legfontosabb felismerés, hogy a kényszerlakhely típusok fogalmait nem tisztázták. A zárt és a nyitott gettók megkülönböztetése, tisztázása a nemzetközi szakmunkákban sem mindenhol, de a magyar szakirodalomban szinte sehol nincs rögzítve. Emiatt fordulhat elő, hogy sokan zsidómentőként tekintenek akár antiszemita polgármesterekre, akik „csak” csillagos házakat vagyis nyitott gettókat hoztak létre.
Sokáig még a nácik sem tudták biztosan, hogy valójában mire kell nekik a gettó, mint kényszerlakhely. Ez lépésről lépésre alakult ki, ugyanakkor nem minden, a németek által megszállt területen alkalmazták Észak-Európától Észak-Afrikáig.
A magyarországi gettók sem volt egységesek. Az első három deportálási zónában inkább a gyűjtőhelyek, a gyűjtőtáborok és a bevagonírozási központok voltak a hangsúlyosak a gettók mellett. Az úgynevezett „pénzverdék” pedig valóban nemcsak a peremterületekre voltak jellemzőek, az alföldi, de a dunántúli vármegyékben is jelen volt ez a durván erőszakos, leginkább a csendőrség által alkalmazott nyomozási módszer. Ami jelen volt minden magyar gettóban, az a testüregi motozás volt. Éhínség, tömeges öngyilkosság, halálozás nem a gettók főbb jellemzője, sokkal inkább a gyűjtőtáboroké.
A szerző szándékoltan külön alfejezetben beszél a gettók mindennapi életéről, kiemeli többek között a zsidómentés lehetőségeit, a konvertiták helyzetét, az egyházak viszonyát a kérdésben és a rendvédelem és közigazgatás meghatározó szereplőinek sorsát. Megállapítható, hogy a könyv nagy, átfogó képet kíván mutatni a vidéki gettósításról, ugyanakkor nem gettólexikon, nem elemzi egyesével a több mint 220 magyarországi gettót. Esetpéldákon keresztül mutatja be néhány település gettósítás folyamatát.
Az esemény könyvdedikálással és beszélgetéssel ért véget. A bemutatott kiadvány (Végső István: Gettóélet '44 – A magyarországi vidéki gettósítás története. Jaffa, 2025. 270p.) a nagyobb bolthálózatokban már megtalálható.
Új hozzászólás