Felemás szembenézés
Katyń, Lidice, Oradour… és Újvidék
A cikk folytatása.1941. április 11-én Horthy kiáltványban jelentette be, hogy a 3. magyar hadsereg alárendeltségébe tartozó seregtestek megkezdik a bevonulást a Délvidékre. Hivatalos adatok szerint a bevonulásnak mintegy 1500 halálos áldozata volt. Emellett napirenden voltak az internálások, ki-, illetve visszatelepítések, a razziák, a szabotázsakciók miatt halálra ítéltek statáriális kivégzése és az ún. nemzethűségi listák összeállítása. 1942. január elején egy Zsablya környéki tanyán egy mintegy 40 főből álló partizánosztagra akadtak a határvadászok. Ezzel párhuzamosan a bánáti német hatóságok is akciót indítottak partizánok felderítésére. Január 5-én Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök – a katonai alakulatok bevonását igénylő Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter kérésének eleget téve – az egész ún. Sajkásvidék (Újvidék–Titel–Csurog háromszög) átkutatását rendelte el Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagynak, a szegedi V. honvéd hadtest parancsnokának irányításával.
A partizánosztag nagy része az akció során megsemmisült. A sajkási partizáncsoport likvidálása után a cél már az volt, hogy „megszabaduljanak az összes nemkívánatos elemektől, és elrettentő példát mutassanak a lakosságnak”. Úgy tűnik, összefüggés van aközött, hogyan ütemezték a razziát, és hogyan alakultak a németekkel a keleti frontra küldendő magyar egységek számáról Budapesten folytatott tárgyalások. Miközben Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter január elején Budapestre érkezett, megindult a partizánosztag szétverése, Wilhelm Keitel tábornagy hó végi látogatásakor pedig már készen állt a délvidéki razzia terve: igazolni kellett, hogy a rendteremtéshez délen van szükség a magyarokra.
Az Újvidékre is kiterjesztett razzia lefolytatásának felelőse Grassy József vezérkari ezredes, a zombori dandár parancsnoka lett, aki úgy vélte, hogy „annak a sok piszoknak, ami a városban van, le kell úsznia a Dunán”. A razziára Bárdossy László miniszterelnök jóváhagyásával és Horthy tudtával került sor. A teendőket január 20-án tiszti értekezleten egyeztették Újvidéken, a részletes tervet Gaál Lajos csendőr alezredes dolgozta ki Tallián József újvidéki rendőrkapitány segítségével. Eszerint összesen 240 járőr bevetésével fésülték át a három körzetre osztott és a külvilágtól a telefonvonalak kikapcsolásával elzárt várost. Aki nem tudta kellőképpen igazolni magát, az először a Leventeotthonban székelő igazolóbizottság, majd Grassy vésztörvényszéke elé került.
Január 21-én falragaszokon értesítették a hetvenezres város kész tények elé állított lakóit a megkezdődött razziáról. A 19 pontos ultimátumszerű hirdetmény tiltotta kettőnél több személy csoportosulását, csak gyalog, csak lépésben és csak az úttest közepén volt szabad közlekedni. Zárva maradtak – az élelmiszerüzleteket kivéve – a szórakozóhelyek, a templomok, az egyesületek, de még az ablakok is, a szesztilalom mellett rádiót sem lehetett hallgatni. A partizánveszélyre való hivatkozással indított razzia a helyi szerb és zsidó, illetve kisebb részben magyar, ruszin, roma és orosz lakosság körében végrehajtott értelmetlen vérengzésbe torkollott.
Összesen hat kijelölt helyszínen, továbbá magánlakásokon, utcákon és udvarokon zajlottak a kivégzések, a végrehajtáshoz a katonák rumot is kaptak. Az áldozatokat a mínusz 30 fokos hidegben a Duna jegén robbantott lékeken keresztül a folyóba lökték. A környéken el is terjedt az a mondás, hogy a magyarok internálótábora a Duna és a Fekete-tenger. Feketehalmy-Czeydner a következő szavakkal utasította beosztottját: „Célom a megtorlás”. Három napon át folyt a vérengzést kísérő fosztogatás.
Többek között Bajcsy-Zsilinszky Endre interpellációi, illetve a miniszterelnökhöz és a kormányzóhoz írott memorandumai hatására és az 1942 áprilisában Babós József hadbíró ezredes vezetésével felállt bizottság júniusra elkészült terjedelmes vizsgálati anyaga alapján ügyészi nyomozó eljárás kezdődött. A hivatalos vizsgálat, illetve az V. hadtest parancsnokságának 1944-es statisztikája 3340 áldozatról számolt be (ebből 2102 férfi, 792 nő, 147 gyermek, 299 agg; illetve 2549 szerb, 744 zsidó és 11 magyar). A katonai ügyészség Feketehalmy-Czeydner elleni későbbi vádirata 3309 áldozatot ismert el.
Vádindítvány vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc és társai bűnügyében. Budapest, 1943. december 9.
Jelzet: MNL OL K 70–III–1944–8–22/res. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, Jogi osztály.
Az első vizsgálatot Szombathelyi utasítására maga Feketehalmy-Czeydner Ferenc folytatta le. Ez február elején valamennyi fegyverhasználat jogosságát igazolta. A belpolitikai botrány és a parlamenti interpellációk miatt a Szombathelyi által 1942. július 10-én indított hadbírósági eljárással párhuzamosan a magyar külképviseletek számára tájékoztatót küldtek a történtekről. Eszerint „a magyar hatóságok részéről foganatosított intézkedések a nagyarányú rendbontó és az állam biztonságát súlyosan veszélyeztető cselekmények elfojtására irányultak csupán. Az áldozatok számára lehetőség szerint nem kívánatos rátérni”.
1942 februárjában 26 délvidéki képviselő kezdte meg a munkáját a képviselőházban. Július 15-én Popovics Milán bácskai szerb képviselő interpellációjára válaszul Kállay Miklós miniszterelnök a „kívülről beszivárgó elemek földalatti aknamunkáját” és a „nyílt lázadást” okolta öt határvadász és két csendőr haláláért, és ez vezetett a tisztogatási műveletek Újvidékre történt kiterjesztéséhez is. Elismerte, hogy a razziának ártatlan áldozatai is voltak és túlkapások is történtek, de ezekért a „kíváncsi polgári személyek oktalan magatartását” és a „lekicsinylő nyilatkozatokkal fogadott karhatalmi erők felbőszítését” tette felelőssé. 2550 „nyílt harcban” elesett szerb áldozatról beszélt, majd biztosította hallgatóságát, hogy a „tettesek és mulasztók büntetőjogi felelősségre vonása folyamatban van”.
1942. augusztus 5-én Kállay rendeletére a magyar külképviseleteknek postázták Rajniss Ferenc (a Szálasi-kormány későbbi vallás- és közoktatásügyi minisztere) Magyar Futár című politikai hetilapjának július 29-ai számát, azzal a céllal, hogy a diplomaták a hetilap egyik anyagát – az emigráns jugoszláv kormány által terjesztett propaganda ellensúlyozásaképpen – magánbeszélgetések során használják fel. A gyilkos golyók ára… című írás azt sérelmezte, hogy a szerbek 1934-ben, tehát „nem háborús végveszélyben, hanem a béke szilárd napjaiban” kivégeztek egy magyart, majd annak fia fizetési felszólítást kapott „az apja agyonlövetése alkalmával elhasznált 5 fegyvertöltényért fennálló adóssága” törlesztésére.
A berni követ a dokumentációs anyagot „felette gyengének”, az Újvidéken történteket ugyanakkor olyan témának minősítette, „amelyet részünkről jobbnak látszik szükség nélkül nem feszegetni, pláne nem eléggé hathatós ellenérvekkel”.
Wettstein János berni m. kir. követ jelentése az emigráns jugoszláv kormány propagandájának ellensúlyozásáról. Bern, 1942. augusztus 19.
Jelzet: MNL OL K 84–VII–a–326/biz-1942. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, Berni követség.
1943. március 16-án, tehát a doni katasztrófa után nem sokkal került a Minisztertanács elé az újvidéki razziában való részvételük miatt eljárás alá vont csendőrtisztek kegyelmi kérvényének az ügye. Vitéz Faragho Gábor, a csendőrség felügyelője szerint a csendőrség, illetve a tisztek tekintélyét veszélyeztetné egy ilyen, a honvédség tisztjei esetében hasonló okok miatt már mellőzött procedúra. Kállay miniszterelnök azonban úgy foglalt állást, hogy a magyar államról külföldön kialakult kép („humánus, gavallér, úri nemzet és alkotmányos ország”) helyreállítása érdekében példát kell statuálni és a bűnösöket meg kell büntetni.
A csendőrtisztek esetleges kegyelmi kérvénye a Minisztertanács napirendjén. Budapest, 1943. március 16.
Jelzet: MNL OL K 27–1943–03–16–57. napirendi pont. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökségi Levéltár, Miniszterelnökség, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek.
Új hozzászólás