Egy brutális kivégzés a 17. századi Erdélyi Fejedelemségből
1674. december 14-én, péntek hajnalban Bethlen várában (ma Beclean, Románia) egy nemesi csoportosulás szervezkedésének következményeként felségsértés és más vádak alapján kivégezték Bánffy Dénest (kb. 1630–1674), Kolozs és Doboka vármegye főispánját, a fejedelmi tanács tagját, Kolozsvár és Szamosújvár főkapitányát, aki a fejedelem, I. Apafi Mihály (1632–1690) sógora is volt. Az eset rendkívülinek számított, a vádak és az azokra adott válaszok egészen a 19. századig kéziratos másolatokban terjedtek főként az erdélyi elit körében. Ezeknek számos példánya ma is fellelhető különböző családi levéltárak és egyéb gyűjtemények iratanyagában. A szervezkedésben részt vevők közül egyesek (például Apafi Mihály, Bethlen Miklós, Teleki Mihály) különböző módon és céllal, de „kiírták” magukból, míg mások (mint például Kornis Gáspár) elhallgatták az eseményeket. Az eseménnyel kapcsolatos szövegek kéziratos terjedése jelentős mértékben hozzájárult annak változó utóéletéhez. Az alábbiakban közölt levél tartalmának megértéséhez szükséges röviden a kivégzéshez vezető szervezkedés bemutatása.
A Bánffy Dénes elleni szervezkedés teljeskörű feltérképezésére a levéltári dokumentumok hiányossága miatt valószínűleg soha nem nyílik lehetőség. A szervezkedésben részt vevők – Béldi Pál, az erdélyi hadsereg főparancsnoka és Bethlen János kancellár köré szerveződő nemesek – gondosan ügyeltek rá, hogy a tervük végrehajtáság titokban maradjon, Bánffy Dénes kivégzését követően pedig feltehetőleg megsemmisítették az eseményekkel kapcsolatos dokumentumaikat, hogy később elkerülhessék az esetleges felelősségre vonást. A szervezkedés előzményei visszanyúlnak 1672-ig. Teleki Mihály fejedelmi tanácsos, kővári és huszti főkapitány, Máramaros és Torda vármegye főispánja ugyanis ebben az évben az Oszmán Birodalom és az erdélyi országgyűlés engedélye nélkül csatlakozott azoknak a Habsburg Monarchia ellen fellépő haderejéhez, akik a Magyar Királyságból az ún. Wesselényi szervezkedést követően elmenekültek. 1672. szeptember 20-án azonban a Teleki Mihály irányítása alatt levő haderő vereséget szenvedett a szatmári várban állomásozó császári őrségtől Batizvasvárinál (ma Oșvarău, Románia). Teleki a vereséget követően csak rokonainak, Bánffy Dénesnek és Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek a közbenjárására menekült meg a fej- és jószágvesztéstől. A politikai elit számára ekkor vált teljesen nyilvánvalóvá Bánffy Dénes hatalma és főként sógorára, Apafi Mihály fejedelemre gyakorolt befolyása. Saját hatalmi pozíciójuk biztosítása mellett eltörpültek a szervezkedésben résztvevők Bánffy Dénessel való személyes konfliktusai.
***
A szervezkedésben részt vevők 1674. november 15-én megtámadták a hónap végén kezdődő gyulafehérvári országgyűlésre tartó Bánffy Dénest, aki útközben a Kolozs vármegyei Koppándon (ma Copăceni, Románia) részt vett Vitéz Ferenc fiának keresztelőjén. A támadást alapos szervezés előzte meg, Bánffy Dénes Kolozsvárról való elutazását és útvonaltervét a szervezkedésben részt vevők már ismerték. A november 15-i támadás azonban sikertelenül végződött, az odavezényelt katonaság ugyanis nem tudta elfogni Bánffyt, csak annak feleségét, Bornemissza Katát (kb. 1630–1685) – Bornemissza Anna (kb. 1637–1688) fejedelemasszony féltestvérét –, valamint Bánffy Dénes testvérét, Kende Gábor (†1693) feleségét, Bánffy Zsuzsánnát és lányait. Bánffy Dénes – sógora, Kende Gábor Szatmár vármegyei nemes kíséretében – elmenekült a keresztelőről, így kezdetét vette a majdnem két hétig tartó üldözés és a nyilvánosságra kerülő szervezkedés legitimációja.
Bánffy Dénes kezdetben úgy gondolta, a támadást Béldi Pál (1621–1679), a fejedelemség hadseregének parancsnoka szervezte a fejedelem ellen. Ezért Bánffy – az ország és a fejedelem védelmére hivatkozva – a fejedelem engedélye nélkül mozgósította a parancsnoksága alatt levő katonaságot. A szervezkedésben részt vevők mindeközben – a fejedelmi pár támogatását elnyerve – ugyancsak mobilizálták az irányításuk alatt lévő haderőt. A felek közötti folyamatos tárgyalások eredményeként Bánffy Dénes – remélve, hogy ügyét törvényes keretek között fogják tárgyalni– ígéretet tett a parancsnoksága alatt lévő katonai alakulatok feloszlatására és az irányítása alatt lévő várak átadására. Ezt követően a kolozsvári várkapitányság tisztjei – a fejedelem parancsának engedelmeskedve – 1674. november 25-én elfogták főkapitányukat és saját kolozsvári házában tartották fogva. Leveleit és iratait átvizsgálták, a Bánffy család ősi birtokaival kapcsolatos iratokat – a család Bánffy Dénest követő legbefolyásosabb tagjának – Bánffy Zsigmondnak (†1682) kiszolgáltatták.
A fejedelem november 28-án keltezett parancsával szemben november 30-án Bánffy Dénest Kornis Gáspár (†1683) marosszéki főkapitány és Keresztesi Sámuel (†1704) vezetésével Szamosújvár (ma Gherla, Románia) helyett a Béldi Pál birtokában lévő Bethlen várába szállította a katonai kíséret. Ezt követően feleségét, Bornemissza Katát Teleki Mihály (kb. 1630–1690) és Bornemissza Anna közbenjárására férjéhez Bethlen várába vitték. A szervezkedés irányítói igyekeztek összegyűjteni a felségárulás vádjának alátámasztásához szükséges terhelő bizonyítékokat. Az országgyűlés 1674. december 4-én megerősítette azt az iratot, amely a Bánffy Dénes elleni szervezkedésben részt vevő nemesek fellépésének indoklását tartalmazta. Bánffy Dénes az ellene felhozott vádakat, mint például azt, hogy hatalmaskodik, fényűző életet folytat, s hogy az Oszmán Birodalommal és a Habsburg Monarchiával is egyaránt „barátkozó” politikát hangsúlyoz, december 5-én vette kézhez.
A bethleni várban fogságban lévő Bánffy Dénes személyesen nem jelenhetett meg az országgyűlésen. A vádakra – Pataki István (1640–1693) református lelkész közreműködésével – december 7-én válaszolt. A vádpontok egy része nem lehetett ismeretlen Bánffy Dénes számára, ugyanis azokból néhány már évekkel korábban is megjelent levelezésében. Az országgyűlés december 13-án hozta meg a fő- és jószágvesztésre vonatkozó ítéletét, amelyet XXVIII. szám alatt törvényként be is cikkelyezett. Másnap, 1674. december 14-én hajnalban – Bethlen Miklós (1642–1716) udvarhelyszéki főkapitány, a későbbi erdélyi kancellár sürgetése révén és Csáky László (1641–1708) közreműködésével – Bánffy Dénest egy képzetlen, feltehetőleg részeg és mondvacsinált hóhér lefejezte a bethleni várban.
A kivégzés és a temetés is sietve, szűk körben zajlott. A kivégzés brutalitásáról (kilenc-tizedik csapásra sikerült csak a fejet a testről levágni), a temetés körülményeiről és Bánffy Dénes özvegyének állapotáról részletesen írt a temetés egyik résztvevője, az özvegy rokona, Kollatovith György, Belső-Szolnok vármegyei nemes Teleki Mihálynak szóló, az alábbiakban közölt levelében.
A bethleni vár fogságában lévő özvegy nem tudta elérni, hogy halott férjének testét Bonchidára (ma Bonțida, Románia) szállítsák át és az általa kijelölt helyen temethessék el. A holttestet szűk körben, feltehetőleg a bethleni vár közelében lévő református templomban temették el, majd felesége, Bornemissza Kata ezt követően, december 19-én térhetett vissza férje birtokára, Bonchidára.
1672-ben Bánffy Dénes és Apafi Mihály még sikeresen megmentették rokonukat, Teleki Mihályt a fej- és jószágvesztéstől. Ez azonban nem maradt következmények nélkül. Bethlen János kancellár ugyanis két évvel ezt követően, 1674 decemberében, a Bánffy Dénes elleni vádpontok összeállításakor emlékeztette a fejedelmet arra, hogy 1672-ben nem csak Teleki Mihály és Bánffy Dénes, de az ő hatalma is megingott, amely ismételten bekövetkezhet, ha nem támogatja az ügyet. A Bánffy-ellenes szervezkedésen keresztül tehát ábrázolhatóvá válik az uralkodó és a politikai elit bizonyos tagjai közötti kiélezett viszonyrendszer, ami alapvetően sűrű családi és rokoni kapcsolatokon alapult. 1674-ben megfordultak a hatalmi viszonyok, és a szervezkedésben részt vevők nyomására az uralkodó – saját uralmának és családja politikai pozíciójának megtartása érdekében – lényegében feláldozta sógorát. A jelentős vagyonnal és politikai pozíciókkal rendelkező Bánffy Dénes kivégzése ennek ellenére a család hatalmi pozícióját is jelentősen gyengítette, amely által a szervezkedésben részt vevő politikai elit tagjai, ha ideiglenesen is, de elérték céljukat.
A levelet Gergely Sámuel 1912-ben közölte A Római Szent Birodalmi Gróf Széki Teleki család oklevéltára, Teleki Mihály levelezése VI. kötetében. Az átírás során azonban az eredeti levelet használtam. A levélszöveg közlése során a betűhív átírás helyett a modern átírás elvét követtem, figyelembe véve a levélíró nyelvi sajátosságait. A szövegben a levélíró által törölt részeket külön nem jelöltem. A központozást, ahol szükségesnek ítéltem, a könnyebb megértés érdekében módosítottam.
Kollatovith György levele Teleki Mihálynak, hely nélkül, 1674. december 17.
Jelzet: MNL OL, Teleki család marosvásárhelyi levéltára, Missiles (P 659), No. 217/4.
Mint uramnak szolgálok kegyelmednek.
Kegyelmed levelét vettem, az szegény asszony [Bornemissza Kata] mellett való lételemre nagy igyekezetém volt, s volna is, de az mint akarnám, úgy nem engedteték. Mindazonáltal az szegény úr [Bánffy Dénes] temetésének alkalmatosságával bekéredzettem volt, noha bizony akkor is tartozva mentem, látván ez csuda világot, s külömben ugyan nem is mentem be, még Szikszai [György] uram által, mind Franciscótúl [Olasz Ferenc], s mind az úr mostan ott lévő kapitányátúl nem assecuráltattam [biztosíttattam], hogy bátorságoson bemehetek. Így lévén osztán az dolog, úgy bátorkodtam bemenni, de úgyis egy szolgámat is velem be nem bocsátották, annyira vigyáznak. Bemenvén osztán, az szegény asszony megtudta, hogy ott vagyok, kívánt velem szembe lenni, mely is külömben nem lehetett, hanem Francisco s az úr kapitánya, Nagy Imre engedelmébűl, az is úgy, hogy Nagy Imre feljött velem, s az asszony házában, s ott volt, hogy hallja, mit beszélünk. De ott egyéb akkor nem volt sírásnál, jajgatásnál. Az szegény urat nagy böcstelenül eltemetők az bethleni templomban. Temetésén én voltam s Szikszai György. Ezenkívül hat vagy hét egyházi nemesember, kik ha nem lettünk volna, csak testét is kinek fogni nem lett volna egyébnek valami oláh s székely drabantoknál. Megölése is szegény úrnak igen mocskoson lett. Rossz, hitván cigánnyal vesztegettették, kinek soha többé azféle dolga nem volt. Kilencszer vagy tízszer marcongotta, míg is el nem esett szegénnek az feje. Az asszony házaira, az mint felmennek egy pitvarba, ott exequálták [kivégezték]. Szegény úrnak, hogy megjelentette Pataki [István] uram, hogy eljütt az órája, csak azon könyörgött, hogy másnap délig vagy legalább ebédig halasszák dolgát, de csak az is meg nem engedtetett. Többet két óránál néki nem hagytak. Immár várom, hogy mit fognak az szegény asszonnyal cselekedni, ha itt tartják-e vagy elbocsátják. Ha itt tartják, s jó mód alatt bebocsátnak, bemegyek, s ha megengedik, mellette leszek. Ha penig innét maga házához bocsájtják, úgy annál inkább s kegyelmedre nézendő dologbúl is alkalmaztatom magamat. De az uram, oly megalélt, s oly megkeseredett állat, hogy én olyant soha bizony nem láttam, s alig hiszek oly kemény szívet, az ki azt látná, hogy meg nem esnék rajta, s én úgyis hiszem, hogy nem is fog sokáig élni. Eddig az feleségemet [Henter Klára] is leküldtem volna, hogy mellette legyen, de csak asszonyembert sem engednek, hogy magánoson vele beszéljen, hanem vagy porkoláb vagy egy vagy más várbeli tiszt ott vagyon, hogy hallja, kit mit beszél vele. Isten oltalmában ajánlom uram kigyelmedet. Datum anno 1674. die 17. decembris.
Kegyelmed köteles szolgája,
Kollatovith György manu propria
P. S. Pataki uramtúl úgy értettem, az szegény asszonynak ott járna az elméje, hogy ha szabadulhatna, s megengedtetnék, az szegény úr testét Bonchidára vitetné.
Címzés: Tekintetes nemzetes Teleki Mihály uramnak, nekem bizodalmas jó uramnak adassék.
A kutatás során nyújtott segítségéért Avar Antonnak, Kulcsár Krisztinának, Pongrácz Erzsébetnek és Tamás Máténak tartozom köszönettel. A cikk megírása során a szerző a HUN-REN–ELTE Nemesi Emigráció és Emlékezet (1541–1756) Forrásfeltárás és Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoport támogatásában részesült.
Felhasznált irodalom
A Római Szent Birodalmi Gróf Széki Teleki család oklevéltára. Teleki Mihály levelezése, VI., 1672–1674, szerk. Gergely Sámuel, Budapest, 1912.
Bánfi Dienes elárultatása. Levelek, okiratok, korabeli vallomások, kiad. Sebestyén Mihály, Marosvásárhely, 2012. (Erdélyi ritkaságok sorozat, 7.)
Bethlen Miklós élete leírása magától, in: Kemény János és Bethlen Miklós művei, szöveggond. és jegyz. V. Windisch Éva, Budapest, 1980. (Magyar remekírók)
Erdélyi országgyűlési emlékek történeti bevezetésekkel (1669–1674), XV, szerk. Szilágyi Sándor, Budapest, 1892. (Magyar történelmi emlékek)
Angyal Dávid: Bánfi Dénes és Báldi Pál bukása, in: Budapesti Szemle, 75. (1893) 201. sz. 321–337.
Balogh Judit: Hűtlenségi perek az Erdélyi Fejedelemségben, in: Miskolci Jogi Szemle, 16. (2021) 5. sz. 42–54.
Balogh Zsuzsánna: A macska, a majom és a gesztenye. Bethlen Miklós szerepe „Bánffi Dienes tragoediájában”, in: Reformer vagy lázadó. Bethlen Miklós és kora, szerk. Horn Ildikó –Laczházi Gyula. L’Harmattan, [Budapest], 2020. (Humaniórák) 111–123.
Balogh Zsuzsánna: Bethlen János levele I. Apafi Mihálynak a Bánffy Dénes elleni vádakról (1674), in: Lymbus – Magyarságtudományi Forrásközlemények (2023) 167–183.
R. Várkonyi Ágnes: Erdélyi változások. Az erdélyi fejedelemség a török kiűzésének korában 1660–1711, Budapest, 1984. (Nemzet és emlékezet)
Szilágyi Sándor: Bánfy Dénes kora és megöletése. Történeti rajz. (Különlenyomat a Magyar Akadémiai Értesítőből), Pest, 1859.
Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály. Erdély és a kurucmozgalom 1690-ig, Budapest, 1972.
Trócsányi Zsolt: Az Erdélyi fejedelemség korának országgyűlései. (Adalékok az erdélyi rendiség történetéhez), Budapest, 1976. (Értekezések a történeti tudományok köréből, Új sorozat, 76.)
Zsinka Ferenc: Losonczi Bánffy Dénes és kora (Életrajzi vázlat), Budapest, 1914.
Új hozzászólás