Dóka Klára - életút

1944. február 25-én születtem Léván, egy felvidéki kisvárosban. 1947-ben jöttünk Magyarországra. Nem a lakosságcserével vagy kitelepítés útján, hanem a Benes-dekrétumok miatt. Szüleim közalkalmazottak és magyarok voltak. Mindketten ott születtek, édesapám már a bécsi döntés előtt 1935-től a vasútnál dolgozott, és a nála jóval fiatalabb édesanyám - aki szlovák iskolába járt - sem a terület visszacsatolása miatt került 1941-ben az OTI-nál állami alkalmazásba. Amikor elvesztették az állásukat, akkor előbb édesapám jött át, mi pedig családegyesítés címén költöztünk át édesanyámmal és a testvéremmel. Csömörön egy olyan házban telepedtünk le, ahonnan lakosságcserével kimentek az addig ott lakók Tejfaluba, Pozsony mellé.

A családban nem volt semmiféle harag az áttelepülés miatt, mert édesapám úgy volt vele, hogy egy olyan kis városból, mint Léva sikerült a fővárosba kerülni, ahol a Magyar Államvasutak alkalmazottja lett. Az összes rokon ott maradt Csehszlovákiában, és mi folyamatosan tartottuk velük a kapcsolatot. Született még két fiútestvérem, így a kapott ház a családnak kicsinek bizonyult. 1956 őszén szüleim vettek Csömörön egy nagyobb telket, ahol a következő években megépült a családi ház, majd később ugyanott az én saját házam is.

Édesapám a Keleti pályaudvarra került árupénztárosnak, közben elvégezte a tisztképző iskolát, elvileg haladt előre a ranglétrán, de olyan szerény volt, hogy ahova leültették 1947-ben, onnan ment 1973-ban nyugdíjba. Anyukám is a vasútnál helyezkedett el. Otthon testvéreimmel óvoda, bölcsőde nélkül is jól elvoltunk. Én voltam a legnagyobb, dirigáltam mind a három öcsémnek. Így nőttünk fel, szerény körülmények között.

Nagyon sokat jártunk kirándulni. Mivel vasutasok voltak a szüleink, a vasúton történő utazás ingyenes volt. A szülők egyáltalán nem féltettek bennünket. Már 12 éves koromban egyedül mentem Szlovákiába a 10 éves testvéremmel, amikor még ott a rendőrségen minden héten kellett jelentkezni. Alig volt olyan turistaház, ahol mi ne fordultunk volna meg, különösen a legnagyobb testvérem nagyon szeretett túrázni, a kisebbek már kevésbé, de az egész országot bejártuk

Az általános iskola elvégzése után 1958-ban kezdtem középiskolai tanulmányaimat a Corvin Mátyás Gimnáziumban, ami nagyon jó iskola volt, azóta is tartom az itt oktatókkal és egykori osztálytársaimmal a kapcsolatot. Az ottani oktatók közül sokan az 1956-os események miatt előző munkahelyükről (pl. az egyetemről) elbocsátva kerültek oda. Különösen jó irodalom tanárom volt, eredetileg angol-német szakos, akire itt rábízták az irodalom tanítását és a mi osztályunkat. Így a magyar és külföldi irodalomból rengeteget olvastunk, nagyon jól megtanultuk a helyesírást. Az egyetemre latin-magyar szakra akartam jelentkezni, de nagyon nehéz volt a latin érettségi. Ezért az utolsó pillanatban visszaléptem, így lettem a magyar-történelem szakos.

Akkor az volt az oktatáspolitikai előírás, hogy az ún. előfelvetteknek a termelőmunkával ismerkedni kell, így egy évig dolgozni kellett. Szüleim a vasúthoz helyeztek el, és közben az egyetemre az előfelvételiseknek tartott tanfolyamra kellett járni. Így 1963-ban kezdtem tanulmányaimat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.  A magyar szakon az ott folyó tömegoktatás, a dogmatikus szemlélet és egyéb tényezők miatt nagyon sok csalódás ért, ezért érdeklődésem egyre jobban a történelem felé fordult. Ókorból Dobrovics Aladárt, Hahn István professzort hallgattuk, majd másodévtől az akkori dékán, Sinkovics István professzor úr szemináriumába kerültem.

Harmadéven, amikor szakdolgozati témát kellett választani, Szabad György szemináriumába jártam. Akkor az volt a gyakorlat, hogy a hallgató először szemináriumi dolgozatként kapott egy nagy témát, amit - ha sikeres volt a választás - éveken keresztül folytatni lehetett. Ma sajnos nem ez a helyzet. A hallgatók igen szűk témákból dolgoznak, a sok kínnal összeállított szemináriumi vagy szakdolgozatnak nincs folytatása. Szerintem ott van a fő gond, hogy ma az oktatók sem tudják, hogy mi van a levéltárban vagy más közgyűjteményekben, ezért nem jelölnek ki a hallgatóknak  nagy témákat. Én szemináriumi dolgozatnak A pesti céhes ipar válsága az 1840-es években című témát kaptam. Ebből a Fővárosi Levéltárban majd az Országos Levéltárban kutatva, a témát 1872-ig kiterjesztve egy év múlva kisdoktori lett, és öt évre rá, 1974-ben, beadtam kandidátusi disszertációnak.

Visszatérve az egyetemre: mivel úgy éreztem, hogy a magyar nyelvet és irodalmat már gimnazista koromban megtanultam, terveztem, hogy az első szigorlat után átmegyek levéltár szakra. Én meg is tettem ebbe az irányba a lépéseket, de az volt a kívánságom, a magyart ne kelljen leadni. Arra hivatkoztam, hogy ott a három kisebb testvérem, és az egyetem elvégzése után azonnal dolgoznom kell, ami egy ilyen kis szak elvégzése után nem biztonságos. Végül mégsem engedték meg, hogy felvegyem a levéltár szakot.

1968-ban kaptam meg diplomámat. A Fővárosi Levéltárban ekkor tartósan megürült egy kezelői állás: Buzási János lett a delegátus Bécsben, akinek a felesége előzőleg itt dolgozott. Engem - szerződéssel - erre a státusra vettek fel időszaki „raktárkezelő"-nek. Két éven keresztül minden hónapban új munkaszerződést kaptam. Amikor ledoktoráltam, akkor végre kineveztek. Igazgatóváltás volt, közben interregnum, majd 1971-ben Ságvári Ágnes kerül a a levéltárba főigazgatónak..

1974-ben, amikor elkészült a kandidátusim, arra gondoltam, hogy végre elmegyek pihenni. Édesapámmal a Tátrában kirándultunk, ahol elég csúnyán eltörtem a lábamat. Műtét, majd fél év betegállomány következett, még mindig benne van a lábamban a platina. A Fővárosi Levéltárba – a Bazilika pincéjébe – nem tudtam visszamenni dolgozni. Ebben az évtizedben sorra alakultak a szaklevéltárak. A Levéltári Osztály nekem is két lehetőséget ajánlott fel. Jelezték, hogy a MÁV és a vízügy is szeretne szaklevéltárat, és tőlük kérnek javaslatot. Nem akartam a családi kapcsolatokra építeni, hanem elmentem a vízügyhöz, és az alakuló Országos Vízügyi Szaklevéltárban voltam hét évig. Szakmailag hasznos volt ez a hét év, de túl nagy volt az elszigeteltség. 1981-ben egy azóta is működő, megszervezett levéltárat hagytam ott, amit munkatársaimmal a semmiből hoztunk létre.

Előző munkahelyemen, Budapest Főváros Levéltárában Ságvári Ágnes akkor kezdte szervezni a Levéltáros Egyesület elődjét, a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Levéltári Szekcióját. Ehhez a munkához hívott segítségül, ami a következő három évben igen sok időmet kitöltötte. Közben az Új Magyar Központi Levéltár Módszertani Osztályának különféle megbízási munkákat végeztem, és 1984. májusában átjöttem ide dolgozni. 1992-ben az ÚMKL összeolvadt a Magyar Országos Levéltárral, de én ebben a munkakörben maradtam 2007. február 28-án bekövetkezett nyugdíjazásomig.  

Mint igazi levéltárosnak nekem nagyon hiányzott, hogy nem foglalkozom konkrétan levéltári anyaggal. Ezért kihasználtam azt a lehetőséget, hogy központi döntés nyomán és különböző pályázati támogatással készültek az egyházi levéltárak olyan segédletei, (fondjegyzékek, térképkatalógusok), amelyekhez hasonlókat az állami levéltárakban is minisztériumi támogatással adtak ki. Különösen a térképek feltárása bizonyult érdekes feladatnak. Az előzményekhez tartozik, hogy a Vízügyi Levéltárban nagyon sok tapasztalatot szereztem a térképekből, majd itt a levéltárban is részt vettem a kamarai térképek feldolgozásában. Felkerestem az összes egyházi levéltárat úgy, hogy elmentem hetekre, és így készült el a 16 kötetes sorozat. Be akartam adni a történelemtudományok (MTA) doktora cím megnyerésére. Az akadémián azonban ezt „csak segédlet"-nek minősítették, és az volt a cím odaítélésének feltétele, hogy készítsek belőle monográfiát. Ez rövid fél éves munkával az egyes kötetek bevezetőiből el is készült, és a dolgozatot (Egyházi birtokok a XVIII-XIX. században címmel) 1995-ben megvédtem. A következő évben az egyházlátogatási jegyzőkönyvek katalógusának készítését kezdtem el, ami főleg a levéltárban található mikrofilm másolatok kutatásához nyújt segítséget. A 13 kötetes sorozatból 6 egyházmegye anyagát készítettem el. Az egyházi levéltárak megerősödésével ezeket a munkákat fokozatosan az ottani kollégák vették át.

1996-tól a levéltárban megkezdődött az állami (OKJ-s) bizonyítványt adó szakképzés középfokon a levéltári kezelők és irattárosok, felsőfokon a segédlevéltárosok részére. A témával foglalkozó két kolléganőm még ebben az évben nyugdíjba ment, azóta több-kevesebb segítséggel végzem ezt a munkát, 2007 óta immár nyugdíjasként.

Mindig mondom, hogy én nem vagyok tudós. Kutatási témáim ahhoz a levéltárhoz kötődtek, ahol dolgoztam. Ezeket XVIII-XIX. századi gazdaság- és társadalomtörténet címen lehetne összefoglalni. A Fővárosi Levéltárban az egyetemi téma, a kézművesipar története volt fő területem, a Vízügyi Levéltárban főleg hivataltörténeti témák érdekeltek, de ezen kívül sok helytörténeti dolgozatot írtam, amelyek főleg levéltári és múzeumi évkönyvekben jelentek meg. Kedvenc területem volt a Körös-vidék, amelyről két könyv is született. Amikor az Új Magyar Központi Levéltárba (1992-től MOL-ban) átjöttem, akkor kezdtem el az egyháztörténeti kutatásokat, de ezen belül is a térképek gazdaságtörténeti vonatkozások érdekeltek.

1984-től kapcsolódtam bele a hungarika kutatásokba. Kár, hogy megszűnt abban a formában a kultúrcsere, mert rendszeresen folyt a határon túli iratanyag feltárása, és a munka tervezhető volt. Nagyon sok helyre elküldtek, 10-15 évig minden évben voltam valahol, akadt olyan év, amikor három helyen is. Általában a 16-17. századi iratokban dolgoztam, amit saját kutatásaimhoz gyakorlatilag soha nem használtam, de tudok németül és latinul, és igen sok tapasztalatom van az utazások terén is. Ötször voltam Ljubljanában, Szlovéniában, ahol az egész 16-17. századi krajnai anyagot egész a Wesselényi összeesküvésig feltártam. A szlovákiai levéltárakban: Pozsonyban, Besztercebányán, Vágsellyén feudális kori összeírásokról készítettem jegyzéket. 2007-ben Kassán a 15-16. századi céhleveleket néztem át. 1984-ben három hónapig dolgozhattam Németországban, Koblenzben és Karlsruhében, amit a Fővárosi Levéltárnak köszönhetek. Moszkvai levéltárakban kétszer voltam, ahol az adminisztráció miatt nem sokat lehetett dolgozni. Erdélyben főleg az egyházi levéltárosok egyesületein keresztül vannak szakmai kapcsolataim. Az ő szervezésükben voltam tanulmányúton Svédországban és Hollandiában is. A Levéltáros Egyesületben megalakulása után (1986) aktívan tevékenykedtem, de amikor betöltöttem az 50. életévemet, visszautasítottam minden felkérést. Ettől kezdve csak az egyesület tájékoztató füzetét szerkesztettem, kb. 30 számot, ami később beolvadt a Levéltári Szemlébe.

 A kézműipar történeti kutatása során sok ausztriai és főleg németországi kapcsolatra tettem szert. 1996-tól két ciklusban vezettem a Veszprémi Akadémiai Bizottságon belül működő Kézművesipar-történeti Munkabizottságot, amelynek az 1970-es, 1980-as években kialakult kapcsolatrendszere ekkor már megszűnőben volt. Míg korábban  a Kelet- és a Nyugat-Németországi és más tudósok itt találkoztak, a  rendszerváltás után ezekre az eseményekre főként csak a  Kárpát-medenceiek jöttek el. Az átmenet egy elég nehéz időszak volt. Nyolc éves elnökségem eredményeit a Veszprémi Akadémiai Területi Bizottság elnöksége VEAB-emlékplakettel ismerte el.

A publikációs jegyzékem a 404. tételnél jár, éppen most írtam le a legfrissebbeket. 1968-tól Bónis György volt az első főnököm, akitől sokat tanultam ilyen vonatkozásban. Ő javasolta, hogy vezessek egy füzetet, hogy mikor milyen kéziratot adok le, hova és mekkora a terjedelme, mikor volt a korrektúra, és amikor pedig megjelenik, készítsek a bibliográfiai adatokkal egy cédulát, mert gyakran kérik különböző szempontokból a publikációs jegyzéket. 

Nagyon későn ismerkedtem meg az informatikával. 2004-ben vettem egy laptopot otthoni használatra. Egy kolléganőm kb. 200 órát szánt rá, hogy alaposan megtanítsa kezelését. A levéltárban 2006-ban kaptam számítógépet. Otthon csak kézzel jegyzetelek, fehér papíron, ceruzával fogalmazok, a számítógép a munkák gépelésére, szerkesztésére szolgál. A levéltárban viszont nélkülözhetetlen használata, és az oktatással kapcsolatos adminisztrációt nagyon megkönnyíti.

 Mióta nyugdíjas vagyok, az oktatás, továbbképzés mellett tovább folytatom az egyéb munkáimat is. Most fog megjelenni egy elég nagy demográfiai tanulmány, amely Pest megye XVIII-XIX. századi népességi és nemzetiségi viszonyairól szól. Annak lesz egy egyháztörténeti folytatása is a felekezeti viszonyokat illetően. A közelmúltban éppen a szülővárosomban volt egy konferencia Város és nemesség címen, ahol előadást is tartottam. Akkor kaptam egy megbízást, hogy a Léváról készülő monográfiába egy részt írjak meg: Léva az Esterházyak idején, 1702-től 1867-ig.

 Miután most sem tudok a levéltári manuális munkától elszakadni, három évvel ezelőtt a bekapcsolódtam a Kalocsai Érseki Gazdasági Levéltár iratainak rendezésébe és feldolgozásába. A 320 folyóméter terjedelmű iratanyagról elkészültek a jegyzékek, felkerültek a levéltár honlapjára, és a rossz közlekedési viszonyok ellenére egyre nagyobb számban megjelenő kutatók jelzik a munka hasznosságát.

A hivatalos elismerés nem érdekelt sohasem. Mint mindenki, én is kaptam Szocialista Kultúráért kitüntetést, 1973-ban – amikor a Fővárosi Levéltárban dolgoztam – a főváros Pro Urbe-díjában részesültem, de voltam a Vízügy Kiváló dolgozója is. 1992-ben, elsőként nekem ítélték a Pauler Gyula-díjat, 2003-ban kaptam meg a Széchényi Ferenc-, 2006-ban az Ember Győző-díjat, de az egyházi levéltárosoktól is kaptam kitüntetést.

1996-ig szüleimmel laktam, majd Budapestre költöztem. Saját családom nincs, de 12 éve nevelem legidősebb öcsém unokáját. Hobbim az utazás és a sütés-főzés. Tanár ideálom nincs, de történész egyetemi oktatóimat nagyon tisztelem. Az egyetem elvégzése után váratlanul ért, hogy levéltárban kezdhettem, de néhány év múlva kiderült, hogy egyetlen más területen sem tudnék dolgozni. Ezért utasítottam vissza hosszú munkaviszonyom alatt minden egyéb ajánlatot.

Ahogy idősebb lettem, egyre jobban szerettem volna a levéltári munkában szerzett tapasztalataimat a fiatalabb generációnak átadni, ezért szívesen vállalkoztam oktatási feladatokra, bár nem vagyok jó előadó.