Az első magyarországi erdőrendtartás
A madarak és fák napját a 20. század eleje óta rendezik meg, mára már a környezet- és természetvédelem jeles napja lett.
A korábbi évszázadokra azonban sokáig nem volt jellemző a tudatos környezetvédelem, az egyes tiltások, erdőpusztítást megakadályozó rendeletek is elsősorban a gazdasági hasznot tartották elsődlegesnek. Ide tartozott az erdők védelme a bányászathoz szükséges faanyagnak vagy a sertések makkoltatásának biztosításához. A hétéves háború idején a védekezés szempontja is fontos szerepet játszott: a betörések ellen jó szolgálatot tettek a sűrű erdők.
Ekkor még nem beszélhetünk szigorúan vett erdőgazdálkodásról, sokkal inkább az „erdőélés” gyakorlata figyelhető meg. Az erdőhasználatot különféle (uradalmi, földesúri, kamarai) rendeletekkel szabályozták, felhasználták az erdő javait fakitermelés céljára vagy az erdőből nyerhető ún. mellékhasználatokat aknázták ki, de az erdő regenerálódását nem tudatosan segítették elő, hanem a természetre bízták a megújulását.
Ennek ellenére ezek a szabályzatok számos erdővédelmi intést és előírást tartalmaztak. Előírták a gondos bánásmódot a fakészlettel, tiltották az indokolatlan fapazarlást, a szükségtelen élőfakivágást (vonatkozott ez a mészégetőkre, szénégetőkre, hamuzsírfőzőkre is). Megtiltották a fiatalos erdőkben a legeltetést – különösen a kecske- és juhlegeltetés volt káros, mert az állatok nemcsak a zsenge hajtásokat, hanem a fiatal fák kérgét is lerágták, sőt az erdei talajt is lelegelték, tönkretették.
Az erdőpusztulás megakadályozásának érdekében a Magyar Királyságban már az 1750-es években kérdőíveket küldtek a vármegyékhez az erdőfenntartásról, majd rendeletek is készültek, többek között a kecskék legeltetésének megtiltásáról és a hamuzsírkereskedés visszaszorításáról.
Az 1760-as évek végén egyre sürgetőbb lett a kérdés. A Magyar Királyi Helytartótanács gazdasági bizottsága az előkészítés során egy összeállítást készített, amelyet az Udvari Kamara és a Magyar Kamara tanácsosai véleményeztek, de végül egy másik szabályozást vettek alapul.
A Magyar Királyság számára 1769. december 22-én jelent meg a latin nyelvű, 55 pontot tartalmazó nyomtatott szöveg, amelyet az első magyarországi erdőrendtartásnak nevezünk. Előzménye az 1766. szeptember 15-én Alsó- és Felső-Ausztriára vonatkozó rendelet volt. Ezt alakították át, adaptálták a magyarországi viszonyokra. Ez nem volt szokatlan eljárás, hasonlóképpen próbálták meg átültetni a magyar viszonyokra Mária Terézia büntetőtörvénykönyvét 1769-ben, sikertelenül. 1781-ben II. József türelmi rendeletét az egyes tartományok egyedi viszonyaihoz alakítva adta ki. Egyfelől ez egységes alapelveket jelentett, némiképpen egységes eljárásokat, de az ilyen rendelet-változatok a tartományok egyedi különlegességeit is figyelembe vették.
Az 1769. december 22-én kiadott magyarországi erdőrendtartás
(Nyomtatásban megjelent: Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár. 2. k. Budapest, 1896, 296–314.)
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Acta generalia (A 39), 1770/440.
A tervezet egyes pontjait az Udvari Kamara tanácsosai is javították, majd Mária Terézia a rendtartás végső revízióját Wilhelm Massenbachra, bécsi erdészeti szakemberre bízta, akit az 1770-es években a Temesi Bánság erdőinek felülvizsgálatával, védelmével, rendezésével bíztík meg.
A végleges szöveget nyomtatva küldték meg a törvényhatóságoknak, kezdetben 140 latin nyelvű példányt osztottak szét, de már hamarosan elrendelték, hogy más nyelveken is jelenjen meg. 1770-ben Pozsonyban Landerer János Mihály nyomdájában adták ki magyarul „A’ fáknak és erdőknek neveléséről, és megtartásáról szóló rendelés” címen, és a rendtartást német és „szláv” nyelvre is le kellett fordítani.
Fontos kiemelni, hogy a szakirodalom nem véletlenül hívja rendtartásnak és nem rendeletnek. Ez ugyanis nem volt általános érvényű, vagy minden alattvaló számára betartandó rendelkezés, hanem inkább egy tanácsadás, ismeretterjesztő, -átadó összeállítás. Megtalálható benne mindaz a tudásanyag, amelyet a 18. század derekán a természettudományok révén, a többévszázados gyakorlat és tapasztalat során elsajátítottak az erdőgazdálkodás terén. A rendtartás pontjai tanácsokat, tanításokat foglalt össze a már idősebb (érett) erdők kezelésről, de részletesen foglalkozott az erdők megújításával is. Ismertette a természetes és a mesterséges megújítás módszereit, kitért a fafajták különbözőségeire (a vetésnél), sőt az újulat, vagyis a fiatal erdők gondozására is. A nyomatott szöveghez két illusztrációt is mellékeltek, az egyik a felújító vágást, a másik a tarvágást mutatta be.
Fontos, hogy a rendtartás mindkét esetben felhívta arra figyelmet, hogy a kivágást alapos előkészítésnek kell megelőznie, és ez már egyértelműen a tudatos erdőhasználat ismérve, az erdővédelem jellemzője. Először minőség szerint meg kellett vizsgálni a kivágásra szánt erdőt, kiválogatni az épület- és szerszámfákat (például hordókészítéshez), tüzifának pedig csak a silányabb egyedeket kijelölni. A fakivágást nem baltával, hanem már fűrésszel javasolták végezni, és a törzseket közvetlenül a föld felett kivágni (nem pedig a korábbi gyakorlat szerint derékmagasságban).
II. József uralkodásának idejéből származik egy német nyelvű könyvecske, amely jól mutatja, hogy Mária Terézia királynő fia maga is támogatta anyja kezdeményezését, fontosnak tartotta az erdők védelmét, és ebben birodalmában tett utazásainak tapasztalatai is megerősítették. A későbbi, polgári közigazgatásnak megfelelő rendszert vezetett be, erdőgazdaságokat, hivatalokat alakított ki. A sokszor tudás nélküli erdőkerülők és erdészek helyett tanult hivatalnokokat alkalmazását írta elő, akik elé a szakértelmet állította követelménynek.
Holz- und Waldordnung für das Königreich Hungarn, wie die Wälder erziegelt, besser aufgebracht, vermehret, und erhalten werden können. Wien, 1788.
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Acta oeconomica (C 35), Idealia Nr. 28. Waldordnung, 1788
A rendtartásban foglaltak ma is jól mutatják, mennyire szívükön viselték a 18. században erdeink védelmét: „nagy, és hasznos dolog légyen az: Ha az Erdők mindenkori jó, és virágzó állapotban tartattnak, Káros ellenben, és fölöttébb ártalmas, ha minden külömbség nélkül vágottattván el-pusztulnak. […] a’ mindennapi tapasztalás meg-bizonyittya, hogy az Országnak ezen meg-betsülhetetlen kintse igen kevésre betsültetik, és annak megtartásával nem sokat nem sokat gondolnak; […] félnünk kell ne talantán az egész Ország, azokon a’ helyeken-is, a’ mellyek még erdőkkel bővelkednek jövendőre a’ fáknak szükségét lássa és szenvedje.”
Digitális felvételek: Lukács-Berkesi Anikó (MNL)
Ajánlott irodalom:
Jakab Elek: Magyarország törvényhozási és közkormányzati erdőügyi intézkedéseinek történeti áttekintése. Erdészeti Lapok, 1879. 173–190.
Joseph Kropatschek: Sammlung aller k. k. Verordnungen und Gesetze von Jahre 1740. bis 1780, die unter der Regierung des Kaisers Josephs des II. theils noch ganz bestehen, theils zum Theile abgeändert sind… 5. k. Wien, 1786, 82–129.
Magyar Eszter: Erdőhivatalok megszervezése Magyarországon. Világtörténet, 1990, tavasz–nyár, 59–61.
Magyar Eszter: Erdőgazdálkodás a 18. századi Magyarországon. In: Várkonyi Ágnes, R.–Kósa László (szerk.): Európa híres kertje. Történeti ökológiai tanulmányok Magyarországról. Budapest, 1993, 141–163.
Magyar Eszter: Erdőgazdálkodás Mária Terézia korában. In: Várkonyi Ágnes, R. (szerk.): Táj és történelem. Tanulmányok a történeti ökológia világából. Budapest, 2000, 49–70.
Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár. 2. k. Budapest, 1896.
Új hozzászólás