A lepantói csata emlékei a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában

Szerző: Schmidt Anikó
2021.10.04.
450 éve, 1571. október 7-én vívták a lepantói csatát. Ez volt a törökök győzelmével végződő negyedik velencei–török háborúnak a keresztények számára legdicsőségesebb pillanata. Az ütközetben a Velence, a pápai állam és Spanyolország szövetségében létrejött Szent Liga flottája komoly vereséget mért az oszmán hajóhadra. A csatát követően a törökök legyőzhetetlenségének mintegy 200 éves mítosza semmisült meg egyik pillanatról a másikra. A hír futótűzként terjedt el Európában: alig egy hónap után már a keresztény világ minden szegletében tudták.

Az esemény a részben oszmán uralom alatt lévő Magyarországon is nagy figyelmet keltett. Zrínyi György (1549–1603) tárnokmester 1571. október 28-án ekként adta tudtul sógorának, Batthyány Boldizsárnak (1535–1590) a történteket: „az velencés urak az terrek császár vízen való erejével megvíttanak, az Istennek segétsége által győzedelmessé lettenek az ős ellenségeken. Tekegyelmed nyilván megérti: egyéb hírem, se újságom mostan ennél nincsen.”

 


Zrínyi György levele Batthyány Boldizsárnak, 1571. október 28.
Jelzet: MNL OL, Magánlevéltárak, Batthyány család levéltára, Missiles (P 1314), No. 53580.

 

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára egy részletes beszámolót is őriz a lepantói ütközetről. A tájékoztatást egy eddig nem azonosított családnevű Miklós deák küldte Bécsből Sibrik Mátyásnak 1571. október 25-én. A levél elején írója mentegetőzik, hogy ilyen későn számol be az eseményekről, de meg akarta várni, hogy a Mediterráneumból biztos híreket kapjon. Értesülései, ha nem is minden esetben pontosak, de meglepően részletesek. Tudomása volt például a keresztény seregben uralkodó megosztottságról „Az keresztények tanácsa három részre oszla. Egyik részének e tetszik vala, hogy mostan, mivel hogy az idő változó volna, az tenger is állhatatlan volna, haladna esztendőre az ütközés alkalmatosabb időre. Az másik rész azt mondá volt, hogy ne haladna hanem először megkémlelik jól az töröknek minden erejét és azután végeznének vala. A harmadik résznek penig kiben mind az fő nép volt, a tetszett, hogy nagy gyalázatokra ne haladna se más esztendőre se ne kémleljenek hanem mindjárt az istennek nevében rá menjenek az törökre, valahol találnák. Ez utolsó tanács Ausztriai don Jánosnak is (ki generál volt, Karol császárnak ág kívül való fia) [Don Juan de Austria (1547–1578) spanyol hadvezér, V. Károly német-római császár törvénytelen fia] teccék, és ehhez ragaszkodik.

 


Miklós deák levele Sibrik Mátyáshoz, 1571. október 25.
Jelzet: MNL OL, Magánlevéltárak, Batthyány család levéltára, Missiles (P 1314), No. 31226.

 

Miklós deák ugyancsak helytállóan számol be a változékony szélirányról, amely végül a keresztényeknek volt segítségére, továbbá a keresztény balszárny vezetőjének, Agostino Barbarigo (1516–1571) haláláról, a török balszárny parancsnokának, illetőleg az ütközet során mindvégig roppant eredményesen harcoló Ulucs Ali megmeneküléséről és a nagy zsákmányról.

A calabriai származású, eredeti nevén Giovanni Dionigi Galeni (1519–1587) fiatalon esett török fogságba. Hajózási ismereteit még kalózként szerezte, később Ulucs Ali pasa néven a szultáni flottához állt. 1568 és 1573 között Algír kormányzója volt. Olyannyira elismert hadvezérnek számított, hogy muszlim létére II. Fülöp király 1569-ben spanyol főnemességet és Tunisz birtoklását is felajánlotta neki, amennyiben átáll az ő oldalára. Ali nem élt a lehetőséggel és Tuniszt a spanyol ajánlat után néhány hónappal maga is megszerezte. A lepantói ütközetben sikerült elfoglalnia a máltai lovagok zászlóshajóját, amelynek lobogóját II. Szelim szultánnak ajándékozta, aki a kılıç (kard) nevet adományozta neki és 1571. október 29-én kapudán pasának nevezte ki. Az ő szakértelmének és szervezőkészségének köszönhetően épült újjá alig egy év alatt a lepantói csatában súlyos vereségeket elszenvedett szultáni flotta is.
 

Miklós deák levele azonban pontatlanul adja meg a csata időpontját: információi szerint az ütközet hajnali négytől estig tartott, pedig valójában csak délelőtt fél 10 körül kezdődött, és a felek alig néhány óráig küzdöttek. A beszámolóban a török veszteségét totálisnak ábrázolja, a keresztényekét pedig elbagatellizálja: „az keresztényeknek csak négy gályájuk veszett el és egy főhadnagy, Barbarigus. Az törökökben penig veszett, akiket megöltek húszezer, elevenen fogtak kétezert. Ki előttük fő volt, azt is megölték. Hét szandzsákot és harminc hadnagyot öltek meg azoktól megvallva kiknek még úgymint ilyen hamar nem mehettek végére. Tizennégyezer körösztén rab szabadult meg. Továbbá nyertek ép jó gályákat kiken semmi szakadás avagy lövés nincsen, száz harminc sok egyéb hajókkal egyetemben tűz mellett égtek meg negyvenöt gálya, süllyedett harmincöt.” A lepantói csatáról fennmaradt más források ezeket az adatokat részben visszaigazolják. Az ütközet során török flotta körülbelül 200 hajót vesztett, Ulucs Ali helytállása pedig 40 hajót (a török balszárny nagy részét) megmentette. A beszámolók 4000–7000 közé teszik a keresztény halottak számát, és ennek mintegy négy-ötszörösére a török veszteségeket. A csata a benne résztvevő hadak méretei miatt grandiózus volt, a győzelem pedig a zsákmányolt javakat tekintve pénzben kifejezve is jelentős. Ugyanakkor tekintettel a hadjárat költségeire (a rengeteg ember mozgósítása, élelmezése, fegyverekkel való ellátása, a hajóhad felszerelése) a győztes fél sem tett szert komoly anyagi nyereségre.

 

H. Letter: A lepantói csata
Forrás: National Maritime Museum, Greenwich, London

 

Annak alapján, amilyen pozitív szerepet tulajdonít Miklós deák a keresztény jobbszárny parancsnokának, a genovai Andrea Doriának (1539–1606) Ulucs Ali megfutamításában, úgy tűnik, a mediterráneumi informátor genovai, esetleg spanyol lehetett, mivel rajtuk kívül senki sem volt elégedett a hadvezér magatartásával. Doria ugyanis – II. Fülöp spanyol király utasításával összhangban – mindvégig ellenezte az ütközetet. Igyekezett lehűteni Don Juan harci kedvét, emellett a csata kezdetén vitatható manővert hajtott végre, amikor az Ulucs Ali vezette török balszárnyat követve eltávolodott a harcoló kontingensek mellől, és így az általa irányított keresztény jobbszárnyat órákra kivonta a hadieseményekből. A levél legérdekesebb része az a néhány sor, amelyben a levélíró a győzelem magyarországi kihatását fejtegeti: „Ím Horvát országból és azon dologból uramnak ő H. Ghyczy Farkas uram mit írjon ezt bekötött cédulából megérti kegyelmed. Ha az frigy nem volna soha jobb alkalmasságba nem volna fejedelmünknek török ellen hadat indítani nincs mostan. Kiért az pápa követe is választ törekszik, de hitet szegni (mily) veszedelmes legyen, megtanít az Várnánál való nagy veszedelem.” – utalva a keresztény szövetséges hadseregre nézve katasztrofális vereséggel végződő várnai csatára (1444. november 10.), az 1444. június 12-én kötött drinápolyi béke egyoldalú, magyar részről történő megszegésének következményére. A levélben foglaltak a bécsi udvar álláspontját tükrözik, II. Miksa német-római császár ugyanis a Velencének nyújtott minimális segítség ellenére kimaradt az általa – és a magyarok többsége által is – kétes kimenetelűnek ítélt háborúból. A Habsburgok csupán egy kisebb katonai kontingenst küldtek a Signoriának, amit a törökök sem értékeltek szerződésszegésnek – a Porta 1572 nyarán Balassi János jóvoltából értesült az esetről –, így a magyarországi végeken nem lángoltak fel a harcok. 

Bár a lepantói csatáról beszámoló források mindegyikében tízezres nagyságrenddel szerepelnek a felszabadított keresztény foglyok, ez korántsem jelenti azt, hogy a szövetségeseknek sikerült volna az ütközetben részt vevő összes rabot felszabadítaniuk. A továbbra is török fogságban maradtak közül név szerint is ismerünk két magyart: Erdélyi Pétert és Domonyi Jakabot. Az egri védők a hódoltságkori békeidő egyik portyája alkalmával, 1560 körül estek török rabságba. Az 1575. április 18-án a Magyar Kamarához írt levél alapján a két egri a 15 éves rabsága alatt elsősorban Rodoszon dolgozott, de gályarabként részt vettek Ciprus elfoglalásában és a lepantói ütközetben is, amelynek során a Dardanelláknál teljesítettek evezőszolgálatot a szultáni flotta hajóján. A keresztény győzelmet nem sikerült a maguk javára fordítaniuk, ezt követően még Goletta ostrománál is jelen voltak, majd végül, amikor szálfa vágására küldték őket, hogy a többi rabbal hajót ácsoljanak, sikerült megszökniük. A levélben pénzt kértek, és szerettek volna ezután a saját hazájuk oldalán harcolni. Sajnos, további sorsukról nem tudunk, de a levélen az szerepel, hogy „válaszukat megkapták”.

 


Erdélyi Péter és Domonyi Jakab kérvénye a Magyar Kamarához, 1575. április 18.
Jelzet: MNL OL, Magyar kincstári levéltárak, Magyar (pozsonyi) kamarai levéltár, Magyar Kamara regisztratúrája, Litterae ad cameram exaratae (E 41), 1575/101.

 

A lepantói ütközetben több magyar is harcolhatott török oldalon: Contarini két „Magar” melléknevű hajóparancsnokról tesz említést: a középső hadosztályban harcoló Magar Aliról és a balszárnyon Ulucs Ali felügyelete alá tartozó Magar Ferhátról. Közülük Magar Ali talán azonos a pályafutását kalózként kezdő, az utókor számára azonban későbbi, térképészeti munkássága révén ismertté váló Madzsar Alival. Noha térségünk kevésbé volt érintett az eseményekben, a csata emléke itt is megmaradt a köztudatban. A Markovits család például még az 1980-as években is őrizte emlékezetében, hogy „A Perastba (Cattarói-öböl) távozott ág egyik tagja – Markovich Péter – a lepantoi tengeri csatában (1571. október 7.) az egyesült keresztény flotta vezéradmirálisának, Don Juan d’Austriának vezérhajóján főkormányos volt. Ez volt az a tengeri csata, mely véglegesen és örökre összezúzta a török-arab Földközi-tengeri hegemóniát.” Az információ helytálló: a szakirodalom is beszámol arról, hogy a perastiak kivették a részüket a lepantói ütközetből, Don Juan de Austria zászlóshajójának (vagyis a Real-nak) kormányosa pedig a szintén perasti születésű Peter Stjcpanovid-Markovic (horvát névváltozata Petar Stjepković Marković) volt. (MNL OL, Magánlevéltárak, Markovits család /P 495/, 21. tétel: Szemelvények a VII-ik századig visszanyúló – avar eredetű – Markovits család történetéből, 8. old.).

A negyedik velencei–török hadjáratban a lepantói győzelmet nem követték további látványos, dicső keresztény hadműveletek. Az ütközet egy olyan lélektani pillanatban valósult meg, amikor a véletlenek játéka folytán minden feltétel adott volt a sikeres csatához: egy készséges spanyol főparancsnok, egy nagyobb spanyol flotta, az előző évinél határozottabban támadáspárti velencei és pápai kontingens, továbbá a hadi idény végére már jelentősen elfáradt török flotta. Ezeket a feltételeket azonban a szövetségesek érdekellentétei, más irányú lekötöttségei és a hadakozás túl nagy költsége miatt később már nem tudták biztosítani. Szükséges lett volna, hogy növeljék a Szent Ligában résztvevő országok létszámát is, azonban a többiek egyetlen látványos győzelem miatt nem kívántak kétes kimenetelű háborúba bocsátkozni a még mindig nagyon erős ellenfélnek tartott törökökkel. A sikeres folytatás elmaradásához az is hozzájárult, hogy a szultáni flotta a vártnál előbb, már a következő évre újjáépült, amivel az Oszmán Birodalom kiválóan reprezentálta erejét a Szent Liga országai előtt.

Ajánlott irodalom:

Schmidt Anikó: „A legjobb alkalom, mit a századok láttak”: Az Oszmán Birodalom a ciprusi hadjárat idején (1570–1573). Doktori disszertáció. ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, 2017. 278 p.

Schmidt Anikó: A lepantói csata értékelése kortárs beszámolók alapján. Levéltári Közlemények, 89. (2018) 1:223–240.

Kárffy Ödön: Magyarok a lepantói csatában 1571-ben. Hadtörténelmi Közlemények, 13. (1912) 308–309.

Utolsó frissítés:

2021.10.05.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges