A festőfejedelem kálváriája, 1938
1938. február 3-án Szily Kálmán, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára leiratban fordult a Magyar Nemzeti Múzeum Igazgatótanácsához. Ebben arról tájékoztatta az intézményt, hogy Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt és Golgota című festményeit – Boldizsár István festőművész közbenjárásának köszönhetően és a tulajdonos, a philadelphiai Wanamaker család hozzájárulásával – a Stefániai úti Fővárosi Múzeum épületében (Olof Palme-ház, 2019 óta a Millennium Háza) előreláthatólag négy hónapig kiállítják. Mivel a Munkácsy-trilógia harmadik darabja, az Ecce homo 1930 óta a debreceni Déri Múzeumban volt látható, így esély volt arra, hogy – ha nem is egy helyen, de – mindhárom alkotás legalább egy rövid időre hazatérjen. Az elképzelések szerint a képeket Boldizsár kapta volna kölcsön a tulajdonostól, de a kiállítás jogát szerződésben a Magyar Nemzeti Múzeumra ruházta volna át. A 2 pengősre tervezett belépti díjból befolyt összegből fedezték volna a festmények szállítását, biztosítását és az egyéb kiállítási költségeket.
Szily Kálmán leirata a Magyar Nemzeti Múzeum Igazgatótanácsához. Budapest, 1938. február 3.
Jelzet: MNL OL, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa (K 726), 1938-64
A trilógia hazatérése
A képek együtt, egy helyen történő bemutatása, illetve hazatérésük elősegítése már 1914-ben felmerült, amikor az egy angol-amerikai konzorcium tulajdonában lévő Ecce homo-t előbb Velencében, majd Budapesten is kiállították. Ekkor vetette fel Ernst Lajos múzeumalapító és Lázár Béla művészeti író, hogy a budapesti Rezső téren épülő Ferenc József-emléktemplom (ma tisztviselőtelepi Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplom) számára meg kellene szerezni mindhárom festményt. A tárgyalásokat az első világháború kitörése és a megvásárláshoz szükséges pénzösszeg hiánya is hátráltatta. Déri Frigyes bécsi selyemgyáros és műgyűjtő, több Munkácsy-festmény tulajdonosa 1916-ban megvásárolta az Ecce homo-t, amely Déri 1924-ben bekövetkezett halála után, jelentős egyetemes művelődéstörténeti hagyatéka részeként Debrecenbe került. 1995 óta a festmények a cívisvárosban együtt látogathatók, 2019 óta magyar állami tulajdonban vannak.
Az Igazgatótanács 1938. február 5-én össze is ült, hogy meghallgassa a festőművészt és döntsön az esetleges szerződéskötésről. Boldizsár előadta, hogy megismerkedett Budapesten Wanamaker özvegyével. Valójában a képeket 1887 tavaszán megvásárló John Wanamaker unokája, Marie Louise Munn játszotta az ügyben a meghatározó szerepet. A hagyatékot 1928-ban bekövetkezett haláláig gondozó Rodman Wanamaker lánya volt az, akit „számos szívességgel” lekötelezett, illetve meggyőzött a festőművész arról, hogy tegyen szolgálatot a „magyar művészet ügyének” és a „művelt magyar nagyközönségnek” is, akik csak reprodukciókról ismerhették a műveket. Mindenesetre „Wanamakerné” késznek mutatkozott arra, hogy mindkét, tulajdonában lévő „nagy jelentőségű magyar műremeket” átengedje egy időszaki kiállítás céljára.
A Boldizsárral kötendő szerződést leginkább gróf Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója ellenezte. Véleménye szerint intézménye tekintélyével összeegyeztethetetlen és „lealázó”, hogy „egy üzleti vállalkozást fedez”, ráadásul a külföldön kevésbé ismert Munkácsy neve önmagában nem garantálja, hogy megtérüljenek a kiadások. Ezek a vallási tárgyú képei amúgy sem tartoznak „a legjelentősebb alkotásai közé”, és „az a roppant attraktív erejük, mely elkészültük idején százezreket vonzott megtekintésükre”, mára már odaveszett – tette hozzá a főigazgató. Zichy álláspontját leghatározottabban Gerevich Tibor Corvin-koszorús művészettörténész vitatta, aki sem a vállalkozás üzleti jellegének megítélésében, sem Munkácsy értékelésében nem értett egyet kollégájával. Azt javasolta, hogy – mivel a képek kiállításának „morális, esztétikai és hazafias haszna” is van – adjanak ki azokról egy ismertető füzetet és vegyék fel a kapcsolatot az Eucharisztikus Kongresszus rendezőbizottságával, hogy „a képek megtekintését vegyék fel a hivatalos programba”. Abban az összes további hozzászóló egyetértett, hogy az érdeklődést minden bizonnyal sikerül felkelteni a remekművek iránt. Ugyanakkor többen is javasolták, hogy találjanak a Fővárosi Múzeumnál megfelelőbb kiállítási helyiséget, ahol a „jó képhez a jó fal és a jó világítás” is biztosítható.
Kivonat a Magyar Nemzeti Múzeum Igazgatótanácsának üléséről. Budapest, 1938. február 5.
Jelzet: MNL OL, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa (K 726), 1938-64
A bizottság végül titkos szavazás után szótöbbséggel úgy határozott, hogy Boldizsár Istvánnal szerződést köt, a kiállítás technikai és anyagi részleteinek intézésére pedig bizottságot állít fel. Az állami főfelügyeletet gyakorló Közalapítványügyi Kir. Ügyigazgatóság 1938. február 9-én meg is küldte a szerződés négy példányát, amelyet azzal terjesztettek fel Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, hogy azt jóváhagyja és a pénzügyminiszter hozzájárulását is kikérje. A Minisztertanács 1938. április 6-i ülésén engedélyezte a hiteltúllépést az illetékes minisztérium költségvetésében a két festmény „hazahozatala és visszaszállítása biztosítására”. Hóman a napirendi pontnál csupán annyit jegyzett meg, hogy ezt a 30 ezer pengős kiadást „azonos összegű, előirányzat nélküli bevétel fogja ellensúlyozni”.
Ezen a ponton sajnálatos módon megszakadt az események fonala és csupán annyit lehetett tudni, hogy 1938. június 30-án az ügyigazgatóság a Boldizsár István terhére kirótt illetéket törölte, mert a jogügylet a miniszteri jóváhagyás megtagadása miatt nem lépett érvénybe. Ez utóbbi tényt ugyanezen a napon, tehát az Eucharisztikus Kongresszus befejeződése után egy hónappal közölte – mindenféle indoklás nélkül – Ybl Ervin miniszteri tanácsos a múzeum tanácsának elnökségével. Egy későbbi feldolgozás ehhez csupán annyit tett hozzá, hogy „bürokratikus nehézségen múlott”, hogy nem valósult meg Munkácsy képegyesítési szándéka, aki maga sosem láthatta együtt a három alkotást.
Munkácsy(k), 1938
A Munkácsy név hazai elismertségének az 1938. év nem sok jót hozott. 1938. február 7-én jelentette a müncheni m. kir. főkonzulátus Budapestre, hogy egy ottani műgyűjtő Munkácsy egyik, az irat szerint Etude című, viharban hazatérő juhnyájat ábrázoló festményét (ilyen című és tematikájú Munkácsy-művet nem ismer a szakirodalom) megvételre ajánlotta fel a magyar állam számára. A Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Csánki Dénes (1885–1972) megvizsgálta a festményről készült felvételt és nem kívánta azt a múzeum gyűjteménye számára megvásárolni. 1938. június 3-án pedig Munkácsy Mihály (1875–?), magyar nemzeti múzeumi könyvtárnok, kiváló szlavista kérvényt nyújtott be a miniszterhez az „egyenlő és igazságos elbánás alapján” a magasabb fizetési osztályba való kineveztetése ügyében, mivel azonban a rangsor-helyesbítési kérelmek beadási határideje lejárt, folyamodványát, melyet azért nyújtott be, hogy „megbékélt lelkülettel vonulhasson nyugdíjba”, érdemben nem tárgyalták.
Mivel az ügyletből nem lett semmi, ezért sokáig csak feltevésekre hagyatkozhattak a kutatók, mi is történhetett valójában. Talán azt mérlegelte az ügyigazgatóság álláspontjával összhangban az illetékes miniszter – szólt az egyik elmélet –, hogy még abban az esetben is, ha a végrehajtás alá vonható vagyonnal és jövedelemmel nem rendelkező Boldizsár teljesíti is a szerződésben foglalt kötelezettségeit, remélhető-e a megfelelő számú látogatottság és a szerződés jár-e bármiféle anyagi, vagy erkölcsi előnnyel a Magyar Nemzeti Múzeum számára. Feltételezhető volt az is, hogy a Glattfelder Gyula csanádi püspök vezette művészeti albizottság osztotta Zichy gróf álláspontját és megfontolta azt a gyakran elhangzott kritikai észrevételt, hogy a katolikus világtalálkozó üzletet is jelenthet a fővárosnak és a rendezőknek. Ezért megelégedett Liszt Ferenc Krisztus-oratóriumának nagy sikerű, „az Operaház varázslójának” tartott ifj. Oláh Gusztáv rendezésében színre vitt bemutatójával, és a „szem káprázatát a fül gyönyörűsége” mögé rangsorolta, illetve csupán Liszt zenéjét keretezte a káprázatos díszletekkel. Persze, az anschluss után látványosan jobbra tolódó Darányi-kormánynak a 1938. májusi, a 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületeit is hátrányosan érintő bukása is közrejátszhatott abban, hogy az elképzelés papíron maradt.
Levéltári alapkutatások eredményeként a következő eseménysor rekonstruálható. Marie Louise Munn, az 1928-ban elhunyt Rodman Wanamaker lánya európai utazásai során 1938 januárjában Budapestre is eljutott és itt került kapcsolatba Boldizsár István festőművésszel. Az örökösnő január végén Firenzéből írt levélben érdeklődött Charles R. Shipley-nél, a philadelphiai John Wanamaker Company elnökénél, hogy megoldható lenne-e a két festmény kikölcsönzése a budapesti Eucharisztikus Kongresszusra. Shipley 1938. február 22-én írt válaszában kifejtette, hogy nem tudnak eleget tenni a kérésnek, mert a közeljövőre nézve már kész kiállítási programmal rendelkeznek. Erről azonban a magyar kormányzat csak a Darányi-kabinet 1938. április 6-i támogató döntése után szerzett tudomást.
Hóman 1938. március 12-én (a Wehrmacht ezen a napon vonult be Ausztriába) kérte fel Kánya Kálmán külügyminisztert a washingtoni m. kir. követség tájékoztatására és a mielőbbi intézkedésre annak érdekében, hogy a két festmény 1938. április 22-én a Königsberg nevű gőzössel elindulhasson Európába. Március 17-én Szőnyi István festőművész is kérte Pelényi János washingtoni követet, hogy „kegyeskedjék a számunkra oly nagy jelentőségű remekművek hazajövetelét hathatós módon elősegíteni és támogatni”. Schell Pál báró, követségi attasé március 22-én John Wanamaker szintén Rodman nevű unokájával vette fel a kapcsolatot, aki Shipleyt adta meg felelős kontaktszemélyként. A tervek szerint Eisler Aladár nemzetközi szállítmányozó philadelphiai cége, az American Express Company vállalta volna a képek szállítását és április elején már a biztosítási kötvény kiállításáról is folytak a tárgyalások.
Balásy Antal követségi tanácsos még 1938. április 6-án is azt a budapesti értesülését osztotta meg Shipley-vel, hogy Boldizsár biztosítékot kapott az amerikai féltől a képek kölcsönzésére. Némi bizonytalanságot csak az okozott, hogy a Königsberg, vagy az egy nappal később induló Bremen gőzös szállítsa-e a festményeket. Pelényi követ Shipley két nappal később postázott elutasító, a festmények már rögzített kiállítási programjára hivatkozó válasza ellenére újabb kísérletet tett a képek átengedésére. Hellebranth János, Amerikában élő ügyvéd (két lánya ismert festőművész volt New Jersey-ben) közbenjárásával Dennis Joseph Dougherty philadelphiai bíboros-érsek meleg hangú levélben kérte a határozat megváltoztatását, illetve Pelényi is ismét az elnökhöz fordult április 14-én. Levelében a budapesti kongresszus jelentőségét és a magyar kormány által tett komoly előkészületek után várható országos csalódást helyezte a középpontba.
Charles R. Shipley, a John Wanamaker Company elnökének levelei Pelényi János m. kir. követhez. Philadelphia, 1938. április 8–21.
Jelzet: MNL OL Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, Washingtoni Követség (K 106), 70/3. tétel, Nemzetközi konferenciák és kongresszusok, 1923–1942, Munkácsy Mihály két festményének („Krisztus Pilátus előtt” és „Golgota”) Budapestre szállítása az Eucharisztikus Kongresszusra
Erre válaszul Shipley 1938. április 16-án arra tett ígéretet, hogy a hagyatékot gondozó kuratórium (amelynek egyébként Dougherty bíboros-érsek is tagja volt) következő heti ülése elé viszi az ügyet. Végül minden bizonnyal a világ- és az európai politika fejleményei, a hitleri Németország agresszív terjeszkedése miatti félelem eredményezték azt, hogy a képek időleges hazaszállítására vonatkozó törekvés hajótörést szenvedett. Már a követség 1938. április 4-i jelentése is azt hangsúlyozta, hogy az amerikai zarándokok nagy része a sajtó „háborús rémhírei” hatására az utazás lemondásáról döntött. Shipley 1938. április 21-i levele is a „háborús kockázatokat” és a biztosítás megoldatlanságát emeli ki, ezért – bár a cég jogászaival és két kuratóriumi taggal is megtárgyalta az ügyet – a magyar kormány kérésének elutasítása mellett döntött. Pelényi május 3-án – megköszönve az elnök erőfeszítéseit – „mély sajnálattal” vette tudomásul a döntést és arról értesítette az illetékes budapesti hatóságokat. A minisztériumi iratok ennek ellenére még mintegy két hónappal később is a tárcavezető jóváhagyásának elmaradását rögzítették az elképzelés meghiúsulásának okaként.
Köszönöm Horváth Zitának a cikk megírásához nyújtott segítséget.
Iratfotók: Lukács-Berkesi Anikó
Új hozzászólás