A fényes Isten-arcot…

Gyáli Kenderesi Mihály kérvénye (supplicatio) a pápához. Keltezetlen. (1503–1507)
Jelzet: MNL OL, Mohács előtti Gyűjtemény, Diplomatikai Levéltár, DL 20900

A pápához kéréssel forduló személy, Gyáli Kenderesi (Kenderessy) Mihály Pest megyei birtokos nemes volt. A szupplikációk mindig megnevezik a kérelmező illetékes egyházmegyéjét is, ebben az esetben természetesen a vácit. Kenderesi Mihály 1505-ben és 1518-ban megyéje képviseletében részt vett az országgyűlésen. 1519-ben II. Lajos király követeként Lengyelországban járt, hogy urának római királlyá választásához politikai támogatást szerezzen. Ugyanebben az évben a királyi tábla ülnökei között is felbukkan a neve. 1522 decemberében egyike volt a nürnbergi birodalmi gyűlésre induló, az oszmánok elleni harchoz segítségért folyamodó magyar követség nyolc tagjának.

A supplicatio a pápai diplomatikában a szentatyához írásban benyújtott folyamodvány. A korábbi szóbeli gyakorlatot a 12–13. század fordulóján – az írásbeliség felújulásának, az írástechnika gyors változásának idején – váltotta fel az írásbeli kérvényezés. Az ügyszám növekedésével ez a 14. század közepére kizárólagossá vált, a formulák, a szerkezet és az ügymenet is kialakult. Eredetiben nagyon kevés maradt fenn, hiszen a regisztrum kötetekbe való bevezetés (a 14. század közepétől) és a pápai oklevél kiadása után feleslegessé váltak a beadványok.

A kérvény első része a konkrét kérést és annak okait tartalmazza (szövegtest: corpus), majd következnek a külön kérések (záradékok: clausulae). Az ügyintézés folyamán kerültek az iratra kancelláriai jegyzetek, elfogadás esetén a pápai kiadvánnyal (bulla, breve, motu proprio) kapcsolatos technikai rendelkezések.

Tartalmukat tekintve a kérések a pápát mint kegyosztót (áldásért, kegyelemért, felmentésért), vagy mint bírót (vizsgálat, felebbezés, perújrafelvétel ügyében) szólítják meg.

Gyáli Kenderesi Mihály szupplikációja sola signatura lett beadva, tehát olyan, nem eldobandó formában készült, hogy az a költséges pápai kiadványt helyettesítse, és elegendő legyen rá a pápa vagy a bíboros prefektus szignálása az érvényességhez. Kérésének tárgya szabad gyóntató választás volt a maga, felesége és gyermekei részére, vagyis annak a lehetősége, hogy plébánosuk helyett más világi vagy szerzetes paptól kérhessék súlyosabb bűneik, például emberölés alól a feloldozást. A kérvényt – a szokásos papír helyett – pergamenre, egész pontosan úgynevezett déli hártyára írták. A felső szélen és két oldalt virágdíszes szalag keretezi a szöveget. A szentatya megszólításának – a kék és piros betűkkel írt BEATISSIME PATER-nek – B betűje a bal felső sarokban a pápa címerével ékes, és elárulja a pápa kilétét, a della Rovere családból származó II. Gyulát. Jobb oldalon a szignálást végző bíboros, G [aleotto Franciotti della Rovere] címere kapott helyet. Sajátkezű feljegyzése az oklevél szövege alatt, a záradékoktól jobbra olvasható. Az ő hivatali ideje datálja az oklevelet 1503 és 1507 közé. A két oldalon futó szalagok közepén is találunk címerek befestésére alkalmas helyet, ezeket azonban nem töltötték be.

A felül húzódó virágdíszes szalag közepén láthatjuk Veronika kendőjének az ábrázolását. A bűneiért bocsánatot esdeklő ember reménye az érte szenvedést vállaló Megváltó, az Ő arcára tekint, miközben földi helytartójához folyamodik. A becses ereklye a pápák birtokában volt a 17. század elejéig. Az új Szent Péter bazilika kupolájának egyik tartó pillérében kialakított kincstárban őrizték annak 1608-as kifosztásáig.

Bár nagyon bájos a félig latin, félig görög etimológiai megoldás a Veronika névre: igaz képmás (vera ikon), valójában a görög (macedon) eredetű Bereniké név variánsa. Bereniké III. Ptolemaiosz egyiptomi király felesége volt. Férje háborúból való szerencsés visszatérését kérve hajkoronáját ajánlotta fel az isteneknek. A fürtök eltűntek a szentélyből annak jeléül, hogy az istenek elfogadták az áldozatot. Konón udvari csillagász fedezte fel azt az égbolton a máig is „Bereniké fürtje” (Coma Berenices) néven ismert csillagképben. A legendát egy Kallimakhosz töredékből és Catullus költeményéből ismerjük. A csillagképet 1536-ban Caspar Vopel írta le elsőként tudományos igénnyel.

Veronika történetét az Újszövetség evangéliumaiban nem találjuk meg. A Golgotára tartó Jézus arcát letörlő asszony ő – a keresztút VI. stációjának szereplője. Alakja az apokrif iratokból ismert és a szent hagyomány része. A szeretet gesztusával lép a szenvedőhöz, nem törődve az általános gúnyolódással, megvetéssel, durvasággal. Cserébe kapja a kendőjére a képmást. A Veronika kendője ereklye sorsa – hasonlóan sok másikéhoz – sok kérdést felvet, és nehezen tisztázható. Sok templom szeretné magáénak tudni az igazit. Festéssel „sokszorosították” a volto santo névvel is illetett képet. Legismertebb példányát a monopelloi kapucínusok őrzik. A 17. századtól a pápák tiltották további példányok készítését. Ha az eredeti kendőt keressük, két konkrétan megnevezett textildarab jöhet szóba, amelyeket János evangéliuma ír le: „Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány előre szaladt – gyorsabban, mint Péter –, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. Megérkezett Simon Péter is, aki követte, és bement a sírba. Látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve egy másik helyen.” (Jn 20,3-7)

A temetéskor használt fejet takaró kendőről és a teljes testet burkoló lepelről lehet tehát szó. A torinói lepelként ismert ókori szövet – az égésnyomok tanúsága szerint – lehetett úgy hajtogatva ezüst ereklyetartójában, hogy a közismert arc volt látható. Egy másik ereklyét, amelyet Veronika kendője néven ismerünk ma, a lateráni Sancta Sanctorum kápolnában őrzik. Ez valójában a „nem emberkéz festette ikon”, az acheiropoieta, készítése pedig az 5. századra datálható.

Áldott húsvéti ünnepet kívánunk!
 

Irodalom:

Lakatos Bálint: Regesta supplicationum 1522–1523. A VI. Adorján pápa uralkodása alatt elfogadott magyar vonatkozású kérvények. in: Collectanea Vaticana Hungariae. Vol. 16. Budapest–Róma, 2018.

Lakatos Bálint: A király diplomatái. Követek és követségek a Jagelló-korban (1490–1526) II. rész, Adattár. Történelmi Szemle LXII. (2020) 281–362.