Szőke Zoltán: „Holdfényes májusok, muskátlis ablakok” – Az 56-os emigráció

Az 1956-os forradalom leverése után mintegy 200 ezer ember hagyta el Magyarországot. A tömeges menekülési hullám, amelynek közvetlen oka a szovjet fegyveres beavatkozás és a kommunista diktatúra visszatérése volt, november 4-ével vette kezdetét.

Az Ausztria, és akkori déli szomszédunk, Jugoszlávia felé való menekülést az tette lehetővé, hogy a két határszakaszon az 1940-es évek végétől kiépített aknamezők, drótakadályok és figyelő berendezések nagy részét a magyar kormány 1956 nyarán felszámolta. A forradalom alatt a határőrizet szétzilálódott, a határ nyugaton egészen 1956. december végéig, délen még 1957 első heteiben is lényegében őrizetlen maradt. 1956. május 4-én 6000 menekült érkezett Ausztriába. A menekültáradat november 23-án tetőzött, ezen a napon 8537 magyar lépte át az osztrák határt.

Magyar család lépi át az osztrák határt Klingenbachnál, 1956 november 6-án.
Forrás: ANP Historisch Archief Community

A második világháborút követő négy évtizedben az 1956-os magyar kivándorlási hullám okozta a legnagyobb menekültáradatot Európában. Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) 1957. március 11-én közzétett statisztikái szerint az emigránsok közül 1957 márciusáig mintegy 173 ezren kerültek első fogadóhelyként Ausztriába és 18 600-an Jugoszláviába. Az említett országokat a menekültek nagy többsége csak az első állomásnak tekintette, és tovább kívánt menni. 1957. április 1-jéig a kivándorlók 70 százalékát 29 különböző – 14 Európán kívüli – országba szállították. 1957 végéig az Ausztriában nyilvántartásba vett menekülők körülbelül 90 százaléka érkezett meg új hazájába. A legtöbben az Egyesült Államokban (35 026), Kanadában (24 525), Nagy-Britanniában (20 590), az NSZK-ban (14 270), Svájcban (11 962), Franciaországban (10 232) és Ausztráliában (9423) telepedtek le.

Magyar menekültek továbbindulnak Ausztriából.
Forrás: History Workshop Online/UNHCR

Az 1956-os menekültek ügye világszerte rendkívüli rokonszenvet és együttérzést váltott ki. Sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint a korábbi magyar emigránsok vagy a többi korabeli európai menekült. Segélyezésükre számos nemzetközi akció indult, magánemberek és szervezetek szinte egymással versengtek a magyarok megsegítése érdekében. A segélyszervezetek táborokban, iskolákban, volt kórházakban és laktanyákban helyezték el a menekülteket. Az Ausztriába érkezőket nemcsak a Nemzetközi Vöröskereszt, a különböző országok egyházi segélyszolgálatai, de politikai pártok, civil szervezetek és magánszemélyek is pénzzel, élelemmel és ruhaneművel támogatták.

Ételt osztanak a magyar menekülteknek egy ausztriai táborban.
Forrás: History Workshop Online/UNHCR

A magyarok elsősorban politikai okok miatt menekültek el hazájukból. Féltek a megtorlástól, az elnyomástól, a diktatúra visszaállításától. Szemben az 1945-öt és 1947-et követő kivándorlási hullámmal, 1956-ban jelentkezett először jelentős számban az a réteg, amely egy jobb élet reményében, vagyis főként gazdasági, megélhetési okok miatt hagyta el az országot.

Társadalmi összetételét tekintve az ötvenhatos emigráns réteg rendkívül vegyes képet mutatott. A kommunista hatalom visszaállítása után nemcsak a forradalmi események résztvevői, hanem mindazok távoztak, akik kilátástalannak tartották jövőjüket Magyarországon. Ezért az ötvenhatos menekültek között a korábbi kivándorlóknál nagyobb arányban fordultak elő a nem politizáló, a külföldi letelepedést véglegesnek tekintő, a befogadó országban teljes beilleszkedésre, sőt magyarságuk feladására hajló menekültek. A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett évek olyan súlyos nyomot hagytak az ötvenhatos menekültekben, hogy voltak olyan családok, amelyekben a szülők megtiltották a gyerekeiknek, hogy magyarul beszéljenek. Ez is szerepet játszott abban, hogy az 1956-os magyar menekültek beilleszkedése a nyugati társadalmakba rendkívül eredményes volt.

Magyar kisfiú gyurmázik a menekülttáborban. Traiskirchen, Ausztria, 1956. december 22.
Forrás: Flashbak

Az ország lakosságának 1,5–1,7 százalékát érintő migráció súlyos, máig ható demográfiai hatással járt. A kivándorlás nyomán előállt népességvesztés 70 százalékkal meghaladta az 1956. évi természetes szaporodást. Megváltozott a lakosság nemek szerinti összetétele: a távozók kétharmada ugyanis férfi volt. Érzékelhetően csökkent a fiatal generációk számaránya, mivel az országot elhagyók több mint fele 25 éven aluli, (83 000 fő), közel egyharmada 25–39 éves (47 500 fő) volt. Ha a véglegesen kivándorolt 176 ezer fő Magyarországon marad, továbbá termékenységük és halandóságuk az itthon maradtak szintjével egyezik meg, akkor gyermekeikkel és unokáikkal együttes számuk 1990-ben 208 ezer lett volna. Ennyivel kevesebben élünk ma Magyarországon. A kivándorlók jelentős része ráadásul képzett szakmunkás, technikus, mérnök és orvos volt, akiknek a hiánya hosszú időn át gazdaságilag is érzékenyen érintette az országot.

A fenti adatok fényében érthető, hogy a Kádár-kormány kezdettől nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Nyugatra menekülteket minél nagyobb számban hazacsábítsa. A gazdasági és népesedési problémák enyhítése mellett így próbálták bizonyítani a külvilág számára, hogy Magyarországon nincs terror és bosszúállás. Kádár János már 1957 elején amnesztiát ígért azoknak, akik engedély nélkül távoztak, de bizonyos határidőn belül hazatérnek. Március 29-én tették közzé a Kormány 1957/24. számú törvényerejű rendeletét a jogellenesen külföldre távozott személyek hazatérésének megkönnyítéséről, amely szerint nem vonható felelősségre az, aki 1956. október 23. és 1957. január 31. között lépte át a határt, és március 31-ig bejelenti hazatérési szándékát; az április 1. után hazatérők egyéni elbírálás útján mentesülhetnek a büntetőeljárás alól.

A magyar kormány törekvései azonban csekély eredménnyel jártak. Amerikai kormányzati adatok szerint 1957 végéig mintegy 11 ezren tértek vissza Magyarországra, a későbbiek folyamán pedig körülbelül további 20 ezer fő települt haza. A mintegy kétszázezer menekültből több mint 170 ezer végleg nyugaton maradt.

A hazahívó propaganda sikertelenségéhez az is nagyban hozzájárult, hogy Kádár és társai többször is megszegték a büntetlenséggel kapcsolatos ígéretüket. Az amnesztiában bízva 1957 októberében a magyar hatóságok segítségével tért vissza Magyarországra a győri felkelők egyik vezetője, Török István. Hazaérkezésekor azonnal letartóztatták, majd 1958. december 2-án kivégezték. Hasonló sors várt Steiner Lajos Budapest VII. kerületi nemzetőr-parancsnokra, aki az NSZK-ból jött vissza, és 1958 nyarán szintén kivégezték; vagy az Ausztriából hazatérő Wittner Máriára, akit első fokon ugyancsak halálra ítéltek, s végül 1970-ben szabadult a börtönből.

A nagyarányú kivándorlás az állambiztonsági szerveket is új helyzet elé állította. A magyar politikai és belügyi vezetés 1956 előtt a magyar politikai emigrációt Magyarországgal szemben ellenséges, „reakciós” tömegnek tekintette. 1956 után már eltérő módon tekintettek a kivándorlók politikai hangadóira és a csendes többségre. A Magyarországgal szemben ellenséges szervezetek és személyek ellen az állambiztonság teljes erejével fellépett, a nagy többséget viszont különböző engedményekkel próbálta együttműködésre, hazatérésre bírni.

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottsága már 1957. júliusában (később, 1960-ban és 1961-ben is) az állambiztonsági szervek alapvető feladataként határozta meg az ellenséges emigráns szervezetekbe történő beépülést, főként információk szerzése és a szervezetek belső bomlasztása érdekében.

A bomlasztást és a többség megnyerését szolgálta például a magyar vezetéshez lojális emigráns szervezetek támogatása, sőt ilyen új szervezetek létrehozása, valamint olyan állandó úti okmány, „konzuli útlevél” biztosítása is, amellyel a baráti magatartást tanúsítók rokonlátogatás céljából bármikor hazautazhattak. Ezzel egyidejűleg azonban az MSZMP vezetői olyan „tiltó névjegyzék” összeállításáról is döntöttek, amely azoknak a külföldön élő magyaroknak az adatait tartalmazta, akiknek a hazautazása „nem kívánatosnak” minősült.

Az 1960-as évek közepe, tehát nagyjából az „ellenforradalom” tizedik évfordulója után a kádári vezetés tovább lazította a „disszidens”, azaz engedély nélkül külföldre távozott, magyarokra vonatkozó hazalátogatási szabályokat. Főként azok utazhattak haza, akik 1956-ban nem játszottak érdemi szerepet, csupán elhagyták az országot. A hazalátogatással kapcsolatos engedékenység egyrészt politikai propaganda üzenetet hordozott a külvilág felé, amellyel a Kádár-rendszer konszolidációját próbálták alátámasztani. Másrészt Magyarországnak égető szüksége volt a nyugati valutabevételre, ezért a hazalátogatókat a kötelező valutabeváltás révén arra ösztönözték, hogy a lehető legtöbb amerikai dollárt vagy nyugatnémet márkát költsék el itthon. Az 1956-ban fegyvert ragadók vagy vezető szerepet betöltő személyek túlnyomó része azonban több mint három évtized után, Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i ünnepélyes újratemetésekor léphetett ismét magyar földre.

Az MSZMP Politikai Bizottsága 1988. december 13-i ülésén foglalkozott utoljára az emigráció kérdésével. Addigra már megkezdődött az „ötvenhatosok” egyes tagjait sújtó korlátozó intézkedések, például a tiltó névjegyzék felülvizsgálata. A politikai vezetés úgy vélte, hogy az ország érdekei szükségessé tették a magyar emigrációhoz való viszony javítását. A megváltozott szemléletet jelezte, hogy hivatalos állásponttá vált: a nem nemzeti kisebbség tagjaként külföldön élő magyarok is a magyarsághoz tartoznak. A továbbiakban kerülték az „emigráció” kifejezést, a disszidensek, emigránsok „külföldön élő magyarokká” alakultak át.

Sikeres beilleszkedésük ellenére a haza iránti vágyódás a legtöbb magyar kivándorlót egész életén át kísértette, és kísérti ma is. Így vált az 1956-ot követő években az emigránsok „himnuszává” a Honvágydal, amelyet éppen 1956. október 23-án délelőtt vettek hangszalagra a Magyar Rádióban Boross Ida előadásában. Az amerikai és német forrásból származó dal magyar szövegét Gommermann István írta. Az eredetileg egyszerű szerelmi témájú dalt az „Oly távol, messze van hazám” kezdetű magyar szöveg, és különösen a Szabad Európa Rádióban gyakorta felcsendülő sláger érzelmes refrénje tette hallatlanul népszerűvé a világ minden táján élő 56-os magyar kivándorlók körében:

„Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,

Hozzátok száll minden álmom,

Ott ahol él anyám, ott van az én hazám,

S ott lennék boldog csupán.”

Tovább a Forrásokhoz

Szakirodalom:

Borbándi gyula: A magyar emigráció életrajza 1945-1985. Bern, 1985.

Szeghalmi Balázs: 56-os menekültek: „ez a legjobb bevándorló csoport, amely valaha az USA-ba érkezett”. Interjú Tischler János történésszel. Kisalföld.hu. 2010. november 8.

KSH jelentés az 1956-os disszidálásról. Regio-Kisebbségtudományi Szemle 1991. 2. évf. 4.sz.

Soós Katalin: 1956-os magyar menekültek a statisztikai adatok tükrében. Levéltári Szemle. 2002. 52. évf. 3. sz. 56-60.

Baráth Magdolna: Támogatni vagy bomlasztani? Adalékok a magyar hivatalos szervek emigrációs politikájának változásához. Betekintő. 2011. 3sz.