130 éves az első úttörvény (1890. évi I. törvénycikk a közutakról és vámokról)

Az úttörvény hat csoportba sorolta az utakat, úgymint 1. állami, 2. megyei (törvényhatósági), 3. községi közlekedési (vicinális), 4. községi (közdűlő), 5. vasútállomásokhoz vezető, és 6. személyek, társaságok által közforgalom céljára létesített utak. A törvény óriási változást hozott az utak építésének és fenntartásának anyagi fedezetével kapcsolatban is, a régi elavult közmunka teljes mellőzésével ezt az útadó kötelezettség bevezetésével kívánta fedezni.

A törvény a közutakat tehát fenntartók szerint osztályozta. Az útkategóriák építési, fenntartási és kezelési költségeiről az állami utaknál az állam, a törvényhatósági utaknál a területileg illetékes vármegye, a községi közlekedési (vicinális) utaknál a területileg illetékes községekből alakított bizottság, a vasúti utaknál a vármegye, a községi (közdűlő) utaknál a község, a személyek által létesített utaknál a létesítő gondoskodott.

Az állami utak hálózatának megállapítása a törvényhozásnak évenként benyújtott állami költségvetés keretében történt. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye területén két állami út vonult végig. Az egyik az I. alföldi transzverzális út. Ennek 1896–1897 között Kunszentmártonnál kiépült része azonban alig 12 km hosszban érintette megyénket.[1] Jelentősebb építkezésnek számított az 1901–1907 között épült II. alföldi transzverzális út amely Dunaföldvártól haladt Cegléd–Szolnok–Karcag érintésével Máramaroson át Técsőig. Ebből már 84 km jutott a megye területére és a Tisza folyót Szolnoknál keresztezte.[2] Az út tulajdonképpen a mai 4. sz. főút elődjének tekinthető. Az állami utak hálózatát a megyék is megpróbálták befolyásolni. Nem volt ez alól kivétel Jász-Nagykun-Szolnok vármegye sem. Már 1894-ben felvetették, hogy Kunszentmártontól északi irányba építsenek egy állami utat, amely a megyeszékhelyen érinti, a II. alföldi transzverzális utat majd továbbhalad Jászberény és az északi hegyvidék felé. Ezzel közvetlen kapcsolat jöhetett volna létre a Felvidék és az Alföld között. A minisztériumban elgondolkodtak az ötleten, de végül 1899-ben lekerült a napirendről.[3]

A törvényhatósági utak hálózatának megállapítását a törvényhatósági bizottság végezte. A vármegyei utakkal együtt kezelték a „vasúti hozzájáró utakat” amelyek a települések összeköttetését biztosították a vasútállomásokkal. A megyei utak hálózatát kétévenként, később évenként állapította meg a közgyűlés. A legfontosabb különbség azonban az volt az állami utakkal szemben, hogy ezeknek az utaknak csak elenyésző része volt kiépítve. A megyei utak hálózatának hossza nem volt egyenlő a kiépített utakéval. Az útügyek adminisztratív ügyintézője az alispán lett, a szakmai feladatokat az államépítészeti hivatal látta el. A megyei utak hálózatának megállapítását, kiépítésének sorrendjét azonban megyénkben a törvényhatósági bizottság közgyűlése döntötte el. Sok esetben hiába volt az államépítészeti hivatal szakmai előterjesztése és indoklása, a közgyűlés tagjai saját érdeküknek megfelelően szavazták meg az útügyi kérdéseket. Erre jó példa az 1891-es útépítési tervezet, amelyet szakmailag az államépítészeti hivatal készített. Az elképzelés szerint a mintegy 200 km út 1 millió 800 ezer Ft-ba került volna. A költségeket hitelből kívánták fedezni, amihez az útadót akarták felhasználni. A Jászságban 14, a Nagykunságban 34 km út épült volna meg a többi a volt Külső-szolnoki részeken vezetett volna. Ez rendkívül igazságtalan volt, mivel a kölcsön kétharmada a jászokat és a kunokat terhelte. A jászok a megyegyűlésen a javaslat ellen emeltek szót, igaz azután, hogy Horthy István és több földbirtokos megtagadta hozzá járulását a kölcsön felvételéhez. Így a tervezet 1892-ben lekerült a napirendről.[4] Egy nagyszabású útépítési munka 1896-ban indult meg a megyében és kisebb megszakításokkal eltartott az I. világháborúig. A törvényhatósági és vicinális utak jegyzéke egyébként 1892-ben került a megyei közgyűlés elé. Az úttörvény utáni első vármegyei úthálózatba 55 út került, 852 km hosszúsággal. A vicinális utak száma 134 volt, ezek 1153 km-t tettek ki.[5]

Jász-Nagykun-Szolnok megye úthálózatát a leggyorsabban úgy tudta kiépíteni, ha az I. és II. alföldi transzverzális utakból, mint fővonalakból kiindulva kezdte meg az utak elkészítését. Ehhez azonban egy előnyös kölcsönt kellett szerezni. Ezért hozták létre 1897-ben a „százas bizottságot”, hogy megállapítsa az útépítés ütemtervét és a kölcsönt elintézze. A testület a nevét azért kapta, mert a megalakuláskor 108 tagból állt. A megyében folyó nagy kőútépítések időszakában a tényleges előkészítő és koordináló munkát ez a testület végezte. Tevékenysége egyrészt enyhítette a megyei önkormányzat leterheltségét, másrészt jó alkalmat nyújtott a részt vevő viriliseknek, hogy saját érdekeiket is érvényesíthessék az utak vonalvezetésénél és kiépítésénél.[6]

A vicinális utak igazgatási feladatait a vicinális úti bizottság látta el, élén a járási főszolgabíróval. Minden város és járás külön bizottságot alkotott, így tizenkét kezdte meg a működését. A vicinális utak kiépítéséhez csak jóval később 1912-ben kezdtek hozzá, amikor a megyei utak zöme már állandó burkolatot kapott.

Az úttörvény intézkedett az útfenntartási munkákról is. A gyakorlatban ezeket a tevékenységeket az útbiztosok és az útkaparók végezték. A megyében 1891. június 17-én alkottak szabályrendeletet róluk. A vármegye segéd és kezelő személyzetéhez tartoztak, az alispán véleménye után a főispán nevezte ki őket.

A megyében hat útbiztosi állást szerveztek, Szolnokon, Jászberényben, Jászladányon, Kunhegyesen, Túrkevén és Cibakházán. Az útbiztos közvetlen felettese volt az útkaparóknak. A gondozásukra bízott útszakaszt az útbiztosok hetente egyszer, a ki nem épített részeket havonta kétszer járták be, ezután intézkedtek a hiányok pótlásáról és a javításokról. Az alispán rendeletére 1893-tól az útbiztosoknak szolgálatban nemzetiszínű karszalagot kellett viselni, amelyre Jász-Nagykun-Szolnok vármegye címerét illesztették.[7]

Az útkaparók, mint kinevezett hivatalos közegek, az útbiztosok alárendeltségébe tartoztak. Írni, olvasni tudó embereket alkalmaztak, az államépítészeti hivatal javasolta a felvételüket és az alispán nevezte ki őket. Számukat a törvényhatósági utaknál megyénkben 40 főben állapították meg. Lakóhelyüket, a gondjaikra bízott utakat az államépítészeti hivatal határozta meg. Még házat is építettek számukra a kijelölt útszakasz mellett. Munkájuk elvégzéséhez a megyétől kaptak szerszámot is (kapacsákányt, lapátot, sárlehúzót, kaszát) ezekért anyagi felelősséggel tartoztak. Viszont kötelesek voltak a forgalom biztosítására az útszakaszon reggeltől estig karbantartási munkákat végezni. Jelentőségüket bizonyítja, hogy szabadságot csak rendkívüli esetben vehettek igénybe. A 14 napnál hosszabb távollétet csak az alispán engedélyezhette, de csak úgy, ha az útkaparó erre az időszakra saját költségén helyettest fogadott. Az útkaparók nyugellátását a vármegyei alkalmazottakhoz hasonlóan intézték, tehát nyugdíjas állásnak számított. Nem véletlen, hogy elég nehéz volt közéjük bekerülni. Az útkaparók útrendőri feladatokat is elláttak, ezért nem örvendtek népszerűségnek. Kötelesek voltak minden szabálytalanságot jelenteni az útbiztosnak. Még azt is jelenteni kellett, ha észrevették, hogy valaki lopott holmit visz az úton. De rászóltak a jószágot hajtó gazdákra is.[8]

Az 1890-es úttörvény a hálózat fejlesztésének több problémáját is megoldotta. Bizonyság erre, hogy a következő negyedszázadban hatalmas méretű útépítések indultak meg. Jász-Nagykun-Szolnok megyében 1890-ben a megyei utaknak alig 9,3 %-a kiépített, 1910-re viszont ez az arány 95 %-ra emelkedett. Ez annyit jelentett, hogy az úttörvény óta 1910-ig 541 km törvényhatósági utat köveztek ki. Baross Gábor maradandót alkotott az útügy terén is, igaz a Szolnokon található két emléktábla (a vasútállomás falán, és a REPTÁRBAN ) főleg a vasutas társadalom tiszteletét fejezi ki.

130 éves az első úttörvény

Mellékletek jegyzéke:

1-8. kép: Törvényhatósági utak jegyzéke Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében az 1890. évi úttörvény után (MNL JNSzML IV. 407. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánja ir. VIII 616/1898)

9. kép: Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatósági útjainak térképe 1908-ban (MNL JNSzML IV. 407. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánja ir. 388/1910)

Összeállította: Szikszai Mihály főlevéltáros