„...örökké hűséges, engedelmes és tisztelő leszek”

„...örökké hűséges, engedelmes és tisztelő leszek”

Az utolsó Sopron vármegyei Esterházy főispán eskütétele

Az 1867. évi kiegyezés után a hagyományos vármegyei önkormányzat heves politikai viták kereszttüzébe került. Az uralomra jutó szabadelvű elitek szemében Magyarország államisága már nem a területi közigazgatás szintjén, hanem nemzeti szinten, a modern parlamentarizmus formájában testesült meg, ezért a vármegyei vezetők szerepét is át kellett gondolni. Erre a folyamatra Esterházy Pál herceg, Sopron vármegye 1872 és 1893 közötti főispánjának esete kiválóan rámutat. Az arisztokrata főispán kinevezését akkora lelkesedéssel ünnepelték, mintha egy kisebb királyt koronáztak volna meg egy nagyobb királyságon belül.

Esterházy IV. Pál herceg (1843–1898)

a kép forrása: esterhazy.at

A középkori hagyomány szerint az ispánok a király nevében gyakorolták hatalmukat, ezért neki tettek esküt. A kora újkorban a Habsburg uralkodók a főispáni címet a hűséges arisztokrácia politikai jutalmaként is használták: Sopron vármegyében az Esterházy család 1626 óta birtokolta az örökös főispáni címet. Ebben a korszakban a főispánok már a helyi nemesség előtt tettek esküt a vármegyei gyűlésen. Mindkét hagyomány élt még, amikor Esterházy Pál herceget 1872. október 28-án beiktatták hivatalába. A tizedik Esterházy herceg (Pál néven a negyedik), 1843. március 21-én született Bécsben. Pál apja, Miklós a császár hűséges alattvalója volt, és haláláig (1894) ő maradt a család feje, és így az óriási Esterházy-vagyon kezelője. Pál apjával ellentétben nem a katonai, hanem előbb a diplomáciai pályát választotta, majd a kiegyezés után az ország belügyei felé fordult. 1869-ben az országgyűlés tagjává választották a kapuvári kerületében, két évvel később pedig Moson vármegye főispánjává nevezték ki. Esterházy csak egy évig tudott a szomszéd vármegyében főispáni tapasztalatot szerezni, mert 1872 szeptemberében Ferenc József felmentette tisztségéből Draskóczy Gyulát, Sopron vármegye korábbi vezetőjét romló egészségi állapota miatt. Esterházy ideális jelölt volt a poszt betöltésére minden érintett fél szemszögéből. A kormány szemében igaz hazafi volt, aki támogatta az 1867. évi kiegyezést. Az uralkodó szemében az elkötelezetten Habsburg-hű Esterházy család leszármazottja volt, míg a vármegyei elitek számára helyi kötődésű befolyásos arisztokrata volt, aki a regionális érdekeket megfelelően tudja szolgálni. Családi háttere miatt Esterházy beiktatási ünnepségét sokkal inkább szimbolikus politikai eseménynek tekintették, mint egy magas rangú köztisztviselő kinevezésének.

A főispáni beiktatási ünnepély rendje

Az irat jelzete: HU-MNL-GYMSVSL-IV.402.b. 54, no. 405.

Esterházyt az uralkodó 1872. szeptember 18-i legmagasabb elhatározásával Sopron vármegye főispánjává nevezte ki. A vármegyének közel öt hét állt rendelkezésére a beiktatás megszervezésére, de október 6-ra elkészültek a tervekkel. Nemcsak az ünnepség részletes lefolyását, beleértve a beszédeket is, hanem a hercegnek a vármegyei tisztviselőknek adott válaszát is dokumentálták. 1872. október 27-én reggel Esterházy és kísérete elhagyta magánrezidenciáját, a szomszédos Vas vármegyében található lékai kastélyt. A herceg 11 órakor Répcekethelynél lépett először Sopron vármegye területére vármegyei vezetőként, ahol egy kisebb delegáció fogadta. A csornai prépost, Simon Vince tolmácsolta a vármegye népének „határtalan örömét és szeretetét” Esterházy irányába, felidézve a herceg személyes kötődését a vármegyéhez. Válaszában Esterházy megköszönte a delegáció gesztusát, hogy a határtól a vármegye szívébe kísérik. A menet élén annak a felsőpulyai járásnak a főszolgabírája állt, amelyen a főispán először vonult át.

A főispáni beiktatás alkalmával elhangzott beszédek

Az irat jelzete: HU-MNL-GYMSVSL-IV.402.b. 54, no. 405.

A körülbelül harminc kilométer hosszú út következő megállója a Sopron közeli Harka község volt, ahol egy csoport vármegyei közgyűlési tag üdvözölte a herceget, majd szigorú rendben haladtak tovább: először az alispán lovagolt a vármegyei huszárok felével, majd a soproni járás főszolgabírája, aztán a herceg személyes kíséretével, végül a huszárok többi része. Délután 3 órakor értek Sopronba, áthaladtak a piactéren és a Tűztorony mellett a főtéren található vármegyeházához. Az épület kapuja alatt a vármegyei csapatok díszőrséget álltak, míg a tisztviselők Simon Ödön főjegyző vezetésével a lépcsőn tisztelegtek. Esterházy rövid beszédet tartott, amelyben emlékeztette őket felelősségükre. A beiktatás első napjának hivatalos programja fáklyásmenettel és utcai zenével zárult, amely a főtérről a piactéren keresztül Esterházy személyes lakásáig haladt a városban.

Másnap, 1872. október 28-án délelőtt a győri püspök, Zalka János Veni Sancte misét celebrált a beiktatási ünnepség részeként. Ugyanezen a napon rendkívüli vármegyei közgyűlést tartottak a vármegyeházán, amelyet Ferenczy István alispán nyitott meg. Az első napirendi pont az új főispán beiktatása volt. Az eseményen a régió valamennyi jeles közéleti szereplője részt vett, beleértve a vármegye országgyűlési képviselőit, a győri püspököt és a szomszédos Moson vármegye, valamint Sopron, Kőszeg, Kismarton és Ruszt szabad királyi városok képviselőit. Miután Esterházy tapsvihar közepette belépett a terembe, bemutatta királyi kinevezési rendeletét, majd letette hivatali esküjét a következő szavakkal:

A főispáni eskü mintaszövege

Az irat jelzete: HU-MNLGYMSVSL-IV.402.b. 54, no. 405.

Az eskü letétele után Esterházy a közgyűléshez intézett beszédében hangsúlyozta, hogy nemcsak az uralkodó iránti személyes engedelmessége, hanem „családjának soha véget nem érő, ősi ragaszkodása” Sopron vármegyéhez is késztette őt a főispáni hivatal elfogadására. Felidézte gyermekkorát, amikor szerencséje volt „felcseperedni azoknak a történelmi emlékműveknek a falai között, amelyeket az Esterházy család és Sopron vármegye is magáénak mondhat”. A főispán szerint 1867. évi koronázás új alapokat fektetett le az állam számára, amelyen az „ország szellemi és anyagi érdekeit” előre lehet mozdítani. Reményét fejezte ki, hogy egységesek maradnak „a király iránti hűségükben, az ország iránti szeretetükben, a törvények tiszteletében és a vármegye iránti jó szándékukban”. Esterházy szavai nagy ovációt váltottak ki a közönség körében. A beiktatási ceremónia végén ősi hagyomány szerint ünnepélyesen háromszor felemelték a főispáni székbe.

A vármegye nevében Simon Ödön főjegyző, majd Ürményi Miksa országgyűlési képviselő emelkedett szólásra. Anélkül, hogy megemlítette volna a közigazgatás körüli heves vitákat, Simon amellett érvelt, hogy a vármegyerendszert össze kell hangolni az új kormányzati rendszerrel. Az 1870. évi önkormányzati törvényre hivatkozva felidézte, hogy a főispáni történelmi cím most már magas rangú közhivatallá vált, amely „jogokkal és kötelezettségekkel” jár. Ürményi az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezésre utalva ragaszkodott ahhoz, hogy „különösen azt kell biztosítanunk, amit már elértünk”. A következő rendes vármegyei közgyűlést Sopron vármegyében 1872. november 18-án tartották, amelyet már Esterházy Pál mint főispán elnökölt. Esterházyt később a Magyar Országgyűlés Főrendiházának tagjává is kinevezték, 1880-ban a király titkos tanácsosa lett, 1896-ban megkapta az Aranygyapjas rendet. Két évvel később Lékán hunyt el.

A főispáni beiktatás alkalmából tartott közgyűlés jegyzőkönyve

Az irat jelzete: HU-MNL-GYMSVSL-IV.402.a. a–m, 1. kötet, no. 415-416.

A dualizmus korában a főispánokra, akiket korábban a korona képviselőiként ismertek, már a kormány jobbkezeként tekintettek. Bár a vármegyei elitek ragaszkodtak a történelmi hagyományok életben tartásához, a pozíció egy kora újkori méltóságból fokozatosan egy modern közigazgatási hivatallá nőtte ki magát. A történelmi díszletek mögött egy új típusú politikai rendszer bontakozott ki, amelyben a főispánoknak meg kellett osztaniuk hűségüket a király, a vármegye és az ország között, és egyre inkább az utóbbi javára. Ez a kényes egyensúlykeresés és hűségdilemma érhető tetten az utolsó Sopron vármegyei Esterházy főispán hivatali esküjében, valamint a beiktatási ünnepségen elmondott beszédekben.

Levéltári iratanyagok:

HU-MNL-GYMSVL-IV.402.b. 54, no. 405. Sopron Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai, 1872–1949, Közgyűlési Iratok, 1872–1881.

HU-MNL-GYMSVSL-IV.402.a. a–m, 1. kötet, no. 415-416. Sopron Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai, 1872–1949, Közgyűlési jegyzőkönyvek, 1872–1902.

Szakirodalom:

Báthory Orsolya: Batthyány József esztergomi érsek főispáni beiktatása. In: Egyház és reprezentáció a régi Magyarországon. Pázmány Irodalmi Műhely: Lelkiségtörténeti tanulmányok, 12 . MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, Budapest, 2016, 45– 58.

Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976.

Fallenbüchl Zoltán: Magyarország főispánjai. Die Obergespane Ungarns 1526–1848. Budapest, 1994.

Friesenhahn, Ernst: Der politische Eid auf die Verfassung nach der Verordnung des Reichspräsidenten vom 14. August 1919: Inhalt und Grenzen der Verpflichtung aus dem politischen Eid. Röhrscheid, 1928.

Horváth József (szerk.): Fejezetek Győr, Moson és Sopron vármegyék közigazgatásának történetéből. Győr, 2000.

Pál Judit: Kiből le(hete)tt főispán? A főispánok rekrutációja a dualizmus korában. MTA külső tag székfoglaló előadása, Budapest, 2021. január 21.

Az iratfotókat Koloszár Andrea készítette.

Székely Tamás