Védőoltások története

 

 

A betegségtől való félelem és az egészség megóvásának igénye egyidős az emberiséggel. Legyen szó fekete himlőről, kanyaróról vagy éppen koronavírusról, az adott korszak tudós elméi igyekeztek megoldásokat keresni a járványok leküzdésére. Erre nagy szükség van, hiszen számos betegség szezonálisan visszatér, ráadásul az sem ritka, hogy egymás után ütik fel a fejüket a különböző ragályok, például Magyarországon csak az 1690 és 1715 közötti 25 év alatt kétszer volt himlő-, háromszor pestis-, egyszer pedig tífuszjárvány. A világ első védőoltásának „szülőatyja” Edward Jenner új korszakot nyitott az orvostudományban. Mielőtt rátérnénk a magyarul eleinte „tehén-kilis” névvel illetett vakcinára (a vakcinázás kifejezést Louis Pasteur használta először, Jenner iránti tiszteletből), érdemes néhány, a témához kapcsolódó alapfogalmat körüljárni.

Az epidemiológia tárgya hagyományosan a fertőző megbetegedések vizsgálata (fertőzés módja, terjedése, a fertőzött területek kiterjedtsége, mindennek a dinamikája), magyarul jellemzően „járványtannak” fordítjuk a kifejezést. Napjainkban az epidemiológia nem csupán a járványos megbetegedésekre koncentrál: a nem fertőző megbetegedések elterjedtségének vizsgálatával is foglalkozik. Kórokozó lehet baktérium, vírus, gomba, de akár egysejtű vagy többsejtű parazita is. Endémiáról akkor beszélhetünk, ha egy meghatározott területen folyamatosan fellelhető az adott járványos betegség. Az epidémia nagyobb földrajzi területre (ország, földrész) kiterjedő járvány, a pandémia pedig világjárványt jelent. A kórokozó terjedését biztosító körülmények és környezeti tényezők – pl.: időjárás – kellenek ahhoz, hogy egy endémiás betegségből epidémia, majd pandémia válhasson. A közlekedés fejlődésének negatívuma, hogy nem csak az ember, hanem a kórokozók is könnyebben és gyorsabban juthattak el egyik kontinensről a másikra (például így „tettek” az 1831-es kolerajárvány, vagy a minden földrészt érintő 1918-ban kezdődő spanyol influenza kórokozói is). A járványtan kapcsán van még három kikerülhetetlen fogalom: a mortalitás, a morbiditás és a letalitás. Az utóbbi kifejezés sejteti igazán, hogy mennyire veszélyes kórokozóról van szó: a letalitás lényegében a halálesetek számának (mortalitás) a megbetegedések számához (morbiditás) viszonyított aránya, azaz hányan halnak bele a kórba a fertőzöttek közül. Érzékeltetésképp: a koronavírus letalitása – a koronavirus.gov.hu tavaszi adatai szerint – 2–3 %; míg a fekete himlőé 10–12 % (fiatalkorúak között magasabb is lehetett), a kiütéses tífuszé 50–60 % volt, a Zaire Eboláé (ZEBOV) megközelítheti a döbbenetes 90%-ot is (1976 és 2003 között 77–88 % volt).

A súlyos betegségek mindig nagy történelemalakítók voltak: a 16. század közepéig a pestisjárványok olyan létszámbeli veszteséget okoztak, amelyet Európa egészen a francia forradalomig nem tudott kiheverni. Kihatással voltak szinte mindenre, a hétköznapi élettől kezdve a gazdasági helyzeten át egészen háborúk kimeneteléig. Az országok sorsát különösen érzékenyen érintette az uralkodók lebetegedése, hazánk történelme is másként alakult volna, ha Mária Terézia 1767-ben mégsem éli túl a fekete himlőt… Nem csupán a király halála okozhatott gondot: a középkorban jogi megfontolások tárgya volt, hogy a király például egy olyan kirekesztéssel járó betegség miatt, mint a lepra, vajon elveszíti-e uralkodói mivoltát is.

A járványok elleni védekezés egyik ismert és máig alkalmazott módja a betegség által érintett területek lezárása. A 14. századi nagy pestisjárvány idején hozták létre az első vesztegzárakat, mind közül a legelsőt 1374-ben az itáliai Velencében (30 napos). A karantén szó a második vesztegzár idején született meg Raguzában 1377-ben, a hatóság által bevezetett 40 napi elzárásra utalva (40=quaranta). Az első hazai karantén az iratok tanúsága szerint 1510-ben volt, a pestis ellen próbáltak meg így védekezni. Szintén megoldást jelenthetett, ha a fertőzötteket különítették el. Eleinte a betegeknek saját otthonaikba zárva kellett megküzdeniük a ragályukkal, csak a 18. században terjedtek el a veszteglőintézetek és járványkórházak, ahol már tömegeket lehetett ellátásban részesíteni (több-kevesebb sikerrel). Mária Terézia uralkodása idején – az 1738-as pestis tanulságaiból okulva – kezdték el a vesztegzárállomások felállítását a határokon Erdélytől a Habsburg Birodalom déli részéig, a kereskedők nem kis bosszúságára. Az orvosi ellátás mikéntje és az alkalmazott gyógyszerek már az adott betegség jellegétől függtek. Elsősorban a láz-, illetve fájdalomcsillapító (akár kábító hatásúak is), valamint gyulladáscsökkentő hatású szerek jöhettek számításba, így az ópiumot és a – tonik ízesítésére is használt — kinint emberöltőkön át a leghatékonyabb alapanyagok között tartották számon. A gyógykezelések évszázadokon keresztül az ún. humorálpatológia (másként nedvkortan, bővebben: https://tinyurl.com/nedvkortan) elvei alapján zajlottak, többek között érvágással, hánytatással, hashajtással vagy éppen piócázással – a sort még bőven folytathatnánk – próbálták meg kezelni a betegeket, de például bubópestis esetén a hólyagok felnyitása és kiégetése is megtörtént. A valódi segítséget – a kezelési módok és a gyógyszerészet fejlődése mellett – a védőoltások feltalálása jelentette, illetve jelentheti.

Az Edward Jenner által „legyőzött” fekete himlő (másként hólyagos himlő, himlő, vészhimlő, tséts, emberi himlő) egy Poxvirus variolae nevű kórokozó okozta, cseppfertőzéssel terjedő ragályos betegség. A klinikai tünetei kezdetben leginkább influenzára emlékeztettek, csak három nap után jelentek meg a jellegzetes kiütések. A betegségnek két válfaja ismert: a Variola major (variola vera, a letalitás ~ 20–40%) és a Variola minor (alastrim, letalitása 1% alatti). Amikor a himlőhólyagokban már bevérzés történt (fekete himlő, primer maemorrhagiás variola), a beteg menthetetlenné vált. A himlő már ie. 1000-ben endémiás volt Indiában, majd később Kínában is. Európa nagy részén csak a 6. század végén jelent meg, azonban már a 13–14. században vissza-visszatérő járványokat okozott. A himlő kiirtotta a Karib-szigetek teljes őslakosságát: egyedül Mexikóban milliókat ölt meg alig néhány évtized alatt, és százezres nagyságrendű volt a halottak száma az inka és az azték birodalomban is. A 18. században mintegy 60 millió volt a himlő következtében elhunytak száma. Még az irodalomban is nyoma maradt a betegségnek, íme egy részlet a Bánk bánból: „[...] vagy egy szegény himlős gyerek megkívánván, lesujtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek.”

Edward Jenner (Berkeley, Gloucestershire, 1749. május 17. – ugyanott, 1823. január 2.) angol sebész egy véletlen folytán fordult az oltóanyaggal való kísérletezés felé: az anekdota szerint egy páciense (egy tehenészlány) megjegyezte, hogy ő már nem kaphatja el az emberi himlőt, hiszen átesett a tehénhimlőn, ez a mondat sarkallta Jennert arra, hogy tesztelésbe kezdjen. Egy James Phipps nevű 5 éves fiúnak adott be egy tehénhimlős lány kezén lévő hólyagból származó váladékot (ezzel lényegében tehénhimlővel fertőzte meg a fiút), aki később a fekete himlővel való megfertőződéskor nem betegedett le. A kísérlet egyértelműen bizonyította, hogy az oltóanyag hatásos. Jenner 1798-ban feltalált védőoltása – saját költségén tette közzé –, szakmai és erkölcsi vitákból kifolyólag csak évtizedek múlva terjedt el. Többek között azért, mert az „oltóanyag” másik kontinensre szállítása sem volt ebben az időben egyszerű folyamat: 1803-ban az ún. Balmis expedíció során 22 tehénhimlővel fertőzött (természetesen élő) lelencgyerek testében vitték át Spanyolhonból az Újvilágba az oltóanyagot (bővebben: https://tinyurl.com/balmisexpedicio). Érdemes megjegyezni, hogy nem Jenner volt az első, aki rájött, hogy a tehénhimlő védettséget nyújt a Variola vera ellen: Benjamin Jesty (1736–1816) angol gazda 1774-ben és egy Peter Plett (1766–1823) nevű német tanár 1790-ben már Jenner előtt alkalmazták a védőoltást, a szabadalom viszont egyértelműen az angol sebészé.

Az első kötelező védőoltást 1876-ban vezették be Magyarországon. Fejér megyében már korábban nagy hangsúlyt fordítottak az oltásra: az első vakcinázásra vonatkozó adat 1816-ból származik (lásd a mellékelt dokumentumot). 1873-ban a himlőoltásra összeírt 8632 főből 8410-et sikeresen beoltottak. Az oltási költség 896 (konvenciós) forint 38 krajcárt tett ki. 1884-ben például 7063 gyereket oltottak be, az oltást teljesítő orvosok díja 732 forint volt. Az 1887. évi új rendelet következtében már a tárgyévben 35 ún. oltókerületben végezték a beoltást (21.540 gyereket oltottak be).

A himlő az egyetlen világszerte felszámolt fertőző betegség. Az erre irányuló vakcinázási akció előtti évben, 1967-ben megközelítőleg 10 millió embert fertőzött meg. Az akció 1980-ban lezárult, 1981 óta nem is oltanak ellene. Az utolsó természetes úton szerzett megbetegedés 1977 októberében Szomáliában történt.