Kaloda

Szerző: Szima Viktória

A héten az eddigiektől némiképpen eltérő témával készültünk. Kevesen tudják, de a levéltárunk nem kizárólag dokumentumokat és muzeális köteteket őriz. Számos műtárgy is bekerült a gyűjteményébe az évek során, az egykori kultúrotthonok falait díszítő festményektől kezdve, portrészobrokon és faragott ládákon át egészen egy fényképezőgép-kollekcióig. Ma is egy ilyen különleges műtárgyat szeretnék megmutatni a kedves közönségnek, amely nem más, mint egy nyak- és kézkaloda.

A nyakló néven is emlegetett tárgy fából készült és büntető eszközként szolgált. A bűnös nyakát és kezeit a kaloda kétfelé nyíló lapjai közé, a köralakú kivágásokba csukták. A kaloda az elítélt nyakát és csuklóját úgy fogta össze, mintha hegedülne, ezért hegedű volt a tárgy gúnyneve. Emellett a gallér, a lerúgó, a garicsa és a klada neveket is használta a köznyelv. A nyak- és kézkalodával elsősorban nőket büntettek paráznaságért, lopásért, nyelvelésért, továbbá a bűnözők elvezetésekor is használták. Gyakran alkalmazták súlyosabb büntetések (pl. tömlöc) mellékbüntetéseként is. A megszégyenítés mellett némi testi szenvedést is okozott az eszköz.

Maga a kaloda szó szláv eredetű (a klada szóból ered, jelentése „erdőben kidőlt fa súlyos törzse”, tönk, tuskó), a magyar szókincsbe délszláv vagy szlovák közvetítéssel kerülhetett. A szóból ige is keletkezett: a kalodáz, a kalodába zár kifejezés megfelelője volt, amíg a kalodásnak, illetve kalodárnak a kalodákat készítő mestert nevezték.

A kalodának több formája létezett: a nyak- és kézkaloda mellett lábkalodák és állókalodák is készültek. A lábkaloda a lábakat fogta össze, miközben az elítélt a földön ült vagy hanyatt feküdt. A lábkaloda rendszerint több személy részére készült. „A falusi birák házai előtt egykori büntető eszköz, vagyis fa alkotmány, mely úgy volt elkészítve, hogy a rajta levő lyukakba a lábakat s néhutt a kezeket is bele lehessen szorítani.” A lábkalodáról közmondás is fennmaradt: „A falu kalodáját nem szabják egy ember lábához.” Az álló kaloda megközelítőleg 2 méter magas volt. A cölöpre vagy cölöpökre rögzített deszkába nyílásokat vágtak a bűnös nyaka, illetve csuklói számára. A szégyenfa egyik fajtája volt.

A büntetést jellemzően vasár- és ünnepnapokon, nagyobb nyilvánosság előtt (pl. vásár) hajtották végre. A hóhér, a kisbíró vagy maga a bíró zárta be az elítéltet a kalodába, miután kihirdették bűneit. A kaloda lényege az volt, hogy a főtéren vagy a piactéren, esetleg a bíró háza előtt álló fából készült alkalmatosságba zárták a bűnöst, akinek általában több napig így kellett maradnia. A büntetési idő lejártáig a település lakossága pedig szabadon kifejezhette a bűnös tetteinek „helytelenítését”, ami az elítélt szidalmazásában és megdobálásában, illetve bántalmazásában is megnyilvánulhatott. Egyes helyeken, illetve esetekben lehetőség volt a büntetés pénzzel való megváltására, így a bűnös elkerülhette a nyilvános megaláztatást.

A büntetőeszköz már a Bibliában is felbukkant: „Az Úr tett téged pappá Jojáda pap helyébe, hogy felügyelők legyenek az Úr házában minden bolond férfiún, és prófétálni akarón, hogy vessed ezt a tömlöczbe és a kalodába”/Jer. 1,1., 27./

A büntetőeszközt I. László király egyik törvénykönyve is megemlíti. Az eszközt évszázadokon keresztül alkalmazták a vétkesek megbüntetésére és megszégyenítésére. Takáts Sándor kutatásai szerin a XVI–XVII. századi magyar végházak (végvárak) összeírásaiban gyakran az egész tömlöcöt is kalodának hívják, mivel többnyire ezekben tartották a kalodákat: „[…] az írott emlékekből csak annyit tudunk, hogy a tömlöczben rendesen a kalodákat, a rabtartóházban pedig a rabokat tartották.” A legrégibb katonai büntetések esetében a kisebb bűncselekmények megtorlása főként kalodázással történt. Így ír 1566-ban Túry György saját katonáiról: „Én is immár elkeserültem szegényeket temleczezni és kalodázni, ki miatt sokan el is futottak.” Trencsén 1588-as urbáriumában az alábbiakat lehet olvasni: „Minden faluban legyen kézi kaloda tizenkét emberre való, azokon vasreteszek legyenek és lakatok, kit betesznek, hogy belakatolhassák.” Kézi kalodáról találunk említést Komáromban 1643-ban: „[…] jövő vasárnap reggel az kézi kalodába tévén kezeit nyakastól, tizenkét óráig ott szenvedjen.” A régi összeírásokban előfordul még a „hosszu kaloda”, „öreg kaloda”, „panna” és a „fa- és vashegedű és a „tábori vas kaloda” (az utóbbit Szerencs várában 1635-ben „hegedő czinczér” néven emlegették). Használata II. József uralkodása idején szorult vissza, ezután már csak elvétve alkalmazták.

Székesfehérváron levéltárunk példánya mellett a Szent István Király Múzeum gyűjteményében találhatunk kalodákat.

Felhasznált irodalom:

·         A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára,

·         A Pallas Nagy Lexikona,

·         Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára

·         Csukovits Enikő: Liliom és holló. In: Új Képes Történelem.

·         http://csillagvar.hu/buntetesek-a-kozepkorban-1-elzaras/,

·         Magyar néprajzi lexikon II.,

·         Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár, 2. kötet,

·         Új Magyar Lexikon,

·         Takáts Sándor: Műveltségtörténeti közlemények. IV. Magyar rabok; magyar bilincsek