100 éve született Móra Magda költő és levéltáros

2022.11.29.
MNL Fejér megyei Levéltára

Száz éve, november 29-én született Móra Magda (1922–2011) költő és levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltárának (akkor Fejér Megyei Levéltár) egykori munkatársa.

A Móra író-költő-tanár dinasztia tagjai közül leginkább Móra Ferencet ismerjük, azonban a jeles író régész bátyját, Istvánt és az ő költő fiát, Lászlót is számon tartja az irodalomtörténet. Móra Magda tanítói, szakírói és költői munkásságával a család negyedik kiemelkedő alakja.

1922. november 29-én született Zalaegerszegen. Édesapja Móra János magyar-latin szakos tanár (Móra Ferenc unokaöccse), édesanyja Berkes Ilona. A költőnő részletesen beszámolt gyermekéveiről a „Zalaegerszegi emlékeim” című művében: „Azt hiszem, hogy szülővárosomhoz való bensőséges kötődésem akkor kezdődött, mikor édesapámat, a 24 éves Móra János középiskolai tanárt a minisztérium 1920-ban a budapesti szülői otthonból elszólítva a zalaegerszegi főgimnáziumhoz osztotta be. […] Édesapám […] megkedvelte a tágas rétekkel, erdős és szőlős dombokkal körülvett zalai kisvárost. Egy év múlva feleségül vette Berkes János törvényszéki irodaigazgató Ilona lányát. Anyai nagyapám ifjú korában okleveles gazdaként egy nagy uradalom tiszttartójaként dolgozott, így bizonyára nem érezte magát igazán elégedettnek a hivatali szoba szűk falai között, és vett egy kis szőlőt a Becsali hegyen. Ez már születésem idején, 1922-ben is létezett, így én is korán megismerkedtem a természettel. Édesapám gyermekkoromban minden útifű és mezei virág nevét megtanította. Már apró gyermekként nagyon kötődtem Zalaegerszeghez”.

Móra Magda elemi tanulmányait (az elemi iskola négy osztálya) helyben végezte, majd beiratkozott a zalaegerszegi állami polgári leányiskolába. Középfokú tanulmányait a Deák Ferenc Állami Reálgimnáziumban folytatta (tartalmas és hangulatos diákévekként írta le életének ezt a szakaszát), majd 1941-ben sikeres érettségi vizsgát tett. Fiatal lány korától ír verseket, első költeményei 1939–40-ben a Zászlónk című folyóiratban jelentek meg.

1941 őszén felvételt nyert a szegedi Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola magyar nyelv, irodalom és történelem szakcsoportjára. „[…] A főiskolai oktatás kapcsolatban állt az egyetemmel, így itt is kellett irodalomból és néprajzból előadásokat hallgatnunk, és erről félévenként beszámolnunk. Úgy képzeltem, hogy 1945 nyarán felkészült tanárként Egerszegre kerülhetek, és még azon az őszön munkába állhatok az Ady utcai polgári leányiskolában.” A háború azonban átszabta a fiatal terveit 1944-ben, a családnak hamarosan menekülnie kellett. „[…]1944 őszén már nem tudtam visszamenni Szegedre, mert ott már orosz katonai teherautók dübörögtek, míg nálunk Egerszegen a szomszédos Jókai utcai iskolába és a gimnázium épületébe német mentőkocsik hozták a sebesülteket az ott kialakított tábori kórházakba. Édesapámat, aki egyetemi hallgatóként az első világháborúban is frontharcos katona volt, és hadnagyi rangban szerelt le, már 1944 nyarán is behívták katonai szolgálatra; Budapesten az egyik pályaudvar rendbehozatalához osztották be. 1944 őszén Zalaegerszegre hívták be a légvédelmi alakulathoz. 1945 március végéig naponta ide kellett bejárnia. Az iskolákban a rendszeres tanítás szünetelt. 1945 március utolsó napjaiban édesapám alakulatának el kellett hagynia Egerszeget azzal, hogy néhány nap múlva át kell menniük a határon Ausztriába. 16 éves öcsém és én természetesen vele mentünk, mert édesanyám 1943-ban meghalt, apám első házasságából származó nővérem ugyanebben az évben külföldre ment férjhez, így senki közeli hozzátartozónk nem volt a közelünkben, aki vállalta volna eltartásunkat.”

A kényszeremigráció nem tartott sokáig, Móráék mindent megtettek, hogy minél hamarabb visszatérjenek Magyarországra: „[…] 1945 nyarán hivatalosan számba vették, hogy kik szeretnének mielőbb Magyarországra visszatérni. Elsők között jelentkeztünk, és így hosszú vonatozás, győri igazoltatás után szeptember elején újra itthon voltunk. Werbőczi utcai házunkat viszonylag épen találtuk.  […] Helybeli hivatalos igazolások után édesapám hamar visszamehetett tanítani, és én is eljutottam még azon az őszön, majd 1946 tavaszán is Szegedre; befejeztem utolsó tanulmányi évemet, és megkaptam a végbizonyítványt. Ez nem volt szokványos oklevél, mert a főiskolának a papírhiány miatt hiányzott a hivatalos nyomtatványa.”

A tanári oklevél megszerzése után az álláskeresés időszaka következett. Sajnálatos módon nem tudott elhelyezkedni a tanári pályán: „[…] Szegedről hazatérve hamarosan elmentem a Tankerületi Főigazgatósághoz Szombathelyre, ahol jelentkeztem a Polgári Iskolai Felügyeletnél. Természetesen állást nem tudtak adni. Egyetlen állami leánypolgári iskola működött Zalaegerszegen, az Ady utcai, s az tele volt középkorú pedagógusokkal.” 1947 augusztusában végül fogalmazó lett Zala Vármegye Szabadművelődési Felügyelői Hivatalában.

A költészet mellett a néptánc és a népdalok is foglalkoztatták. A diploma megszerzését követően a zalai néphagyomány gyűjtésébe is belekóstolt: „[…] Mi akkor tele voltunk örömmel, lelkesedéssel, tettvággyal, így mikor Varga Ferenc, a lánypolgári énektanára, a nagytemplom kántora és az egyházi énekkar karnagya biztatott, hogy alakítsunk egy kislétszámú ének- és tánccsoportot, vigyük ki a népdalokat és néptáncokat a szomszédos falvakba, örömmel csatlakoztam tervéhez. […] A Zalai Táj- és Népkutató Intézet örömmel vette ötletünket, és támogatásával indultunk útnak. A népdalcsokrot úgy állítottuk össze, hogy azt tükrözze, milyen munkák és milyen ünnepek között telik el a falu élete az őszi szántástól a következő nyár aratásáig. […] A népdalokon kívül dramatizált népballadákat is megszólaltattunk; a Kőmíves Kelement, a Molnár Annát. […] Gyalog mentünk egyik helyről a másikra, minden nap más faluban léptünk fel. A műsorokat este 9 óra körül kezdtük, többnyire az iskolák udvarán. Összesen 12-en voltunk, tarisznyából étkeztünk. Sem a hivatalos szervektől, sem a falvakban ellenszolgáltatást nem kaptunk, csak a szállásunkról gondoskodtak. A fiúk rendszerint pajtákban aludtak. Nekünk a legszebb ajándék az volt, hogy éreztük a hosszú háborútól meggyötört emberek szemében a felcsillanó örömet, reményt, szépség-szomjúságot. Vége lett a nyárnak, a kis csoport visszament tanulni, vagy munkájához. Nekem még mindig nem volt igazi munkahelyem. Fülöp István, a Zalai Táj- és Népkutató Munkaközösség vezetője 1946 telén falusi lányok számára 2-3 hónapos tanfolyamot szervezett. Oktatói között én is ott voltam, irodalmat, néprajzot tanítottam.”

A Szabadművelődési Felügyelői Hivatalban munkatársaival különböző kulturális és népművészeti tanfolyamokat szerveztek a Zala megyei falvak számára. Könyveket kölcsönöztek – elsősorban a népi írók, Veres Péter, Darvas József, Sinka István műveit –, és műsorfüzeteket adtak a tanítók részére. Minden faluban egy megbízott „ügyvezető" pedagógus tartotta velük folyamatosan a kapcsolatot. Ezen felül falunapokat is szerveztek. Móra Magda kollégáival együtt sokat tett a zalai néprajzi, honismereti és helytörténeti kutatások megindulása érdekében. Tehetsége és lelkesedése ellenére gyakran ütközött falakba, méghozzá politikai okokból: „[…] Egy alkalommal a főnököm megbízott, hogy a kommunista és a szociáldemokrata párt helyi szervezetében, a gyűlések végén hirdessek ki egy kulturális programot. Egyik összejövetelen sem engedélyezték, hogy szót kapjak. Értetlenül álltam a dolog előtt, utólag tudtam meg, hogy egy „klerikális reakciós nőt" nem lehetett a pódiumra engedni. Ekkor szembesültem először azzal, hogy vallásos meggyőződésem miatt bélyeget kaptam.”

1947. december 23-án nevezték ki a zalaegerszegi Ady utcai polgári leányiskola tanárává. „[…] nagyon boldog voltam, mikor a Főigazgatóság értesített, hogy Ortutay miniszter úr 1947. december 23-án kinevezett az Ady utcai leány polgári iskola tanárává. Nagy örömömre szolgált, hogy régi vágyam teljesült. Ez az iskola négy osztályos volt, 10-től 14 éves korig tanultak ott azok a lányok, akiknek a szülei a népiskolainál nagyobb műveltséget kívántak biztosítani gyermekeiknek. Amikor odakerültem, még nem tudtuk, hogy ez az iskolatípus hamarosan megszűnik. A következő év nyarán felszámolták a polgári iskolákat […]. Amikor a tantestületben megkérdezték, hogy ki az, aki nem helyesli az egyházi iskolák államosítást, Sipos Berta, Pais Zsófia, Vidóczi Matild, Medve Éva és én álltunk fel. Míg többségüket megtorlásul vidékre helyezték, engem szeretett iskolámból egy lakásomtól távoli idegen intézménybe küldtek át; akkor is úgy éreztem, büntetésből.”

A következő, 1948/1949-es tanévet már az állami kézbe került egykori Notre Dame zárda katolikus polgári leányiskola (ma Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium) falai közt kezdhette meg. Egy év múlva visszahelyezték az immáron Ady Endre Általános Iskolának nevezett régi polgári leányiskolába. „[…] "Pókhálós nézeteim" miatt újabb és újabb megpróbáltatások vártak rám. 1948 őszén a „demokrácia" azt kívánta tőlünk, hogy követeljük Mindszenty hercegprímás közéletből való eltávolítását. Követelésünket egy íven kézjegyünkkel kellett hitelesíteni. Ezt a papírt – hosszú vívódás után – egy ferences atya tanácsára aláírtam, aki azzal vígasztalt, hogy ha a bíborost el akarják távolítani, akkor azt az én aláírásom nélkül is megteszik. Letartóztatása után ismét egy ívet kellett volna aláírni, melyen Mindszenty példás megbüntetését követeljük. Ezt már nem írtam alá, azt mondtam, az Ő véréhez ne tapadjon az ujjam. Tudomásom szerint sokan voltunk, akik ezt megtagadtuk.”

1950 tavaszán betegségére való hivatkozással adta be a felmondását, azonban a valóság ettől sötétebb képet mutat. AZ ÁVH beszervezési kísérlete és az ehhez kapcsolódó megfélemlítés tette tönkre a 28 éves fiatal lelki békéjét: „[…] az 1949–50-es tanév rossz előjelekkel kezdődött. Október elején megérkezett a hivatalos rendelkezés, hogy a tantermek faláról le kell venni a feszületet, és a tanítás előtti imát meg kell szüntetni. Egy kiváló pedagógus kolléganőmnek – Lábas Erzsébetnek – egyik osztályban első órája volt, és miután a szükséges tudnivalókat elmondta, annyit mert hozzáfűzni, »Azért a jó Istent ne felejtsétek el!« Két nap múlva táviratilag elbocsátották […]. Október 6-ra, az aradi vértanúk halálának évfordulójára készültünk […], az ünnepség befejezéseként pedig – egy kislánnyal – Ady Endre: Négy-öt magyar összehajol című költeményét mondattam el. A műsor végén odajött hozzám az igazgatónő, és sajnálkozva azt kérdezte, hogy lehetett egy ilyen verset szavaltatni. Értetlenkedve visszakérdeztem, miért, nem ezt gondolhatták, érezhették 1849 őszén? Igen – válaszolta ő, de most a reakció hangjaként értelmezhetik. Hát én ezzel az aggyal nem tudtam gondolkodni! Ekkor mondta meg azt is az igazgatónő, hogy egy rendőrtiszt is jelen volt az ünnepségen. […] A tanfelügyelőségi altiszt hozta az üzenetet, hogy este öt órára menjek be az ÁVH Jókai utcai épületébe. Rosszat sejtettem, bár először azt hittem, hogy elbocsátott kolléganőm, Lábas Erzsébet felől akarnak érdeklődni tőlem. A rendőrségen egy Buchwald nevű tiszt fogadott és hallgatott ki. Természetesen előkerültek "bűneim": Amerikában élő nővérem, a szombathelyi szemináriumban tanuló öcsém, 1945-ös menekülésünkkel kapcsolatban állítólagos "kémtevékenységem", klerikális múltam és világnézetem stb. stb. Majd közölte velem: »Maga nő és entellektüel, sokat tudna segíteni nekünk!« Arra akart rábeszélni, hogy jelentsek a kollégáimról, a tantestületben folyó beszélgetésekről. […] Látva vonakodásomat, csúnyán megfenyegetett, hogy kivisznek a jugoszláv határra, mintha én át akarnék szökni. Hozzátette, hogy senki sem tudja majd meg, hogy hová lettem. Ezt a lehetőséget elborzadva hallgattam, minden vágyam az volt, hogy csak haza jussak. Ezek után – további megfélemlítésül – erkölcseimet gyalázó mocskos szavak és szitkok közepette letuszkoltak a pincébe. A kihallgatás végén megígértem a tisztnek, hogy másnap visszamegyek, és választ adok a "kérésére", közlöm, mit vállalok. Azt gondoltam magamban, hogy reggel visszamegyek és megmondom, semmiféle jelentést nem írok, inkább lőjenek agyon, de a családom, a vőlegényem [Klausz Jenő] tudni fogja, hogy mi történt velem, s meg fogják érteni, nem tehettem mást. Estére idegileg teljesen kikészültem, másnapra belázasodtam, remegett kezem, lábam, orvost kellett hívni, aki munkaképtelennek nyilvánított. Az ÁVH-ra nem mentem vissza, de ettől kezdve rettegés volt az életem, mindig attól féltem, hogy értem jönnek és elvisznek. Persze ellenőrizték, hogy tényleg beteg vagyok-e; már másnap észrevettem az ablakunkból, hogy valaki figyeli a házunkat, sőt meglátogatott egy öreg ember is, akiről köztudomású volt, hogy az ÁVH-nak dolgozik. […] Betegségem és félelmem állandósult. Folyamatos orvosi, majd kórházi kezelésekre volt szükségem. Kiderült, hogy a pajzsmirigy működésének rendellenessége okozza a lázas állapotot, a nagy gyengeséget és a gyors lefogyást. Betegállományba kerülve még Kékestetőre is felküldtek szanatóriumba. Budapesten, az egyik leghíresebb ideggyógyintézetben, a Róbert Károly körúti kórházban is hetekig feküdtem. 1950 tavaszán innen küldtem el zalaegerszegi iskolámba állásomról való lemondásomat.”

1950 nyarán kötött házasságot Klausz Jenővel. Az erdőmérnökként dolgozó férj áthelyezésének hála került a Klausz-házaspár Székesfehérvárra 1951-ben. Házasságukból három fiú született.

Klauszné Móra Magda 1953-ban a székesfehérvári Táncsics Mihály Általános Iskola helyettesítő, majd fő állású tanára lett, később a Május 1. Téri Általános Iskolában vállalt állást.

A felhőtlen boldogság évei hamar véget értek a nagybeteg Klausz Jenő 1956-ban bekövetkezett halálával. „[…] A házassági vizsgálaton derült ki róla, hogy súlyosan TBC-s, de egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy a halálos kórtól megijedjek, vagy meghátráljak. Összeházasodtunk, s hat gyönyörű évet töltöttünk együtt. Ebben segített nekem a hit, hiszen édesanyám is TBC-ben halt meg, s a családból nem betegedett meg senki. Tudtam, van gondviselés, törődnek velem. A férjemet ápolnom kell, és ha egészségesen átvészelem a betegséget, akkor tartogat még feladatot számomra az Úr. Három fiunk született, s mindannyian egészségesek maradtunk. Egyedül című versemben írtam erről: »Hat áldott évig veled éltem, / és három év volt, míg reméltem, / hogy életutunk összeér, / így kilenc évig érted voltam / most látnom kellett némán, holtan – szép adósság és szörnyű bér! / Az ifjú tervek ködbe hulltak, / a vidám színek megfakultak, / s megkopott a drága fény. / De kifosztottan mégsem hagytál, / mert három arcban itt maradtál, / és három szívvel jössz felém. / A fiainkban eggyé válva ott lángol lelkünk ifjúsága, / és minden álmunk él tovább.« Voltaképpen minden versem egy önvallomás. Nem azért készültek, hogy mások olvassák, hanem, hogy egy problémát lezárjak az életemen.”

1961-ben lett a Fejér Megyei Levéltár (ma Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltára) munkatársa, itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig (1980). Levéltárosként került az intézménybe, később a levéltár igazgatóhelyettesi posztját is betöltötte. Számos történelmi témájú tanulmánya jelent meg, fő kutatási területe Fejér megye oktatástörténete, továbbá a Fejér megyei-, illetve székesfehérvári helytörténet volt. Elsődlegesen a Fejér Megyei Levéltár Történeti Évkönyvében publikálta munkáit, de tudományos előadásokat és ismeretterjesztő – gyermek és nyugdíjas – programokat is tartott a megyében. Legkiemelkedőbb levéltárosi szakmai munkájának a Fejér Vármegyei Tanfelügyelőség több mint száz dobozt kitevő iratanyagának rendezése tekinthető. Nevéhez fűződik a levéltár sikeres várostörténetet népszerűsítő sorozata. Dr. Farkas Gáborral és Somkuti Évával sorra vették a királykoronázások eseményeit. A helyi sajtóban a „város krónikása” jelzővel emlegetett kutató „a történelmi statisztikákban, az unalmas jegyzőkönyvekben is felfedezte az embert és megfejtette az emberről regélő tárgyak üzeneteit”. Ezt „Történelmi statisztika” (1964) című alkotása is igazolja:

„Első bejegyzés: számok és szavak... névről, lakhelyről, munkáról: adat; a kort is jelzi s a halál okát, hogy júniusnál nem bírta tovább, s meghalt mint “szegényházi gondozott”... Sok öreg csizma, amit foltozott, túlélte ráncos, barna, nagy kezét; s ő már nem érte meg a hegy levét. Ki sem kísérte gyászoló család, a durván ácsolt koporsó fölé virágot szórt egy ifjú hársfaág.

A második szám: élt hat hónapot. Az élet néki ennyicskét adott: édes tejet és gyümölcs zamatát, az anyja meleg, ringató szavát, vidám szelet és éltető napot, a maga módján választ is adott: felgőgicsélt, sírt, rúgott, harapott, s a szép világra visszakacagott. Most komoly, sötét tuják közt pihen, de anyja gyakran karbakapja még sok nehézálmú, sötét éjjelen.

A harmadik szám: látott húsz tavaszt. Nem mondott jajszót, vádat vagy panaszt, az első volt a nyolc gyerek között; nyaranta mindig messze költözött, markot szedett és nyelte gép porát, nem ismert későt, nem ismert koránt, nagyon meghűlt egy őszi reggelen, és márciusban vért hányt hirtelen... A díszbeborult akácok között hat markos legény vitte könnyesen, s ő menyasszonyi díszbe öltözött.

Majd újabb könyvek... csupa születés... Az ötödik jött, s a kenyér kevés. Itt fiatal lány, szolgált, s már anya: a csepp fiúcska titkolt bánata. Ott vártak súlyos, hosszú éveket, s a rég várt kislány “halva született”. A többi könyvben házasság-remény, s másnap behívót kap sok vőlegény, s a béke mikor végre ideér, özvegyek várják s árva csecsemők, nincs apa már, ki értük hazatér.

Betűk... sorok... és sárguló lapok: statisztikává szürkült bánatok, statisztikává sápadt örömök, de láthatod és meg is értheted a papír mögött élő csókokat, a papír mögé csordult könnyeket, a gördülő és továbbforduló örök mozgásban levő kereket, sok csendben folyó, némán távozó, már csak számokban vádló életet...”

Önálló verseskötete „Mint aki útra készül" címmel jelent meg Székesfehérváron a Vörösmarty Társaság kiadásában 1996-ban. A Göcseji Falumúzeumról írt „Visszaálmodott falu” és az édesapjára emlékező „Non omnis moriar” című verse 1997-ben, az Egerszegi múzsa című antológiában látott napvilágot.

Móra Magda versei nem csupán a papíron maradtak fenn, a művei négy kórusművet ihlettek: Bárdos Lajos szerzett zenét Az ezeréves Fehérvár köszöntése című versére és a Nyolcszázadév-re, amelyet a pilisi apátság évfordulójára írt. Udvardi László zenésítette meg az alapító Géza fejedelemről szóló versét, amelyet az 1972-ben készült Géza-szobor avatására írt. Szent Gellértről szóló soraihoz Pászty Miklós írt zenét. Az Alba Regia Oratórium ősbemutatója 1973-ban volt.

1973-ban és 1979-ben Szocialista kultúráért kitüntetést kapott, 2002-ben „Székesfehérvárért" díjjal jutalmazták. Visszaemlékezését a Göcseji Múzeum felkérésére írta meg 2006 januárjában.

Klauszné Móra Magda 2011. január 28-án hunyt el Székesfehérváron.

Zárszóként álljon itt Fehérvári tél (1954) című költeménye:

Fehér csuklyában alusznak a házak,
a szép platánok csipkés hófehérben
sok vidám nyárra emlékezve fáznak,
és tűnt teleknek hangja zúg a szélben.

Itt ezer éve kemény telek járnak,
harcolt a város fergeteggel, köddel,
a hó fehérén sötétlett a bánat,
s a táncos farsang gyakran sírva jött el.

A téli rétek István királyt látták
prémes bundában gyors lovára kapni,
látták Gizella féltve dajkált álmát,
s az ifjú herceg vérét hóra fagyni.

A város látta testvérharcok lángját
rőten lobogni fagyos, téli éjben,
s hallotta foglyok keserves sírását
elhalni nyirkos török tömlöc-mélyben.

Századok múltak, régi telek kínját
új telek lepték-fedték be fehérrel,
friss hajtást hoztak a korhadó indák:
nagy szívek lángja dacolt itt a téllel.

Virág tanított egykor deák szóra
- hirdeti ékes, márványba írt emlék -
nála sosem volt unalmas az óra,
habár hó fedte a magas Soractét.

A régi rendház folyosóján Ányos
gyakran elnézte a hold ezüst fényét,
és elsiratta a beteg, magányos,
küzdelmes léte hervadó reményét.

Száznegyven éve a kék téli reggel
gyakran bámult meg egy komoly diákot,
ki küzdve sárral, köddel és hideggel
a nyéki rétek szűz havára vágyott.

Az apró térnek márványkútja mellett
- mely így alvón is vonzza még a vándort -,
kopott kőkockák arról mesélgetnek,
hogy látták hajdan nagy Petőfi Sándort.

Fehér csuklyában alusznak a házak,
a szép platánok csipkés hófehérben
sok vidám nyárra emlékezve fáznak,
és tűnt teleknek hangja zúg a szélben.”

Felhasznált irodalom

  • „Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)
  • A Levéltári Szemle repertóriuma 1961–2004 (Budapest, 2006)
  • Fazekas István: Móra Magda. Félegyházi Közlöny, 1997.05.23., 11. szám
  • Fejér Megyei Hírlap, 1973.05.08., 105. szám
  • Fejér Megyei Hírlap, 1979.04.07., 81. szám
  • Fejér Megyei Hírlap, 1996.06.01., 127. szám
  • Fejér Megyei Hírlap, 2000.02.18., 41. szám
  • Fejér Megyei Hírlap, 2005.03.26., 71. szám
  • Gulyás Antal: Fejér megye népoktatásának története 1944–1948. Fejér Megyei Levéltár Közleményei 27. (Székesfehérvár, 1999)
  • K. Móra Magda: Kiállítás Székesfehérvár kereskedelmének XIX. századbeli fejlődéséről / 259–261. o.
  • Móra Magda: Mint aki útra készül
  • Móra Magda: Történeti statisztika / 230–231. o. In: Levéltári Szemle, 14. (1964) 4. szám
  • Móra Magda: Néhány szó "A debreceni iskolák"-ról. In: A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Közleményei 8. Összeáll.: Mervó Zoltánné. Debrecen, 1975., 235–236. o.
  • Móra Magdolna: Zalaegerszegi emlékeim
  • Utunk, 1981.01.16., 3. szám
  • Vas Népe, 2005.09.13., 214. szám

 

Utolsó frissítés:

2022.12.16.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges