Egy török rabságban sínylődő ónodi vitéz kolduló levele

Egy török rabságban sínylődő ónodi vitéz kolduló levele

Írta: Bodnár Tamás

Borsod vármegye nobilitáriájának 855. számú irategyüttesében találjuk az alábbiakban közölt koldulólevelet és kezességet bizonyító levelet.

A leveleket egy Borsod vármegyei Pap nevű család nemességének, végvári katonaságának bizonyítékaként helyezhették el az irategyüttesben. A vármegyében élő több mint egy tucat Pap családdal nem találunk rokoni kapcsolatot, annyit tudunk a koldulólevéllel ellátott személyről, hogy az 1680-as évek elején ónodi végvári katona volt, apja neve Pap Mihály, anyja neve Nagy Kata. A megyebeli Geszt faluban egy fél házhely birtokosa volt, ahol néhány jobbágya élt, de 1686-ban történt fogságba esése után ezeket kénytelen volt zálogba vetni. A család armálisa pedig Ónod megégetésekor, feltehetően 1693-ban megsemmisült.

A kolduló leveleket Semsei András, az Ónodi vár kapitánya adta ki magának Pap Mihálynak, illetve anyjának Nagy Katának, megpecsételve és saját kezű aláírásával ellátva. Semsei már 1681-től, - kis megszakításokkal, - keménykezű kapitánya volt Ónodnak.[1] Átérezhette rabságban sínylődő katonája helyzetét, mert tíz évvel korábban, 1676-ban ő is török fogságban volt, és akkor a vármegye egy nagyobb összeget, 36 forintot szavazott meg váltságdíjának kitoldására.[2] Várkapitánysága idején több alkalommal is erőszakosan igyekezett behajtani Heves vármegyétől a gratuitus labort, az alispánt is elfogatta, valamint 1686-ban Gyöngyöst sanyargatta, mert az meg akart hódolni a már teret vesztő törököknek.[3]

Semsei várkapitány egyébként 1687-ben szintén részt vett Eger blokádjában, Ónodból csapataival így vonult ki a Borsod megyei feljegyzések szerint: „Két zászlóval, melynek egyike veres, a másika kék vala, innét Ónodbul Eger alá ment, s midőn kitakarodtanak volna a sánc kapuján, mely az álláson és mészáros házak között, kevéssé beljebb a vár fele volt, oda gyűlött a vár népe, ki férjét, ki atyafiát, rokonját s jó barátit úgy siratta, jajgatta, hogy úgymond most veszedelemre mennek, egy lábig odavesznek, mert a pogány és török igen elbúsult. A tanú a kitakarodott sereget maga is ott nézte, azután Eger vétele után Engedi a kék zászló alatt lévő maga seregével szerencsésen Ónodba visszajött nagy örömmel, de a veres zászlóalja nép és katonák mind zászlóstul odamaradtanak és az országba széjjel oszlottanak.”[4] A várkapitány tevékenyen részt vett az ostromban, de ott természetes halállal halt meg.[5]

Semsei András ónodi várkapitány papírfelzetes pecsétlenyomata 1686-ból,

melyen jól olvasható az S A monogram

és látható a szökellő szarvas kettőskereszttel szarvai között

mind a pajzsban, mind a sisakdíszen

HU-MNL-BAZVL-IV.516. No.: 855.

Ahogy az iratokon olvashatjuk, Pap Mihály ún. „vasas rab” volt, kinek öreg anyja vállalta a kezességet, azaz nagy valószínűséggel ő váltotta fel a rabságban fiát addig, amíg az láncra verve össze nem gyűjti jelentékeny sarcának összegét.

A váltságdíjuk összegyűjtésére kiküldött rabok vagy mindkét lábukon külön-külön, vagy - ha már sarcuk jelentősebb részét teljesítették - pusztán egyik lábukon erős vasbilincset viseltek, melyekről elsősorban az előzőeket vasas raboknak nevezték. A bilincs viselésétől csak azok az előkelőbb rabok mentesültek, akiknek egykori gazdája egy bizonyos pénzösszeget, az úgynevezett vas- vagy bilincsváltságot előre megfizette. Ettől azonban a rabok kérelmére a tehetősebb rokonság is gyakran elállt. Ennek elsősorban két oka volt. Egyrészt a béklyóval koldulókon az emberek könnyebben megkönyörültek, és kevésbé gyanakodtak arra, hogy - a napjaink álkoldusaihoz hasonló - hamis rabbal van dolguk. Másrészt a vasas rabok különféle jogokkal rendelkeztek, amelyek csak a bilincs állandó viselése esetén jártak nekik.[6] Tehát, ha lekerült róla a bilincs, akkor általában kisebb szánalmat ébreszthetett az emberekben, és nehezebben szedhette össze a sarcát.[7]

Idővel kialakult az a szokás is, hogy útjuk során a kolduló rabok számára a lakosságnak kellett biztosítania a szállást és az élelmet, amennyiben azok speciális okirattal rendelkeztek. Mivel bilincseik sokszor gátolták őket a mozgásban, ezért volt szükségük a szekerezés/fuvarozás garantálására mind az oszmán, mind a magyar oldalon, ami esetenként igencsak fáradságos lehetett a lakosságnak Ezért például a 17. század 70-es éveiben Nógrád vármegye népe érdekében a rabok szállítási kötelességét enyhítő szabályrendeletet adtak ki. Ennek szükségességét éppen azzal indokolták, hogy az oszmán és a keresztény rabok fuvarozása túl nagy terhet jelent a szegénységnek, ezért a szóban forgó kötelezettséget nem csupán eltörölték, de 12 forint büntetést is kiróttak a rendelet megszegése esetén. Kivételnek számítottak azok a rabok, akik rendelkeztek a várkapitányok által kiállított megfelelő dokumentummal, koldulólevéllel.[8]

A rabtartók legtöbb esetben a rabokat önellátásra ösztönözték. A fenntartásukhoz szükséges élelmiszer árát is koldulással tudták előteremteni, amit bizonyít az 1666-ban az egri török tömlöcből hat vasas, kolduló rab, – egykor végvári vitézek, - akik levelükkel Borsod vármegyéhez fordultak, hogy némi pénzzel segítsen rajtuk, mert már saját ellátásukra elegendő javakkal sem rendelkeznek. Ezt az összeget már összekoldulni is képtelenek.[9]

Az, hogy a vasban kolduló, akár török, akár magyar, akár német és ritkaságba menően horvát rabok milyen számban fordultak meg a megye területén, bizonyítják többek közt Thernyik András és Kazinczi János miskolci kincstartók feljegyzései 1678-1682 közötti időszakból. Ekkoriban hetente több csapat kolduló rab, egyszerre akár 8-12 fő is megjelent a mezővárosban. A rabok között nem egyszer asszonyok is voltak. A város legalább kenyérrel igyekezett támogatni élelmezésüket és nem egyszer szekeret is rendelkezésükre bocsájtott.[10]

A török fogságban sínylődő Pap Mihály koldulólevele és anyjának „kezes levele”:

 „Én Semsei András az felséges rommai czászár és magyar országi koronás király urunk Ő felsége Onod végh házának kapitánnya, mindeneknek, valakik ez levelemet láttyák, olvassák, avagy olvastatni hallják, köszönetim után ajánlom kész szolgálatomat s barátságomat. Mivel ez levelem praesentalo Pap Mihály nevű Eő felsége ezen onodi magyar praeseidiumi közzül való jámbor szolgája, ez jelen való 1686 dik esztendőben eset volt az természet szerint való keresztyénséghnek ellenséghe[11] az egri pogány törököknek keserves és sanyarú rabságában, az honnét külömben meg nem szabadulhatot, hanem sok kínoztatási és keserves szenyvedési után kínszerítetet pogány török uraival megh sarczolni kétszáz ötven ezüst tallérokban, mely summának megh fizetésére maga saját kevés javaibul eléghtelen lévén kínszerítetet az istenfélő keresztyéneknek segítségéhez folyamodni. Kérek annak okáért minden rendben, karban és méltóságban helyheztetett fő rendeket, ugy mint fő és vice generálisokat, groffi uri méltóságos urakat ő nagyságokat, végh ház[be]li fő és vice kapitányokat, hadnagyokat, mezőt, pusztát, erdőt járó és csatát próbáló, Eő felsége minden igaz vi[tézit] és azoknak elől járóit, harminczhadoso[kat], révészeket, vámosokat, városi és falusi bírákot, polgárokat, egy szóval minden rendeket, hogy ez fellyeb megh írt Pap Mihályt ismerjék igaz […] kolduló szegény vasas rabnak lenni, ne csak békével bocsássák, hanem az kit Isten mivel megáldott, legyen neki illendő segítséggel, had szabadíthassa nyavolyás rabi fejét, megh gondolván nagyságtok s kegyelmetek az mindeneken megh eshető ehez hasonló siralmas sorsát, várván is ez iránt való adakozásának Istentül való bé[ké]jét és megh jutalmaztatását. Városi és falusi bírák penigh szállás adással, szekér adással és gazdálkodással légyen neki. Ezzel Isten oltalmában ajánlom nagyságtokat s kegyelmeteket. Datum is confinio Onod, Die 12. Julii, Anno 1686.

PH. Semsei András”[12]

A koldulólevél eredeti példánya 1686-ból.

HU-MNL-BAZVL-IV.516. No.: 855.

„Én Semsei András az felséges rommai czaszar és magyar országi koronás király urunk Ő felsége Onod végh házának kapitánnya, adom tudtokra és értésekre mindeneknek, valakik ez levelemet láttyák, olvassák avagy olvastatni hallyák, mivel ez levelem praesentalo Onodi Pap Mihályné, Nagy Kata nevű szegény öregh asszonynak fia, Pap Mihók eset volt az egri pogány törököknek sanyarú rabságában, melyet külömben ki nem szabadíthatot, hanem sok keserves szenyvedési után kínszerítetet török uraival harmad fél száz  ezüst tallérokban megh sarczolni, mely summa pénsznek megh fizetésére maga javaibul elégtelen lévén, hanem az mely emberséges emberek ezen sarczot érette be fizettek azoknak ezen fellyebb specificalt asszonyi állat (mint édes anya) lőt kezes mind addigh, mígh fiának sarczát megh fizetheti. Kérik annak okáért minden korban, rendben és méltóságban helyheztetet jó akaró uraimot, méltóságos fő és vice generálisokat, ő nagyságokat, fő és vice kapitányokat, hadnagyokat, városi és falusi bírákot, polgárokat, egy szóval minden rendeket, hogy ez fellyeb specificalt Pap Mihálynét ismerjék igaz járatbeli személynek lenni, nem czak békével bocsássák, hanem valakiket nagyságtok s kegyelmetek közzül megh tanál, légyen nékie illendő adakozással és segítséggel, várván Istentül adakozásának bőséges megh jutalmaztatását. Ezek után Isten nagyságtokat s kegyelmeteket őrizze minden siralmas változásoktul. Datum in confinio Onod, die 12. Julii. Anno 1686. PH. Semsei András mp.”

Irodalom:

Pálffy Géza: A rabkereskedelem és rabtartás gyakorlata és szokásai a XVI-XVII. századi török-magyar határ mentén, in. FONS IV. 1997. 1. sz. 5-78.p.

Sugár István: Heves Megy és Eger visszafoglalása a törököktől - Studia Agriensia 8. (Eger, 1987)

Szalma István: A Koháry I. Istvánnak címzett oszmán rabkereskedelemmel kapcsolatos iratok, 2021. (A tanulmány az APP0091 Kondominiálne konflikty v prvej polovici 17. storočia na príklade Fiľakova a Sečian (2020. január 1.–2021. június 30.) projekt részeként készült a Szlovák Tudományos Akadémia Program grantov pre doktorandov SAV programjának keretében és támogatásával.)