Salgótarjáni január

Az 1919. év Salgótarjánban nagygyűléssel kezdődött január 1-jén. A kb. 6 ezer ember előtt a KMP részéről Rudas László és Szaton Rezső szólalt fel. Beszédeik középpontjában a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele és következményeinek felvázolása volt, hivatkozva az orosz példára. A Bányamunkás című újság szerint elhangzott, hogy „nem kell tisztelni a magántulajdont, le kell rombolni a mai társadalmat.” Mivel a Szociáldemokrata Párt központja képviseletében alig ismert személyek jelentek meg, nem is hallgatták meg őket. A tömeg a KMP-hez csatlakozás mellett döntött. Sokan innen eredeztetik a két nappal későbbi eseményeket. 
„Zavargások Salgótarjánban” – írja a Népszava, az Alkotmány című lap „A kommunista izgatás eredményei”-ről cikkezik, a Budapesti Hírlapban ez már „Kommunista zendülés Salgótarjánban” címmel jelent meg. „20 óráig rombolt, fosztogatott a lerészegedett csőcselék” – hozta a hírt A Nap című lap. Azután itt jelent meg a leginkább életszerű magyarázata az eseményeknek, melyet egy Salgótarjánból Budapestre érkező katonától hallottak. E szerint: „Péntek estére [január 3-án] bizalmi értekezletet hívtak össze. Egy Kozma nevű bizalmi férfi telefonon érintkezésbe lépett a várostól négy kilométerre levő magasaljai [helyesen: baglyasaljai] bányateleppel és a bányamunkások bizalmi férfijait meghívta az értekezletre. Félreértés következtében a bányatelep valamennyi munkása abbahagyta a munkát és bejött a városba, mert azt hitték, hogy nekik is részt kell venni a gyűlésen. Az értekezlet helyéül a Fő-utcán levő Vadászszálló volt megjelölve, ide vonultak... A bizalmi testület azonban felhívta őket, térjenek haza, mert csak a bizalmi férfiak tartanak értekezletet. A bányászok közt nagy izgalom támadt, többen kiáltozni kezdtek, hogy ki fizeti meg az elmaradt munkabérüket, miért hívták be őket hiába a városba. A bányászok a Cirbesz-féle vendéglő elé vonultak és italt követeltek. A tömeg ekkor már mintegy 800 főnyire szaporodott… a komoly munkás elem eltávozott, de a város csőcseléke az ottmaradt munkások köré sereglett és együtt mentek velük kocsmáról-kocsmára, hogy italt követelnek. Sikerült is kikényszeríteniük nagymennyiségű szeszes italt a megrémült kocsmárosoktól.” Ezután kezdődött el a fosztogatás, amely a község területét érintette, ugyanúgy ahogy 1905-ben. Sem a bányatelepen, sem az Acélgyár környékén nem volt atrocitás. 
 
 
Nehéz megítélni, hogy milyen szerepet játszottak a zavargásban a leszerelt, munkanélküli katonák. Az események után Gádor Béla, az SZDP helyi titkára „Az Újság”-hoz „A Salgótarján községi Bertalan-éjszaká”-ról írott levelében ez áll: „Salgótarjánban 6-800 leszerelt katona van, akik a forradalom kitörése óta veszélyeztetik itt a közbiztonságot, mert sem ruhájuk, sem élelmezésük nem volt, sem a kormány, sem a társadalom nem segített rajtuk.” Ami még feltűnik a visszaemlékezésekben, az a megjegyzés, hogy a község déli részéből kiindulva azok a kocsmák, üzletek és lakások estek áldozatul, melyek zsidó tulajdonban voltak. A fentebb idézett levél írója is kimondja: „És ehhez járult még az a vérlázító antiszemita izgatás is, ami évek óta folyik és tette lehetetlenné a szociáldemokrata agitátorok munkáját.” Érdekes adalék ehhez Schmidt Jenő, az ÉKI RT baglyasaljai igazgatójának jelentése: „A legnagyobb szégyenérzettel jelentem, hogy 3-án éjjel és 4-én délután 3 óráig munkásaink, azoknak családtagjai folyton hordták a rablott holmit, némelyik nyolcszor is megfordult Tarjánban. Eleinte leszereltük itt őket, de a hangulat erre ellenünk fordult… Munkásainknak söpredéke már 3-án fenyegetődzött, főleg zsidó uraink és raktárainkat szerették volna kirabolni.” 
Nem új jelenség ezen a vidéken az antiszemitizmus, a 19. század utolsó évtizedei óta jelen volt hol rejtetten, hol nyíltabban. A zsidó boltos vagy tisztviselő a biztos megélhetés, a vagyon birtoklását testesítette meg a hagyományos falusi közösségek igazodási mintái alól kiszakadt, kolonializált munkások egy részének szemében. A magántulajdon megszüntetése ezért elsődlegesen ezek értékeinek elpusztítását jelentette. Ezzel párhuzamosan a feltételek is megteremtődtek. Mint ahogy 1918. november elején, amikor a környéken több helyen is fosztogatások történtek, most is jelentkezett a külső kényszerítő erő megszűnése. Részben, mert „hatalmi vákuum” alakult ki. A községi jegyző jelentésében így írja le az események menetét: „… 1919. év január 2-án este 6 órakor az összes munkás szervezetek megalakították a nagy-munkás tanácsot azzal a célzattal, hogy a következő nap, 1919. év január hó 3-án úgy a községi mint a járási közigazgatást átveszik. A nagy-munkástanács megalakítása után nyomban vállalta a rend, fegyelem és a közbiztonság fenntartását. Ekkor a nemzeti tanács működését beszüntette, illetve felfüggesztette.” Részben pedig összecsúszott ezzel a polgárőrség újjászervezésének folyamata, melynek következtében hatékony karhatalmi erő nem állt rendelkezésre a fosztogatások csírájában történő elfojtására. 
 Az eseményekkel kapcsolatban több tévhit is elterjedt, melyek az 1980-as évek közepéig végigkíséri a korszakról szóló legalaposabb feldolgozásokat, és a Magyarország történeti kronológiája című négy kötetes műben így összegződik: „Január 3-án a salgótarjáni bányászok eltávolították a vállalat vezetőit, kijelentve, hogy a bányákat tulajdonukba veszik. Egyidejűleg átvették a hatalmat a városban, elfoglalták a vasutat, postát, távírdát stb. Peyer, a bányák szociáldemokrata kormánybiztosa intézkedésére Hatvanból egy géppuskás különítmény utazott Salgótarjánba és a nép között szörnyű vérengzést rendezett.” Egyik tévedés, hogy a vezetők eltávolítása meg sem fogalmazódott, az események a spontán rombolás szintjét nem lépték túl. Az üzemek vezetői ugyanazok voltak 1918 októbere előtt is, 1919 januárjában is, akik később, március 21. után termelési biztosok lettek. A községi jegyző 1920. július 4-én kelt, 1918-1919 eseményeit összefoglaló jelentésében pedig egyértelműen megállapítja: „Elöljárók Salgótarjánból erőszakosan eltávolítva nem lettek.” Kis tévedésnek tűnik, hogy Festetich hadügyminiszter rendelte az iglói géppuskásokat Salgótarjánba. Tévhit a „szörnyű vérengzés”, „vérfürdő”, melynek forrása a Vörös Újság. Ugyanez a lap ragasztotta Peyer Károly neve mellé a „salgótarjáni Haynau” jelzőt. Az újság „mintegy száz ember kivégzéséről” ír, minden bizonnyal az első ellenőrizetlen hírek hatására. Szecsey Ernő főszolgabíró jelentésében 40, az Alkotmány című újság értesülése szerint 24, a Bányamunkás szerint 17 volt az áldozatok száma. A salgótarjáni és környező községek halotti anyakönyveiben január folyamán 9 személy neve mellett jegyeztek be erőszakos halálokot. Általában „katonai karhatalmi század általi lelövés” a megjelölés, egy esetben pedig, a legelső áldozatnál „fosztogatók elöl való meneküléskor fejlövés”. 
 
(írta: Sebestyén Kálmán)
 
      
Jelzet: HU-MNL-NML-V. 171. c. 1912/1920