Albrechtné Kunszeri Gabriella

ÉLETÚT–INTERJÚ
2011.10.25.
Albrechtné Kunszeri Gabriella 1982-től 2009-ig volt a Magyar Országos Levéltár elismert munkatársa. Hazai és nemzetközi tapasztalatok birtokában folytatott tevékenysége révén az állományvédelem területén jelentős eredmények születtek, amelyek hozzájárultak a levéltárakban lévő dokumentumok lehető leghosszabb ideig történő fennmaradásához.

Az Alföldön születtem, Orosházán. Ott lakott anyai nagymamám, dédnagymamám, meg nagymamám testvérei. Én sosem laktam, de a gyermekéveim alatt sok időt töltöttem ott.

Édesanyám egy erdélyi szász család leszármazottja. A Hager család Nagyszeben közelében, Szentágotán lakott. Nagyapám mezőgazdasági mérnök volt, egy Arad melletti uradalomban dolgozott. A XX. század során a határok ide-oda tologatása érintette nagyszüleimet. Végül is egy családi tragédia következtében - mivel fiatalon meghalt a már említett Hager Gottfried nevű nagyapám - kerültek át édesanyáék Magyarországra, Orosházára. Édesapám Csongrád mellett, Felgyőn született, ő is mezőgazdasági érdeklődésű volt, a keszthelyi Georgikon Egyetemen szerzett diplomát.

Mikor szüleim összeházasodtak, először Sövényházán (mai nevén Ópusztaszeren) laktak, úgyhogy amikor csecsemő voltam, akkor édesanya az Árpád-emlékműhöz sétálgatott velem a babakocsival.  Édesapa részt vett a háború után a földosztásokban, majd amikor később nehéz volt munkát találni, elkerült Békéscsabára, ahol a repülősöknél dolgozott és közben egy levelező tanárképzésben vett részt. Később, amikor azt befejezte, mezőgazdasági technikumban tanított. Szentesen kapott állást, akkor oda költöztünk, majd Kiskunhalasra, ahol gyökeret eresztettünk. Ott nőttem fel, a testvéreim még mindig ott élnek a családjukkal. Édesanyám a három gyermek nevelése mellett tanított és (anyanyelvi szintű némettudásának és kultúrtörténeti ismereteinek köszönhetően) alkalmanként idegenvezetőként is dolgozott.

1966-ban érettségiztem a Szilády Áron Gimnáziumban, amit egy jó hírű gimnáziumnak tartottak, talán nem alaptalanul. Eredetileg református gimnázium volt, és most, a rendszerváltás után, ismét az. Nem nagyon tudtam, hogy mi érdekel engem, de jó kémiatanárom volt, a kémiaszakkör érdekesnek tűnt, egyszer egy országos versenyben is részt vettem; a katalizátorokról írtam tanulmányt.

Noha helyezést nem értem el, de mivel nem volt olyan, ami egyértelműen érdekelt volna, jelentkeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára, ahova egyből felvettek. Két év után, 1968 őszén évet halasztottam és elhelyezkedtem a Gyógynövénykutató Intézetben, ami nagyon speciális hely volt, és ahol jól éreztem magam. A következő évben férjhez mentem, 1970-ben megszületett a fiam.  Két évig otthon voltam vele, aztán mégis az egyetem folytatása mellett döntöttünk. Akkor már sokkal nehezebb körülmények között, kisgyerek mellett, férjem és anyósomék segítségével az esti tagozaton még négy évig tanultam és befejeztem az egyetemet. A könnyűipari ágazatra szakosodtam, ami a textil, papír, bőr szakterületet jelenti. A diplomamunkámat a textíliák lángmentesítéséről írtam.

Közben 1972-től az egyetemen a híres Csűrös-tanszéken dolgoztam, vagyis a Szerves Kémiai Technológia Tanszéken, ami nagyon kedvező lehetőség volt. Elsősorban textiles gyakorlatokat vezettem és különböző, főleg textíliákkal, de papírral is foglalkozó kutatásokban vettem részt. Nem voltam státuszban, mert az egyetemeket már érintette a létszámstop, így én olyan kollégákat helyettesítettem, akik hosszabb ideig távol, például gyesen voltak. Később kaptam egy doktori ösztöndíjat, így készítettem el a disszertációmat, ami ugyancsak textiltémájú: Műgyantás kikészítésű textíliák használati tulajdonságainak javítása.

NÉVJEGY
Albrechtné Kunszeri Gabriella
1962–1966 Szilády Áron Gimnázium, Kiskunhalas
1966–1975 Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Kar, Könnyűipari Ágazat
1968–1972 Gyógynövénykutató Intézet
1975–1982 Budapesti Műszaki Egyetem Szerves Kémiai Technológiai Tanszék
1982–2009 Magyar Országos Levéltár
Férjezett, két gyermek anyja

1982-ben kaptam az Országos Levéltártól egy megkeresést, hogy elmegy az Anyagvédelmi osztály vezetője, és helyette szeretnének alkalmazni valakit. Én akkor semmit nem tudtam a levéltárról. Szerveztek egy műhelylátogatást, amit nagyon érdekesnek találtam. Ugyanakkor meg is ijedtem, mert rögtön érzékeltem, hogy ez milyen nagy felelősség: itt egyedi, pótolhatatlan dokumentumok vannak, amelyek a nemzet történetének hiteles forrásai, tehát a munkában nem szabad hibázni, mert elvész az információ. Végül is úgy döntöttem, hogy megpróbálom, de tele voltam aggodalmakkal. Abban az időszakban Varga János volt a főigazgató és Buzási János a főigazgató-helyettes. A mi osztályunk az utóbbihoz tartozott. 1982 szeptemberében a Bécsi kapu téri épületben lévő műhelybe kerültem, ahol beletanultam a restaurálás alapjaiba. A kolléganőktől elsajátítottam a restaurálás alapvető fogásait, természetesen tömeganyagot restauráltam. Az itt töltött négy hónap alatt láttam, éreztem, mit jelentenek a különböző műveletek, hogyan reagálnak az anyagok a beavatkozásokra. Aztán 1983 januárjától átvettem az osztály irányítását. Az első évek nehezek voltak. Nem csak azért, mert más területről jöttem, hanem az a szemlélet, amit én az egyetemen elsajátítottam hallgatóként, majd oktatóként és kutatóként, reál beállítottságú volt, itt pedig egészen más. Sajnos a házon belül szakirodalom gyakorlatilag nem állt rendelkezésre. Nyitni kellett, és ez első körben a belföldi tájékozódást jelentette. Örök életemre hálás vagyok Kastaly Beatrixnak, aki az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott, ő volt ott a Restaurátor osztály vezetője. Múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy Magyarországon elindult a könyv- és restaurátorképzés, valamint, hogy a '80-as évek elején létrejött a szakmai szervezetünk, amely a Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület Restaurátor szakosztályként működik. Bea nekem önzetlenül minden segítséget megadott, hogy a szükséges speciális ismereteket megszerezhessem. Az a korszak szerencsés volt az OSZK számára, mert akkor készítették elő, és akkor indult az úgynevezett Corvina-program: a korábban Törökországból visszakerült, rossz állapotban lévő Corvinák restaurálása. Kastaly Beatrix és Beöthyné Kozocsa Ildikó - egy másik kiváló szakember - lehetőséget kaptak, hogy több nyugat-európai országban is tanulmányozzák a rendelkezésre álló korszerű restaurálási módszereket, különös tekintettel a középkori pergamen- és papírdokumentumok kezelésére. Ők az összegyűjtött világszínvonalú ismeretek birtokában kidolgozták a Corvinák helyreállításának programját, amit az OSZK restaurátorai sikeresen megvalósítottak. Szakmai munkámat nagyon pozitívan befolyásolta a tőlük kapott segítség. Meg kell jegyeznem, hogy ez nem csak nekem szólt, hanem ez a jellemző. A papír- és könyvrestaurátorok olyan közösséget alkotnak - mivel hamar szembesül vele az ember, hogy egyedül nagyon nehéz megoldania a speciális problémákat -, amelynek tagjai szoros kapcsolatot tartanak egymással ismereteik, tapasztalataik megosztására. Tehát eljártam hozzájuk, és a restaurátortanfolyam bizonyos előadásait is meghallgattam. Kastaly Bea bevont az oktatásba, először kémiát, később más témákat tanítottam és tanítok a restaurátoroknak. Több éves folyamat volt, amíg úgy éreztem, hogy tudásom biztonságossá vált ezen a területen. Minőségi változást jelentett, amikor 1986-ban lehetőséget kaptam rá, hogy külföldön részt vegyek egy könyv- és papírrestaurálási nemzetközi konferencián. Ez kinyitotta előttem a világot, ugyanakkor sokkolt, hogy micsoda differencia van az itthoni lehetőségek és az ottaniak között. A konferenciát Oxfordban rendezték, a világ minden részéből voltak ott szakemberek. Angolból még az egyetemen megszereztem a középfokú nyelvvizsgát, de a szakmai nyelv egy másik dolog, akkor szembesültem vele, hogy a szakmai angolt is meg kell tanulni. Akkoriban itthon, a mi szakterületünkön talán hárman-négyen voltunk, akik idegen nyelvű szakirodalmat tudtunk olvasni. Mára már javult a helyzet, de még mindig sok kívánni valót hagy maga után. Felvállaltuk, mert tudtuk, hogy nekünk is használ, ha szakmai cikkeket fordítunk - így az említett konferencia előadásaiból is -, és ezzel a többieket segítjük. Sikerült a sokszorosításra pénzt szereznünk a Papír- és Nyomdaipar Műszaki Egyesülettől, aminek egyik szakosztálya a könyv- és papírrestaurátorok szakmai szervezete. A szakosztályi tagok térítésmentesen megkapták ezeket az anyagokat.

 
 

A 80-as években nagyon nehéz volt devizához jutni. A restaurátorok által használt anyagok és eszközök túlnyomó többsége külföldi eredetű, és bár forint (bizonyos keretek között) rendelkezésre állt, nem tudtuk átváltani devizára. Úgyhogy akkor még nagyon nehéz volt megvenni azokat. Ugyanez vonatkozott a külföldi konferenciákon való részvételre is. Több forrásból, a felettes minisztérium mellett szakmai egyesületektől, és pályázati úton az ösztöndíjbizottságtól,  alapítványoktól kellett megszerezni a támogatást, hogy fontos nemzetközi rendezvényekre, tanulmányutakra eljusson az ember. A nemzetközi kulturális csereegyezmények keretében meghirdetett rövid tanulmányutak kiváló lehetőséget nyújtottak arra, hogy a szakmában elöljáró országokban tájékozódhassak a különböző intézményekben folyó restaurálási és kutatási tevékenységről. 

1987-ben a Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA) Állományvédelmi Bizottságának levelező tagjává váltam. 1992-ben rendes tag lettem, az voltam az öt évvel ezelőtti bécsi kongresszusig, amikor ezeket a bizottságokat megszüntették, és meghatározott témákkal foglalkozó munkacsoportok alakításáról döntöttek. Ez az átszervezés egyébként teljes sikertelenséggel járt, az állományvédelmi területen legalábbis semmilyen tevékenység nem indult el.  Az éves bizottsági üléseken az előre meghatározott témákat tárgyaltuk meg, ugyanakkor megismerkedtünk a vendégül látó nemzeti levéltárban folyó tevékenységgel. Több kiadvány jelent meg munkánk eredményeként. Ilyen volt a levéltári anyag költöztetésének állományvédelmi vonatkozásaival foglalkozó útmutató, amit az Egyesült Államok Nemzeti Levéltára Állományvédelmi osztályának vezetőjével közösen írtunk. Amikor Óbudán az Országos Levéltár új épülete elkészült, és terveztük a költöztetést, akkor szembesültem azzal, hogy nemigen lehet idevonatkozó szakirodalmat találni, pedig egy ilyen költözés igencsak sok veszéllyel jár: ki kell emelni a dokumentumot az eredeti őrzési helyéről, felrakni valamilyen szállítóeszközre, elvinni a város távol eső részébe és ott az új raktárban elhelyezni. Egy bizottsági ülésen megemlítettem, hogy ilyen problémákkal foglalkozom, akkor kértek fel, hogy szedjük össze az erre vonatkozó információkat, javaslatokat.

Minden évben más ország nemzeti levéltára látta vendégül a bizottság tagjait, és így 1995-ben a Magyar Országos Levéltár adott helyet ennek a tanácskozásnak Ez alkalmat adott arra, hogy bemutassuk az európai és észak-amerikai országokból érkező kollégáknak, hogy nálunk milyen állományvédelmi munka folyik. Tudatosan használom az állományvédelem kifejezést és nem a restaurálást. A restaurálás ugyanis nagyon fontos része az állományvédelemnek: speciális, sokrétű tudás kell hozzá, különleges adottságok, kézügyesség, de a restaurálással csak a már bekövetkezett rongálódást próbálják helyre hozni. Ennél sokkal nagyobb jelentőségű a megelőzés: mindent megtenni annak érdekében, hogy elkerüljük a károsodásokat és az iratok élettartamát minél jobban meghosszabbítsuk.

A rendszerváltás után közvetlenül, 1990-ben Restaurátor szakosztályunk nemzetközi konferenciát szervezett, amelyen a szakma élvonalbeli képviselői a világ minden tájáról tartottak előadásokat. Külföldi kollégák közül többen a mai napig emlegetik ezt a budapesti rendezvényt, amelyen magas színvonalú előadások hangzottak el, ugyanakkor legtöbben első útjukat tették a „vasfüggöny" mögé.  A szakosztály vezetőjeként a szervezésben és a lebonyolításban részt vettem, és ez is fontos lépcső volt szakmai  életemben.

1999-ben Budapesten tartotta éves kerekasztal tanácskozását (CITRA) a Nemzetközi Levéltári Tanács, A fő téma  az állományvédelem volt. Ebből az alkalomból átfogó kiállításon mutattuk be a a hazai levéltárakban folyó restaurálási tevékenységet. A kiállítás, aminek a Közép-Európai Egyetem adott helyet, nagy publicitást kapott: TV-ben, rádióban és újságokban is foglalkoztak velünk. Az ülésen az állományvédelmi bizottság több tagja is részt vett, így egy soron kívüli, szűkebb tanácskozást is tartottunk.

A szakmai ismeretek szerzésében Nagy-Britannia és Hollandia nyújtott legtöbbet, de nem hagyhatom ki az ECPA (European Commission on Preservation and Access) hatását sem. Nagy-Britanniában az ösztöndíjas úton kívül ICA bizottsági üléseken és konferenciákon vettem részt, ahol előadást is tartottam. A szakmai mellett személyes jó kapcsolatokat is sikerült kialakítani, amelyek lehetővé tették, hogy bármikor kikérhettem véleményüket. A holland kollégákkal még szorosabb együttműködés jött létre, ami intézményi szintre is emelkedett. Már az első (ösztöndíjas) találkozásunkkor nagyon barátságosan fogadtak, és maximális mennyiségű információval láttak el. A holland kormány az úgynevezett „Delta terv a kulturális örökség védelmére" program keretében hosszú éveken át hatalmas összegekkel támogatta a megelőző állományvédelmet. Ennek köszönhetően fontos kutatások elvégzésére nyílt lehetőség, amelyek eredményeit széles körben hasznosították. Mindez komoly nemzetközi elismerést vívott ki, a projektekben részt vevő kollégák széles körű, gazdag tapasztalatokra tettek szert. Felajánlották, hogy segítenek abban, hogy a mi gyűjteményünkre is alkalmazzuk az általuk kidolgozott UPAA statisztikai módszert. Ez annak felmérésére alkalmas, hogy a gyűjteményben milyen állományvédelmi problémák vannak, azoknak milyen a részaránya az egészhez képest, milyenek a károsodások és milyen stádiumban vannak. Ezeknek az információknak alapján állományvédelmi programot lehet készíteni. Mi ezt velük közösen, több menetben végeztük el a Magyar Országos Levéltárban a 2000-es évek elején.  A módszer csak az iratanyag felmérésére alkalmas, tehát a fotógyűjtemény, az oklevelek és a térképek kimaradtak. A munkát először a Bécsi kapu téri, aztán az óbudai, végül a Hess András téri épületben végeztük el. A felmérések eredményeként kapott információ is segített abban, hogy elkészítsük a MOL állományvédelmi programját és az ahhoz kapcsolódó intézkedési terveket. Sajnos a megvalósítás eléggé nehezen megy.

Az ECPA tevékenységének célja az európai kulturális örökségbe tartozó dokumentumok állományvédelmének és hozzáférhetőségének javítása, elősegítése volt. Ennek érdekében számos tanácskozást, workshop-ot szerveztek és a szakmai információk terjesztésére adatbázist hoztak létre. A kedvezőtlen helyzetben lévő országok szakembereinek részvételét kedvezményekkel segítették. A továbbiakra nézve meghatározó jelentőségű volt az állományvédelmi ismeretek oktatására felkészítő rendezvényük. Az ott hallottak és a rendelkezésünkre bocsátott segédletek (többek között a holland levéltárakban használatos tananyag) használatával sikerült bevezetnünk a korszerű állományvédelmi ismeretek oktatását a levéltári dolgozók és a különböző szintű szakmai képzésben részt vevők számára. Az oktatásban való részvételt a Magyar Levéltárosok Egyesülete kérésére a többi hazai levéltár számára is lehetővé tettük.

Amit én a levéltárban eltöltött több mint két évtizedes munkámból legfontosabbnak tartok, az az, hogy sikerült szemléletváltozást elérnem. A korábbi időszakban gyakorlatilag a restaurálás, vagyis a helyreállítás jelentette az állományvédelmet. Ezzel szemben eljutottunk oda, hogy a kollégák többsége elfogadta, hogy nem a helyreállítás, hanem a megelőzés a lényeg. A megelőzés mindenkinek a feladata, aki az intézményben dolgozik vagy kutat, akár közvetlen vagy közvetett kapcsolatba kerül a levéltári anyaggal. Mindenkinek felelőssége van: nem mindegy, hogyan bánik a levéltári anyaggal. Ennek az az alapja, hogy tudja, mivel árt és mivel használhat, mivel hosszabbíthatja meg az iratok élettartamát és mi rövidíti azt meg. A károk túlnyomó része nem azért keletkezik, mert valaki ártani akar, hanem mert nincs a megfelelő ismeretek birtokában, tehát a megelőzés nem csak pénz kérdése.

Elmondhatom, hogy ha nem is olyan mértékben, mint szerettem volna és kívánatos lenne, de azért változott az állományvédelem helyzete, megítélése az intézményen belül is. Ez a restaurátorokra, szemléletmódjukra és az alkalmazott eljárásokra is vonatkozik. Ugyanis bármilyen szépen restauráltak például egy oklevelet, ha nem dokumentálták pontosan, hogy az milyen állapotban volt, milyen beavatkozást végeztek rajta, és nem gondoskodtak arról, hogy visszakerülve az őrzési helyére, megfelelő védelemben részesüljön, nem tettek meg mindent. Ma ez már máshogy van: részletes állapotleírást és restaurálási tervet készítenek, amit a RESTINFO számítógépes adatbázisban rögzítenek. Munkájuk természetes részévé vált, hogy a restaurált dokumentumokat megfelelő védő/tárolóeszközben adják vissza az anyagőrző osztályoknak.

Kontúr
Érdeklődési terület: utazás, kiállítások, színház, hangverseny, olvasás.
Legnagyobb hatással Dr. Kiss Lászlóné Mácsai Patrícia, a gimnáziumi magyar  és latin tanára volt rá.

A nemzetközi életben szerzett információk alapján már az 1990-es évek elején nyilvánvalóvá vált számomra, ahhoz, hogy változtatni lehessen, reális képet kell kapni a meglévő helyzetről.  Elvégeztük a komplex állományvédelmi felügyeletet: megnéztük a raktározási körülményeket, tájékozódtunk, hogyan bánnak az iratokkal. Ellenőriztük a régebben restaurált anyagok állapotát, hogy megállapítsuk, a korábbi módszerek beváltak-e, nincs-e beavatkozást igénylő elváltozás. Ez nagyon nagy munka volt. Egy egészen részletes kérdőív alapján beszélgettünk a levéltáros és kezelő kollégákkal, kiértékeltük az eredményeket, végül egy nagyon hosszú lista készült a tennivalókról. Ezek megvalósításában igen nehéz előrelépni, mert a szemléletváltás mellett számos intézkedést kell tenni, amelyek megvalósítása komoly pénzügyi forrásokat igényel. Az első tennivalók között szereplő állományvédelmi oktatást elvégeztük, emellett néhány fontos intézkedésre is sor került. Mindenesetre híre ment a Magyar Országos Levéltárban végzett felmérésnek, és a Magyar Levéltárosok Egyesülete felkért bennünket, hogy egy hasonló felmérést végezzünk az ország levéltáraiban, mert minden levéltár panaszkodik, hogy milyen rosszak a körülményei. Azonban nem elég általánosságban panaszkodni, valahogy konkrétan dokumentálni kell, hogy miről is van szó és milyenek a raktári állapotok. Kibővített formában ezt a felmérést elvégeztük úgy, hogy a nagyon részletes kérdőíveket maguk a levéltárak töltötték ki. Az eredményeket kiértékeltük, ami igazolta a panaszokat, és objektív hivatkozási alapot nyújtott arra, hogy a minisztérium lépéseket tegyen a helyzet javítására. A felmérés eredményei hozzájárultak ahhoz, hogy létrehoztak egy támogatási rendszert a veszélyeztetett levéltári anyag mentésére. Ez ma is létezik, 150 millió forint nagyságrendű évente. Az egyes levéltárak pályázhatnak támogatásra: mikrofilmeztetésre, a raktározási körülmények javítására, restauráltatásra, illetve ahol van restaurátor- vagy reprográfiai műhely, annak működési feltételeinek biztosítására, szakmai anyagok és eszközök vásárlására.

 

Az iratanyag savtalanítása Magyarországon - ezt nagyon szomorúan mondom - sehol nem tart. Már az oxfordi konferencián téma volt a papírok savasodásának problémája és az iratanyag savtalanítása. Ma már sok országban hosszabb idő óta tömeges mennyiségben savtalanítják az iratokat, könyveket. Ezen a területen szintén Kastaly Beatrix kollégánkkal működtünk együtt. Az első ilyen munkánk az volt, hogy a Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesületen belül próbáltuk felhívni a figyelmet erre a gondra. Ebben a szakmai szervezetben a nyomdászok, papíripari szakemberek és kiadók együtt voltak, ami jó lehetőséget kínált arra, hogy felkeltsük felelősségtudatukat a kiadványok élettartamára vonatkozóan.  Őket azonban ezek a speciális dolgok nem annyira érdekelték. Tehát ez volt az első hazai próbálkozás. Később Monok István, az OSZK főigazgatója úgy érezte, eljött az idő, hogy a minisztérium támogasson egy ilyen savtalanítási programot. Akkor írtunk a tömeges savtalanítással foglalkozó, könyvtárakkal és levéltárakkal együttműködő cégeknek, és megkérdeztük tőlük, milyen feltételekkel dolgoznának Magyarországon. Kiderült: ahhoz, hogy ide jöjjenek, olyan szintű és mértékű kötelezettségvállalás kell, ami biztosítja nyereségességüket. A reális lehetőséget - véleményünk szerint - egy országos savtalanítási program elindítása adta volna, amit azonban nem tudott felkarolni a minisztérium. Mindenesetre a már említett holland felmérésből megfelelő adataink voltak arról, a savasodás mennyire érinti a MOL iratanyagát. A savas papírok mennyisége az iratanyag korából is kikövetkeztethető, mert amelyek a XIX. század második fele és a XX. század 80-as, 90-es évei között keletkeztek, azok gyakorlatilag mind ebbe a savas papír kategóriába tartoznak, miután akkor volt ilyen a papírgyártási technológia. Tehát tudtuk a mennyiségét, és azt, hogy mennyire előrehaladott a savasodás. Ha erősen savas a papír, akkor már nincs mit tenni, csak másolással történhet az információmentés. Azonban ha a savasodás még csak kezdeti vagy középső stádiumban van, akkor a savtalanítással hosszú időre megállítható ez a papírok széttöredezéséhez vezető káros folyamat, vagyis az iratok, könyvek élettartama meghosszabbítható. Az UPAA felmérés azt mutatta, hogy az Országos Levéltárban őrzött iratok legnagyobb része ebbe a kategóriába esik, vagyis az időben elvégzett kezeléssel megmenthetők a teljes pusztulástól. 2006 végén a minisztérium jelezte, hogy pályázati formában bizonyos összeg rendelkezésre állna a levéltári anyag savtalanítására. Magyarországon azonban nem volt olyan vállalkozás, nem állt rendelkezésre olyan berendezés, amely a savtalaníttatást lehetővé tette volna. Az iratanyagot pedig nem lehet külföldre vinni. Az a döntés született, hogy először tájékozódni kell a szolgáltatást nyújtó külföldi cégekről, illetve a többféle szóba jöhető módszer közül ki kell választani a legalkalmasabbat, amit Magyarországon alkalmazni lehetne. Ehhez nekünk magunknak is tesztelnünk kellene az eljárások hatékonyságát. A Magyar Országos Levéltár pályázatot nyújtott be a Nemzeti Kulturális Alaphoz, így kaptunk 10 millió forintot erre a feladatra. Egy levéltárosokból és állományvédelmi szakemberekből álló munkacsoport jött létre, amelyben a Budapest Főváros Levéltára és a Pest Megyei Levéltár is képviseltette magát. Összegyűjtöttük a vonatkozó legújabb szakirodalmat, Németországban és Lengyelországban megnéztük a működő savtalanító berendezéseket. Ott és az időközben egy magyar vállalkozás által vásárolt berendezéssel próbasavtalanításokat végeztettünk selejtezett iratanyagon és könyveken. Kidolgoztuk a vizsgálati módszereket, ellenőriztük az eredményeket. Ezt követően került sor az eredeti iratanyag savtalanítására a hazai berendezéssel. A munka eredményeit és a javaslatokat összefoglaló  tanulmányt a Levéltári Kollégium megtárgyalta, de nem támogatta a  munkálatok közeli megkezdését. Úgy döntöttek, hogy a megelőzésre kell koncentrálni.

A napjainkban oly népszerű, és anyagilag nagyvonalúan támogatott digitalizálási munkálatokat állományvédelmi szempontból mérlegelve egyik szemünk sír, a másik pedig nevet. Azért örülünk, mert ha elektronikus formában hozzáférhetők ezek az információk, akkor már nem kell az eredeti dokumentumot használni (elővenni a stabil, megszokott helyéről, nem nyúlnak hozzá, nem éri fény stb.), ugyanakkor nagyon megnő a hozzáférhetőség akár az interneten keresztül, akár DVD lemezen. Viszont a digitalizálás során többféle kár is érheti őket. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen berendezést használnak, hogyan rögzítenek a felvétel elkészítéséhez egy térképet vagy egy függőpecsétes pergamenoklevelet, milyen a megvilágítás stb. Vagyis nagyon sok kritikus körülmény van. Ezeknek a Magyar Országos Levéltárban igyekeztünk elébe menni. Már a közbeszerzési kiírásban is szerepeltek az állományvédelmi kikötések, a munka megkezdése előtt  betanítottuk az embereket az anyaggal való kíméletes bánásmódra. Tehát ha megfelelő körültekintéssel jár el az intézmény, akkor a károsodások többé-kevésbé elkerülhetőek. De még mindig van egy kérdőjel: vajon ezek az elektronikus adatok milyen élettartalmúak? Mikor és hogyan károsodnak az adathordozó anyagai, mennyi ideig áll rendelkezésre az elektronikus formában őrzött információ hozzáféréséhez szükséges számítógépes technika?

Az első szakmai elismerést még a rendszerváltás előtt kaptam, a Szocialista Kultúráért kitüntetést, amit én nem tekintek elhallgatandó kitüntetésnek, mert azt intézményünkben a munkájáért kapta az ember. A Papír- és Nyomdaipari Egyesületben, ahol több cikluson keresztül a Restaurátor Szakosztály titkári, majd elnöki teendőit láttam el, kétszer kaptam meg a Lengyel Lajos-díjat. A legnagyobb elismerést, a Széchényi Ferenc-díjat 2001-ben kaptam meg, ami nagyon nagy meglepetés és megtiszteltetés volt számomra, mert egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen magas, miniszter által adományozott kitüntetésben részesülök. Ezt követően igyekeztem úgy dolgozni, hogy érdemes maradjak erre az elismerésre.

Most már szeptember óta nem járok be mindennap a levéltárba, de nem hagytam abba a szakmai munkát. Korábban is részt vettem különböző oktatásokban előadóként, illetve tananyagokat írtam és a restaurátorképzésben is különböző témákban előadok. Visszautalnék a komplex állományvédelmi felügyeletre, melynek során nyilvánvalóvá vált, hogy az ismeretek hiánya sarkalatos gond, ezért ismétlődően megszerveztük a levéltáron belül a dolgozók állományvédelmi képzését. Nagyon fontos, hogy akik még csak most szerzik meg a szakképesítést, azok is a birtokában legyenek ilyen ismereteknek. Sikerült elérni, hogy a kezelői és az irattárostanfolyamok anyagában is megfelelő teret kapjon az állományvédelem. A levéltárszakos egyetemi hallgatók számára már évek óta önálló tantárgy az állományvédelem. Meggyőződésem, hogy mindez meghatározó mértékben hozzájárul a levéltári gyűjtemények fennmaradásához.

Az volt a tervem, hogy a sok év alatt összegyűjtött és csoportosított, pl. a katasztrófaelhárítással, a fertőtlenítéssel, valamint számtalan más témával foglalkozó információt rövidesen feldolgozom, de az elmúlt fél év után kicsit máshogy látom a világot. A család mellett nem túl sok időm jutott ilyesmire, de változatlanul az a tervem, hogy ha korlátozott keretek között is, de folytatom a szakmai munkát. Továbbra is fontosnak tartom a jelentősebb szakmai publikációk lefordítását, amivel kollégáim munkáját segíthetem. Szeretném fenntartani szakmai kapcsolataimat és átadni az évtizedek alatt összegyűlt tapasztalataimat, talán hasznosítható valamennyi belőlük. 

Legfontosabb publikációk
Albrechtné Kunszeri Gabriella: "Delta terv" a kulturális örökség megmentésére Hollandiában. Levéltári Szemle XLIV. 1994. 4. szám 51–54.
Albrechtné Kunszeri Gabriella: Lehetőség a levéltári iratok élettartamának növelésére. Levéltári Szemle XLV. 1995. 1. szám 30–33.
Albrechtné Kunszeri Gabriella: A hazai levéltárak általános állományvédelmi helyzetfelmérésének tapasztalatai. Levéltári Szemle XLVII. 1997. 4 . sz. 30–38.
Albrechtné Kunszeri Gabriella: Állományvédelmi tapasztalatok amerikai gyűjteményekben. Levéltári Szemle XLVII. 1997. 1. szám 36–41.
Gabriella Albrecht-Kunszeri – Beatrix Kastaly: Developing Preservation Training of Archive and Library Staff in Hungary. In: Papers of the European conference „Preservation Management Between policy and practice” European Commission on Preservation and Access (ECPA) Amsterdam, 2000. 4–13.
Gabriella Albrecht-Kunszeri and Maida H. Loescher: Moving Archival Records: Guidelines for Preservation. Comma International Council on Archives (ICA) Paris, 2001. 3–4. szám 259–282.
Gabriella Albrecht-Kunszeri, Gerrit de Bruin, Katalin Orosz, Ted A.G. Steemers: A Model for Damage Survey and International Cooperation, In: Papers of the VI.th International ARSAG Conference, Paris, 2002. 161–172.
Albrechtné Kunszeri Gabriella: Kezdeményezések a levéltári állományvédelem fejlesztésére. Magyar Levéltárosok Egyesülete 2001. évi vándorgyűlése, Esztergom. MLE Budapest, 2002. 121–-126.
Albrechtné Kunszeri Gabriella: Állományvédelmi ismeretek. Levéltári ismeretek, Levéltári Módszertani és Oktatási Füzetek 9. MOL Budapest 2003.
Albrechtné Kunszeri Gabriella: A levéltári anyagok kiállítása – Az állományvédelmi követelmények érvényesítése, Magyar Levéltárosok Egyesülete 2003. évi Vándorgyűlése Szolnok 2003. augusztus 13-15. előadásai. Szerk.: Bilkei Irén, Magyar Levéltárosok Egyesülete Budapest, 2004. 119–126.
Albrechtné Kunszeri Gabriella: A tömeges savtalanítás hazai bevezetésének kezdeti lépései. In: Magyar Levéltárosok Egyesülete 2006. évi Vándorgyűlése Veszprém 2006. augusztus 28-30. előadásai Szerk.: Bilkei Irén, Magyar Levéltárosok Egyesülete Budapest, 2007. 216–224. 
Albrecht-Kunszeri, Gabriella [et.al.]: Guidelines on exhibiting Archival Materials. Ed: Lusenet, Yola de – Lunn, Simon – Michas, Anna, Publ.: International Council on Archives 2007. http://www.ica.org/en/node/38575
 

 

 

 

 

 

 

 

Utolsó frissítés:

2015.07.24.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges