Oláh Tamás: „Boldog a’ ki másnak kárán tanul…” Strassoldo generális 1676-os pátense a kurucok és a protestáns prédikátorok ellen

E mostani forrásközlés Debrecen 350 évvel ezelőtti szomorú adventjének és karácsonyának kíván emléket állítani, amelyről egy Zemplén Vármegye Levéltárában fennmaradt magyar nyelvű pátens számol be az ellenfél, a császári hadvezetés szemszögéből. 1676. február 20-án adta ki ugyanis gróf Carolus de Strassoldo/Karl von Strassoldo, Felső-Magyarország és Kassa itáliai származású császári főhadparancsnoka azt a magyar nyelvű nyomtatott pátensét, amelyben a Habsburg-hatalom szemszögéből nézve adta magyarázatát „a pogány törökökkel cimboráló kurucok” és a protestáns prédikátorok elleni fellépésnek, valamint hadai 350 évvel ezelőtti, 1675. decemberi, Debrecenbe történő bevonulásának.

Jelen forrásismertetés, amely előadás formájában 2025. december 4-én az Eperjesi Egyetemen hangzott el és amely a tervek szerint bővebben, jegyzetapparátussal ellátva, tanulmányként is megjelenik majd, ennek az eseménynek kívánt emléket állítani, bemutatva a pátens kibocsátásának körülményeit, történeti hátterét.[1]

A koraújkori pátens (litterae patentales), mint irattípus, a középkori litterae patentes-ből (nyitott oklevél) fejlődött ki, megőrizve az oklevelek szerkezetét. A lezárt oklevéllel vagy levéllel szemben nem egy meghatározott személynek, testületnek szól, hanem olyan nyílt levél vagy parancs, amelynek célközönsége a lakosság valamilyen nagyobb csoportja, és akiknek a pátens kibocsátója tudomására kívánja a benne foglalt rendelkezéseket, utasításokat, vagy tudnivalókat, így azok tartalmát gyakran közhírré tették, hogy minél többen értesüljenek arról, ami az iratban szerepel. A pátens tehát jellegénél fogva alkalmas eszköze volt a tájékoztatásnak és miután Strassoldo generális 1676. február 20-ai pátense nem kéziratos, hanem nyomtatott volt, és nem latin, vagy német, hanem magyar nyelvű volt, így ez minden bizonnyal eleve „tömegtájékoztatási” célból készült.

A kora újkort az információrobbanás koraként, vagy információs forradalomként is szokták emlegetni és nem véletlenül, mivel a korábbi korszakokhoz képest megsokszorozódik az írásos (kéziratos és nyomtatott) források száma, amelyek egyaránt szolgálják a tájékoztatás, hírközlés, hírszerzés, vagy épp a dezinformáció céljait. Az információrobbanás jelentőségét, a társadalomra gyakorolt hatását a mindenkori politikai hatalom is felismerte és fontosnak tartotta azt, hogy az új tájékoztatási technikákat a saját céljaira használja. Az információrobbanás a mindenkori politikai hatalom önreprezentációjával, az uralkodói döntésekkel, a közösségi érdekében hozott intézkedések elfogadtatásával, a tájékoztatás ellenőrzésével és manipulálásával, befolyásolásával is összefügg. Ezt azért fontos kiemelni, mert ennél a bemutatásra kerülő pátensnél – a fent említett sajátosságaira való tekintettel – e jelenségekkel is számolni kell. Ez a nyomtatvány ugyanis, amint a szövegéből is kiderül, nem pusztán tájékoztatni kívánta a lakosságot, de meggyőzni, befolyásolni is, ugyanis meg kívánta ismertetni a pátens olvasóit a katolikus királyi hatalom, a Habsburg-ház és annak helyi képviselője szempontjaival.

Strassoldo generális és a Debrecen elleni büntetőhadjárat

A pátens kibocsátója Felső-Magyarország akkori császári főhadparancsnoka, az 1670–1680-as évek kurucokkal vívott harcainak fontos szereplője, gróf Carolus à Strasoldo/Karl von Strassoldo (? – 1686). Strassoldo itáliai származású császári katonatiszt, az 1670–1680-as évek török- és kurucellenes harcainak fontos szereplője. 

Ebben az időszakban, 1675–1677 között generális fő-strázsamesterként a felső-magyarországi részek és Kassa császári főhadparancsnoka, tkp. a felső-magyarországi főkapitányi feladatokat ellátó császári generális. Az 1670–1680-as években váltakozó sikerű harcokat vív a kurucok ellen és – mint a bemutatásra kerülő forrás is mutatja – a protestánsokkal szemben többször kinyilvánítja ellenséges érzületét.

Strassoldo, aki 1675 nyarán báró Paris von Spankau császári generális-főstrázsamester halálát követően vette át a felső-magyarországi császári csapatok és Kassa főparancsnoki tisztét, néhány váratlan, meglepetésszerű támadással akarta megsemmisíteni a királyi országrészt zaklató kuruc hadakat. A támadás időpontja azért érdekes, mivel 1674–1676 táján a kuruc mozgalom válságban volt. A török nem támogatta a bujdosók komolyabb Habsburg-ellenes fellépéseit, ezért is maradtak el 1672 óta a nagyobb hadjáratok, Erdély pedig óvatos, belső politikai harcok kötik le és anyagi nehézségeik miatt nem tudták a bujdosó hadakat rendszeresen fizetni.

Ugyanakkor az is igaz, hogy eközben 1674-től a nemzetközi politikai környezet kezdett megváltozni, és ennek eredményeként 1675 áprilisában megkötötték a kuruc mozgalom és Franciaország első diplomáciai egyezményét, a fogarasi szerződést. Ebben a franciák anyagi és katonai segítséget ígértek a bujdosóknak, de ez francia részről egyelőre nem több mint üres ígéret, hiszen a szerződést XIV. Lajos nem ratifikálta. Mindezen körülményeket a császáriak ismerték és megpróbálták kihasználni és éppen Debrecen elfoglalása időszakában a bujdosók közül minél többeket igyekeztek visszacsábítani magukhoz kegyelmi ígéretekkel, amelynek részben volt is eredménye. Így többek között két bujdosó főtiszt, Kende Márton és Jaksó Dénes ezredesek hadaikkal rövid időre átálltak a császáriakhoz 1675 végén.

A kurucok ebben az időszakban – bár nagyobb szabású hadjáratokat 1672 óta nem folytattak – kisebb–nagyobb csapataikkal a határvidéken portyázva nyugtalanították a Habsburgokat, a szabolcsi hajdúvárosok térségétől, Tokaj-Hegyalján át a felső-zempléni Varannó vidékéig, és Szatmár várától az Abaújig és Tornáig terjedő térségben. Egyik sikeres akciójuk során 1675. december első felében Harsányi György, a neves kuruc főtiszt az ónodi várba helyezett új helyőrséget szinte teljesen megsemmisítette, amelyről így számoltak be egy levélben: „Harsány Gyurka az ónodi új praesidiumot, melyet nem régen vittenek volt bele, az elmúlt napokban hármon kívül levágta”.

Strassoldo 1675 végi támadásának célpontja, Debrecen az 1660–1670-es években igen bonyolult helyzetben volt, mivel a három hatalom – a Török Birodalom, az Erdélyi Fejedelemség, illetve a Habsburg Birodalomhoz tartozó Magyar Királyság – határvidékén és ütközőzónájában feküdt és annak szorításában élt. A falak által nem védett város, amely eddig is háromfelé adózva próbálta magát megmenteni a pusztításoktól több-kevesebb sikerrel, 1660 után jogilag ugyan továbbra is Erdélyhez tartozott, de az 1662-ben Temesváron a török és Debrecen városa között kötött „egyesség” értelmében a korábbiaknál sokkal szorosabb kötelékek és kötelezettségek fűzték a török hódoltsághoz.

Mindezeken túl a református Debrecen számára további kihívást jelentett, hogy a városban 1670-től folyamatosan letelepedtek a Magyar Királyság területéről, elsősorban pedig a legközelebbi Felső-Magyarországról menekült református lelkészek, tanítók, protestáns bujdosók. Debrecen lett ezzel az 1671–1681 közötti „gyászévtizedben” a „magyar Sion”, „az üldözött igaz egyház mentsvára”, a „menekültek városa”, vagy ahogyan Szőnyi Nagy István prédikátor jelképesen elnevezte, „Christianopolis”, a keresztyének városa.  Az 1672-es első kuruc hadjárat kudarca után pedig Bihar vármegye területén, Debrecen térségében, vagy magában a városban táboroztak kuruc hadak, akiket a városnak kellett eltartani, és akikkel kereskedett is. A kurucok a királyi területeken szerzett zsákmányt ugyanis gyakran itt adták el, ezért is írta azt pátensében – mintegy önigazolásként – Strassoldo, hogy a város, noha kénytelenségből, de a kurucok „orgazdája” és ezért a városban is „meg kellett őket vadászni”. Nem véletlen hát, hogy Debrecen felperzselésére az Udvari Haditanács már 1675 nyarán parancsot ad Paris von Spankau generálisnak, de ez ebben a formában nem valósult meg.

A város 1675 végén lett ismét a kurucok egyik „menedékhelye”, amikor a váradi basa november közepén 500 tallér „ajándék” fejében megengedte számukra, hogy Biharban és Debrecenben szállásolják el magukat. A bujdosóknak ez nem igazán tetszett, mivel Debrecen egy szinte védtelen, nyílt város volt, de mégis elfoglalják a kijelölt szálláshelyet, ahonnan fogoly- és zsákmányszerző portyákat indítottak a császáriak fennhatósága alatt álló területekre. Erre válaszul Strassoldo, csapást kívánván mérni a városba húzódott és a császáriak támadására itt nem számító kurucokra, 6–7000 főnyi német, horvát és magyar (közte hajdúvárosi) hadaival 1675. december 6-án ellenállás nélkül bevette Debrecent és karácsony tájáig megszállva tartotta, valamint 80000 forint hadisarcot vetett ki rá. Babocsay Izsák tarcali krónikája szerint a decemberi megszállás alkalmával egyébként sok olyan tekintélyesebb bujdosót – köztük hegyaljai nemeseket is – elfogtak a császáriak és visszahoztak Felső-Magyarországra, akik még az 1672. évi györkei csatavesztést követően menekültek Erdély és a török védőszárnyai alá a Tiszántúlra, vagyonukat pedig felprédálták, amelyben különös kíméletlenséggel vettek részt a császári katonai parancsnokság alatt álló, az ezekben az években a kuruc hadak által erősen támadott szabolcsi hajdúvárosok is. Egyik, az akcióban részt vett kegyetlen tisztjük nevét meg is örökítették a kortársak, ő Pap Mátyás dorogi hadnagy volt. A Babocsay-krónika azonban arra is felhívja a figyelmet, miszerint egyes debreceni polgárok is hasznot húztak ezekből az eseményekből: („Némely Debreczeni Gazdák pedig Lelki ismerteknek megsértésével eléggé töltöztenek.”).

A bujdosók császáriak általi elfogását és a város kirablását örökítette meg a város jegyzőjének és krónikásának, Kállai Fényes Istvánnak a „Strassoldo-járásról” szóló verses leírása, amely szerint a város vezetői nem akarták önként kiadni a császáriaknak az ott tartózkodó bujdosókat, így azok maguk fogták el őket, majd – ellentétben Strasoldo pátensének állításával – kirabolták a várost, amelyről így írt:

„Úgy hagyták Debrecent, mint a szedett szőlőt,

Takarodás után mint a puszta mezőt.

Ne félj, mert az Isten vidámító szellőt,

Ád néked rövid nap vigasságos időt.”

Debrecen megrohanása, kifosztása és megsarcolása miatt egyébként mind Apafi Mihály erdélyi fejedelem, mind a török Porta bár eredménytelenül, de tiltakozott a bécsi udvarnál, annak ellenére, hogy Strassoldo 1675. december 7-ei Debrecenből a váradi pasának írt magabiztos hangvételű levelében magyarázatot adott a támadás okairól, arról, hogy a „pogánynál pogányabb kuruczoknak vagyon fészkek” Debrecenben, ahonnan kiütnek a királyi országrészre és prédálják, fosztogatják azt. A váradi pasa ugyanakkor a báró Wesselényi Pál, Kende Gábor és Kubinyi László bujdosóvezérek december 9-ei, Teleki Mihálynak írt tudósítása szerint készenlétet rendelt el a váradi vilajet török végvári katonasága körében, de nem indított ellencsapást, mert várt a porta utasítására. A fizetetlenségük és Debrecen megsarcolása miatt egyaránt igen elkeseredett bujdosók főgenerálisa, a református vallású báró Wesselényi Pál pedig arról írt még ugyanaz nap, december 9-én, majd 12-én Telekinek, hogy Debrecen megszállására válaszul egy Nagybánya elleni megtorló akciót kellene indítani. A terve az volt, hogy prédálják fel a bányavárost, szerezzék meg a bányák jövedelmét, amellyel kifizethetik a hadakat, valamint költöztessék el a lakosságot, mondván: „Jobb hogy pusztán álljon s az német ne vegye hasznát, hogy sem egészen csak német bírja s úgy éljenek nyavalyások mint a barmok.”

December végén a császári haderő kivonult Debrecenből, Strassoldo csapataival északkeleti irányba vonult és 1676. január elején hadainak egy kisebb részével bevonult Szatmárra, míg hadainak nagyobb része szétoszlott és szálláshelyére vonult. Egy ideig még Szatmár vármegyében állomásozott, majd az 1675–1676. évi téli hadjárat lezárását követően visszatért Kassára. Itt bocsátotta ki 1676. február 20-án magyar nyelvű pátensét, amelynek bemutatása alább következik.

A pátens szövegének rövid tartalmi összefoglalása

Mivel a megjelenő konferenciakötetben tervezem a pátens részletesebb bemutatását, most az időkeretre tekintettel csak röviden, tartalmilag mutatom be a pátenst, amely a középkori oklevelek felépítését követi, így megtalálható benne a:

-           protocollum;

-           intitulatio:

-           inscriptio, vagy adresse;

-           salutatio,

A következő nagy szerkezeti egység a pátens mondanivalóját tartalmazó tárgyalás (contextus), amely szintén több elemből áll:

-           arenga: (általános filozófiai, teológiai, vagy jogi igazságot, állítást tartalmazó kijelentés)

„Boldog a’ ki másnak kárán tanul; Aki pedig a’ maga veszedelme után sem okosodik, legboldogtalanabb:”, amelyet Strassoldo Felső-Magyarország ekkori állapotára és lakóira vonatkoztatva használ;

-           és amelyet ezután kifejt a pátens legfontosabb tartalmi egységében, a narratioban (elbeszélés):

A három bekezdésből álló narratio első része úgy beszél a koronás királyától annyiszor elpártoló és törökkel cimboráló Felső-Magyarországról, mint egy saját kárán okulni nem tudó boldogtalan országrészről, ezeket pedig történelmi példákkal kívánja alátámasztani:

1. Ahányszor az erdélyiek segítségét kérte uralkodója ellen Magyarország, mindig valamely keresztény vár, vagy város egész tartományával pogány kézre került „az édes Hazátoknak nagy megkisebbítésével, a Török barátságtok, és az igaz Királytól való elpártolástok miatt”.

A pátens ezen állítása valóban részben helytálló, mivel a Bocskai-felkeléstől kezdődően az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes és – saját megfogalmazásukban – a rendi szabadságjogokért, a vallási és rendi sérelmek orvoslásáért vívott harcai során többször előfordult, hogy az erdélyiek segítségére jött török segélyhadak elfoglalták a Magyar Királyság egyes végvárait, meghódítva ez által e várak térségét is, azonban a helyzet nem volt ennyire egyértelmű, mint ahogy Strassoldo pátense be akarta állítani, mivel ugyanezen török vazallus erdélyi fejedelmek (Bocskai, vagy Bethlen Gábor is) több alkalommal is felléptek az ellen, hogy a Magyar Királyság területéből a török újabb darabokat szakítson ki és hajtson uralma alá.

A tizenötéves háborúban felemásan szereplő, és 1603-tól a magyar és erdélyi, illetve a perzsa hadszíntéren kétfrontos háborút vívó, valamint az anatóliai lázadásokkal küszködő Török Birodalom által támogatott Bocskai-felkelés idejéből ismert, hogy a török – kihasználva a Bocskai hadai által szorongatott Habsburg-haderő nehéz helyzetét – 1605 őszén meghódította az 1595-ben keresztény seregek által visszafoglalt Visegrádot és Esztergomot, továbbá a Dunántúlon Palotát. E török lépést azonban az követte, hogy a felkelők által ostromlott Érsekújvár sorsáról a Habsburg-hadvezetés és Bocskai főgenerálisa, Homonnai Drugeth Bálint úgy állapodott meg, hogy inkább Bocskai hadainak adják át a várat, nehogy oszmán kézre kerüljön. A tizenötéves háború lezáró 1606-os zsitvatoroki béketárgyalások alkalmával pedig a Habsburg-békedelegáció magyar tagjai és Bocskai fejedelem erdélyi-magyar tárgyalódelegációja közösen próbálta meg – igaz sikertelenül – visszaszerezni Kanizsa várát a töröktől.

Esztergoméhoz hasonló eset történt az ugyancsak a tizenötéves háborúban a töröktől visszavett, szintén Duna-parti, stratégiai helyzetű Vác végvárával, amely Bethlen 1619. évi hadjárata során került a fejedelem kezére, és amelyet 1620-ban a török rögtön követelni kezdett tőle. A vár sorsáról az év folyamán folytatott tárgyalások során, május végén Bethlen – a Porta katonai beavatkozását remélve a harmincéves háborúba – 1620. május végén rákényszerült, hogy szóbeli ígéretet tegyen a vár átadására. A várat aztán Karakas Mehemed budai pasa hadaival a valódi katonai segítségnyújtás helyett 1620. november elején, rövid, meglepetésszerű ostrom után bevette. Vác ezt követően 1626-ig hol a török, hol újra Bethlen, majd ismét török, és rövid időre császári kézen is volt, de 1626-tól 1684/1685-ig tartósan a törökök birtoka. Bethlen 1626. évi hadjáratában a török segélyhadat vezető Murtéza budai pasa október közepén bevette Ipolydamásd palánkvárát, ugyanakkor korábban, még szeptember folyamán sikertelenül ostromolta Nógrád végvárát. Az ostrom félbeszakításában Bethlennek is szerepe volt, aki szeptember végén táborába hívta a pasa hadát is, mivel az erdélyi hadsereg a kor egyik leghíresebb európai hadvezére, Wallenstein által vezetett császári hadsereggel állt szemben Drégelypalánknál. Ipolydamásd sem maradt tartósan török kézen, mivel az 1627. évi szőnyi békekötés alkalmával a török visszaadta a Magyar Királyság részére.

2. Az „Austriai Ház”, azaz a Habsburgok, annyi pártütés után is megtartották a magyar nemzetet törvényes szabadságában, de a rebellis kurucok a nemzet szabadságának végső veszedelmére igyekeztek azzal, hogy a törökök oltalma alá helyezték magukat és onnan támadják, pusztítják hazájukat, kedvezve ez által annak a pogány töröknek, amely immár 300 éve[2] (!!!) hadakozik a magyarsággal, de mivel eddig nem tudta Magyarországot meghódítani, most örül, hogy egymást pusztítja a magyarság.

Ez világos és egyértelmű kifejtése annak az aulikus és egyben katolikus álláspontnak, amely szerint az 1670-es évekre kialakult polgárháborús helyzetért kizárólag a Habsburg-ellenes politikai erőket tette felelőssé. Arról ugyanakkor a pátens érthetően nem tesz említést, hogy a Habsburgok elleni korábbi „pártütések” kirobbanásáért, az ezekben nagy jelentőséggel bíró protestáns–katolikus ellentét kiéleződéséért mennyi felelősség terheli magát az bécsi udvart, amikor például az 1604–1670 közötti időszakban a királyi hatalom is fokozta a politikai szereplők közötti bizalomvesztést az alábbi lépesekkel:

-           törvényhamisítással (pl. az 1604. évi XXII. tc. beillesztése az 1604. évi törvények közé);

-           a királyi hatalom által végrehajtott erőszakos ellenreformációs tevékenységgel (pl. a kassai nagytemplom 1604. évi elfoglalása);

-           az ellenreformációt segítő magatartásukkal (pl. az 1645. évi linzi békének az 1647. évi országgyűlés által törvényerőre emelt vallásügyi rendelkezéseivel szembeni katolikus egyházi és világi fellépést támogató vagy elnéző magatartás);

3. A narratio első bekezdésének harmadik tartalmi egysége a török ellen Magyarországon tartott császári katonaság ellátásáról és az adóztatásról szól, amelyek a korszak legsúlyosabb terheinek számítottak. A hadak beszállásolása, a szekerezés, hadellátás, adóztatás terhei miatt nagy panasszal élt a lakosság és éppen ez volt a Habsburg-ellenes mozgalmak egyik fontos kiváltó oka volt. Strassoldo pátense ugyanakkor megjegyzi, hogy az uralkodó pont a török és a rebellis magyarok miatt kénytelen ennyi hadat Magyarországon állomásoztatni, akik minden bajnak az okozói és akik éppúgy sarcolják a lakosságot a katonatartás terheivel. Ezért, ha a magyarok a terheiket akarják csökkenteni, a terhek okát szüntessék meg, azaz támogassák a rebellió felszámolását.

A pátens középső, második bekezdése szembe állítja a császár kegyességét, a rebelisek istentelenségével, ugyanis a császár a rebellisek számára kegyelmet és birtokaik részbeni visszaadását nyújtotta. A rebellisek ezzel szemben megátalkodott gonoszságukban odáig mentek, hogy minden nemű és vallású embereket öltek, gyilkoltak, sarcoltak, amin még a török is elcsodálkozott. Tetézte továbbá a rebellisek bűneit, hogy az „áruló Júdás módjára” egynéhányszor olyan istentelenséget cselekedtek, hogy a keresztényeket a pogányoknak pénzért eladták, amelyen még a szomszédos Erdélynek is meg kellene indulni, sőt meg kellene zabolázni az ilyen pártosokat, mivel miattuk jut végpusztulásra az ország. Ráadásul a rebellisek olyanokat is mondogattak, hogy inkább pusztuljon el az ország mintsem a német bírja, amelyre a pátens azt mondja, hogy kérdezzék meg a leigázott balkáni népeket, kinek az uralma alatt kívánnának inkább élni, a török, vagy a „Keresztyén Császár” uralma alatt.

Debrecen feldúlását pedig azzal indokolta a pátens, hogy a rebellisek oda húzódtak, a város pedig, igaz, hogy kényszerűségből, de orgazdaként viselkedett, azonban a császár hadai a város lakosainak vagyonát, templomaikat, iskoláikat nem bántották.

A pátens utolsó bekezdése – a kor katolikus értelmezésének megfelelően – a katolikus vallás védelmében a vallási békesség megrontóiként beszél a protestáns prédikátorokról, akik a törvényes koronás király és a kereszténység árulói. Az akatolikus prédikátorok azok, akik a pogányok kezére akarták játszani az országot, amit a pozsonyi törvényszék és az 1672-es hadjárat is bebizonyított és ha a prédikátorok ők békebontó hazaárulók, a király elleni lázadás felbujtói, a királynak joga van arra, hogy őket az országból kiűzze, amint más idegen királyok is megtették ezt a katolikus papokkal, annak ürügyén, hogy hazaárulók. E lépés ugyanakkor senkinek sem érinti a saját magán vallásosságát.

Ebben az utolsó részben olvasható, a kor európai egyházpolitikai gyakorlatával sok tekintetben egyező, I. Lipót protestánsok elleni fellépést magyarázó ideológiai töltetű indoklás azért érdekes, mert egyszerre jelenik meg benne a „cuius regio, eius religio” és a jogeljátszás elmélete, a Verwirkungstheorie.

Találó erre az időszakra, a 17–18. századi Európára Oscar Halecki lengyel történész alábbi mondata: „Az állam immár a spirituális életet is ellenőrzése alá vonta, függetlenül attól, hogy az adott országban a vallásháborúból a katolicizmus vagy valamelyik protestáns felekezet került-e ki győztesen.” 

Az 1676 februári Strassoldo-pátens összességben tehát egy jól felépített propaganda-nyomtatványként kívánta megindokolni Debrecen feldúlását és a protestánsok elleni fellépést és minden baj okozóinak a rebelliseket és a protestánsokat tartotta.

A magyar nyelvű szöveg, amely történelmi példákkal indokolta a császári fellépést, feltehetően nem az Itáliából származó és a magyar történelmi múltban kevésbé jártas császári generálistól származott, készítői között minden bizonnyal az ellenreformáció és protestánsok üldözését támogató felső-magyarországi katolikus köröket (Szepesi Kamara, egri püspökség) lehet keresni, akik a pátens összeállításának ideológiai és történeti hátterét nyújtották.

HU-MNL-BAZML-IV.2001.b. Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Levéltára, Zemplén Vármegye Nemesi Közgyűlésének, Bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai, Szirmay-Kazinczy-féle históriai iratok (Acta politica)

MNL BAZML SFL (Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára) IV. 2001/b. Zemplén Vármegye Nemesi Közgyűlésének, Bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai 1214–1850 (1937). Szirmay-Kazinczy-féle históriai iratok – Acta Politica 1214–1786 (1870). Iratok. Fasc. 210. No. 192.

Eredeti tárgy: Patentales Generalis a Strassoldo ad Hungaros hortatoriae:^[3] Contra illas rebellium voces: Vesszen el inkább az Országunk, mintsem a Német bírja. Ubi illud ex S. Paulo ad Galat. 5. v 15. Ha egy mást marjátok, és eszitek, meglássátok, hogy egymástól meg ne emésztessetek. 1676.

Carolus Comes à Strasoldo, Liber Baro de Villa nova, Sacrae Caesareae Regiaeque Majestatis Camerarius, Generalis Campi Vigiliarum Praefectus, Constitutus Colonellus, nec non Partium Regni Hungariae Superiorum et Cassoviae Supremus Commendans Generalis (gr. Carolus à Strasoldo, Villa Nova bárója, cs. kir. kamarás, generális-főstrázsamester, tulajdonos ezredes, valamint a felső-magyarországi részek és Kassa főparancsnoka) pátense a rebellisek és a protestánsok ellen. Kassa, 1676. február 20.

(latin, 2 p., nyomtatott–kéziratos, az irat mérete: 428x340 mm, szedéstükör: 351x248 mm)

Carolus Comes à Strasoldo, Liber Baro de Villa nova, Sacrae Caesareae Regiaeque Majestatis Camerarius, Generalis Campi Vigiliarum Praefectus, Constitutus Colonellus,^[4] nec non Partium Regni Hungariae Superiorum et Cassoviae Supremus Commendans Generalis,^[5] Universis et Singulis, praesentes visuris, lecturis, vel legi audituris Salutem, etc.^[6]

Boldog a’ ki másnak kárán tanul;

Aki pedig a’ maga veszedelme után sem okosodik, legboldogtalanabb: minéműnek nagyrészint mutatta magát lenni az Felső-Magyarország (Felső Magyar Ország), annyiszer elpártolván Koronás Királyától, a’ maga kárával: mert azon gonosz végre az erdélyiek (Erdéliek) segítségét soha úgy nem vette Magyarország (Magyar Ország), hogy valamely Keresztyén Vár, avagy Város egész Tartományostól, Pogány kézbe nem csúszott volna, az édes Hazátoknak nagy meg-küssébitésével;^[7] a’ Török barátságtok, és az igaz Királytól való elpártolástok miatt.^[8] Mindazáltal a’ Kegyelmes Ausztriai (Austriai) Ház annyi pártütések után is, Magyar Nemzetet a’ törvényes szabadságiban megtartotta: az mely szabadságnak végső veszedelmére igyekeznek az utóbbi Rebellisek Török pártra szaladván, s onnat az édes Hazájok és vérek ellen, kimondhatatlanul kegyetlenkedvén rablással, öléssel, sarcoltatással: ezek által annak kedvét töltvén, a’ ki 300. esztendőktől fogva vesztét szomjúhozta a’ Magyarnak; de azt végbe nem vihetvén, örüli most a’ Pogányság, hogy maga magát ennyire veszti a’ Magyarság: mely veszedelemnek elejét akarván venni a’ Fölséges kegyelmes Keresztyén Császárunk, a’ végre számos hadait e földön tartja ő Fölsége, ez Hazának elég nagy terhével, az mint sok panaszos kiáltás vagyon róla, a’ sok szekerezés, élésszerzés, adózás, Quartélyozás^[9] miatt: noha mind ezeket sokkal súlyosabban akár török, akár Rebellis pártütő Magyar, azokon megkívánja, kiket megnyergelhet; még sincs azokra oly Kiáltás a’ Haza veszedelmét szomjúhozókra, mint az ő Fölsége Hadaira; melyek Ő Fölségétől egyébért itt nem tartatnak, hanem ez Hazának háborgatói ellen, a’ kik minden terheiteknek okai: ha azért a’ terheteket eltávoztatni kívánjátok; a’ terhetek okait távoztassátok, és az Rebelliónak kigyomlálására, se erőtököt, se költségteket ne szánjátok, hogy ő Fölségének ne kellessék nagyobb terhetekkel az itt való Hadait megszaporítani. Ha pedig mind végiglen csak hivalkodó szemmel nézitek, az magatok véréből származott Kóborlókat; minden bizonnyal úgy jártok, valamint járt az Görög-, Bolgár-, és Rácország (Görög, Bolgár, és Rácz Ország); melyeknek csak a’ nevek maradott; birodalmok pedig, és minden törvényes állapotuk, láb alá nyomattatott a’ Pogányság igájától.

Ily nagy veszedelmeteket minden úttal megelőzni akarván, arra is lépett Kegyelmes Császár és király Urunk ő Felsége némely Hívei kérésére, hogy az visszatérő Pártütőknek az életek megengedésével, valami Jószágok is vissza adattassék: de ily Kegyelmességre is, a’ nagy gonoszságban megátalkodottak, nem hogy tértek volna, sőt oktalanul azt gondolván, mintha már utánnok járna az Hatalmas Római Császár; szokott tolvajságokot, a’ magok vére ellen valót annyira megnagyították, minden állapot és Vallásbéli Embereket nyúzván, fosztván, ölvén, vasaztatván, sarcoltatván; hogy a’ Török is csudálta, Pártos Magyarnak a’ magok vére ellen való utálatos Kegyetlenségét. De Istentelenséget is olyat cselekedtek azon Rebellisek egy néhányszor, hogy a’ Keresztyén vért Pogánynak adták el pénzen, az áruló Júdás módjára; kin a’ szomszéd Erdélyországnak (Erdély-Országnak) is méltó volna megindulni, az olyanok megzabolázására: mert ily módon elfogyván végtére a’ Magyarország (Magyar Ország), Szomszéd Ország is jobbat nem várhat. Noha a’ Pártosok között az hallatik; vesszen el (úgy mond) inkább az Országunk, hogy sem az Német bírja: de kérdenéd meg a’ görög-, bolgár- és rácországbelieket (Görög, Bolgár, és Rácz Országbélieket), ha inkább nem akarnák-é a’ Keresztyén Császár birodalmát, az Pogányok igájánál? csak az felső-magyarországbeli (Felső Magyar Országbéli) egynéhány hódolt Vármegye, a’ mit fizet egy esztendeig a’ Töröknek; annyit nem adott az egész Tizenhárom Vármegye, a’ Fölséges Királyának egészhat esztendőkben az hadai Magyarországért (Magyar Országért) való tartására. Azért csak a’ gonosz megátalkodott elmétől viseltetvén az Rebellisek; és csak közel oltalmok lévén, avagy mintegy Orgazdájok (noha kételenségből) Debrecen (Debreczen) Városa; Szükségképpen ott is meg kellett őket vadászni: de az debreceni (Debreczeni) lakosoknak semminémű marhájokban, sem Templomjok, sem Scholájokban, semmi bántások nem lévén, az Fölséges Császár és Király Urunk népétől.^[10]

Hogy pedig némelyek ezen háborúságban az Vallások bontakozását^[11] okozzák; nem helyesen cselekeszik: mert ha némely Külső Királyok, csak fogásból (mint ha Catholicus Papok, az Ország árulói volnának) ki rekeszthették az Országból azon Papokat; mondván, hogy azzal senkinek az ő magányos tulajdon Vallását nem bontják: Miért nem tilthatja meg igaz okból az Fölséges Császár? hogy, az mely Országát az Pogány birodalma alá akarták ejteni az Acatholicus^[12] Praedikátorok, (a’ mint pozsonyi (Posonyi)^[13] Manifestum, és a’ györkei (Györki)^[14] Harcon^[15] lehullott Prédikátorok testei bizonyítják,) azon Országban ne praedicátorkodjanak: mert Pártütésnek ilyen gyújtogatói nélkül is, akárki vallhat a’ mit akar: de az Magyarországnak (Magyar Országnak) amaz részére, az mely most is Keresztyén rész, és Keresztyén Király birodalmában vagyon, úgy viseljetek gondot, hogy az tulajdon és magányos Vallásotokért, az hátra maradt Keresztyén Országokat ne ejtsétek Pogány Kézbe; mert így, inkább szíttok Mahumethez, hogy sem a’ Christushoz. Ne is mondjátok, hogy a’ Török a’ Vallást nem háborgatja: látná csak, hogy az Praedikátorság a’ Török Császárnak oly árulója, minémű vala az Fölséges Római Császárnak; nem csak az predikálástól megtiltaná, de mind egyig meg is öletné őket. Más az, hogy az Török birodalmában lévő Keresztyénekből, a Vallásbéli szabadságnak színe alatt; sok százezeren Pogánnyá löttek, szüntelen is lésznek; s erre az Rebellisek tágasb utat nyitván, és a’ magok vérét üldözvén, azon vadnak, hogy az Magyar Nemzeten teljék bé amaz Isteni mondás: Ha egymást marjátok, és eszitek: meg-lássátok, hogy egymástól meg ne emésztessetek. Galat. 5. 15. Azonban az maga Tartományit, és az egész Keresztyénséget, az mi Fölséges Keresztyén Császárunk mindenütt oltalmazni, ellenségit is fogyatni meg nem szűnik. Isten hozzátok, ha Keresztyének lenni akartok. Datum ex Generalatu Cassoviensi.^[16] Die 20. Februarii: 1676-dik Esztendőben.^[17]

Hátirat:

P.

Patentales Generalis a Strassoldo ad Hungaros hortatoriae: Contra illas voces Rebellium: Vesszen el inkább az Országunk, mintsem a Német bírja. Ubi illud etiam ex S. Paulo ad Galat. 5. v 15. Ha egy mást marjátok, és eszitek, meglássátok, hogy egymástól meg ne emésztessetek. 1676.^[18]

Fasc. 210. No. 192.