Veszprém vármegye kincsestára 39. – “Holocaust 80” A Veszprém vármegyei zsidóság gettósítása és deportálása
Magyarországon az első világháborút követő forradalmi események után egyre erősödő antiszemitizmus, a németbarát, fokozatosan jobbratolódó kormánypolitika, a fajvédelmi mozgalmak erősödése, végül az ország második világháborús szerepvállalása által generált társadalmi-politikai változások következtében a hazai zsidóság egyre nehezebb helyzetbe került. A parlament által 1938-tól kezdve hozott antiszemita jogszabályok, az ún. zsidótörvények fokozatosan fosztották meg a zsidónak minősített állampolgárokat jogaiktól, ugyanakkor hazánk német megszállásáig a magyar zsidókat – európai hitsorsosaik nagy részével ellentétben – nem fenyegette közvetlen életveszély.[1]
Forrás: Fortepan / Fortepan
Az ország 1944. március 19-én történt német megszállása után, az újonnan kinevezett miniszterelnök, Sztójay Döme által vezetett kormány nagyszámú megkülönböztető és jogfosztó rendeletet fogadott el a "zsidónak tekintendő" magyar állampolgárokkal szemben és megkezdődött a zsidók jogszabályi úton történő teljes elkülönítése a keresztény társadalomtól. A március-április során hozott rendeletekkel egyebek között kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését, elkobozták vagyonukat, zár alá helyezték üzleteiket, álláshelyeik elhagyására kényszerítették, utazási és lakhelyelhagyási tilalommal sújtották őket. A veszélyesnek ítélt személyek internálásával kapcsolatban kiadott rendelkezés (március 31.) és a zsidók összeírásának elrendelése (április 4.) után, április 7-én titkos belügyminiszteri rendelet született a zsidók elkülönítéséről és a gyűjtőtáborok felállításáról a kormány által kitűzött cél, “az országot zsidóktól való rövid időn belüli megtisztítása” érdekében. Néhány héttel később nyilvános formában is megjelent a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozása tárgyában kiadott 1610/1944. M.E. sz. rendelet, amely április 28-án lépett hatályba.[2]
Veszprémvármegye 1944. május 14. (5. old.)
Az idézett miniszterelnöki rendelet értelmében a törvényhatóság első tisztviselőjének rendelkezésére a tízezernél kisebb lélekszámú községekből a zsidó lakosok kötelesek voltak más községbe vagy városba költözni, ahol elhelyezésüket (lakóhelyük kijelölését) a főszolgabíró, illetve a polgármester feladatává tették. Veszprém vármegyében akkor két, tízezer főnél nagyobb lakosságszámú település volt, Pápa és Veszprém. Az idézett rendeletnek megfelelően megyénkben ezt a két várost, valamint Várpalota nagyközséget jelölték ki gettók létesítésére.[3] Pápán helyezték el az ott élő több, mint 2500 zsidó lakoson kívül a pápai, a zirci és a devecseri járás zsidó lakosságát. Veszprémben gyűjtötték össze a város zsidónak minősülő polgáraival együtt az enyingi járásban élő hitsorsosaikat és sokakat a veszprémi járás néhány településéről is. A szintén a veszprémi járás részét képező Várpalotán 260 ottani zsidó lakos mellett helyezték el a berhidai, ősi, vilonyai és balatonalmádi zsidó családokat, a lakóhelyükké kiválasztott zsinagógában. A vármegyében május 17-én kijelölt gettókat május 23–31. között állították fel.[4] A zsidóság élettere ekkor már szinte teljesen beszűkült, pontosan szabályozták többek között azt is, kik, mikor, milyen feltételek között hagyhatták el a gettót, és persze előzőleg azt is, milyen személyes tárgyakat vihettek magukkal a számukra kijelölt kényszerlakhelyekre. A gettón belül a rendeletek betartásáért és a közösség egészéért a zsidó tanács felelt.[5]
Az izraelita vallásúak közül nem kellett gettókba költözniük a zsidótörvények alól mentesített személyeknek, többek mellett az első világháborúban legalább 75 %-ban megrokkant katonáknak, az arany vagy ezüst vitézségi érdemérmet szerzett hősöknek, valamint a hősi halottak özvegyeinek és gyermekeinek. Értelemszerűen nem kerültek gettókba a munkaszolgálatra bevonultatott izraeliták sem, sőt, többeket a gettókból soroztak be a későbbiekben, akik közül jónéhányan életben maradásukat köszönhették ennek.
A kisegítő honvédelmi munkaszolgálatra behívott “zsidó fajú vagy vallású”, hadköteles férfiakat (munkaszolgálatosokat, röviden muszosokat) 1939-től kezdve eleinte főképp a hátországban folyó honvédelmi célú építési munkáknál alkalmazták, Veszprém vármegyében például a kádártai katonai lőtér építésénél[6], a hajmáskéri tüzérségi táborban, a szentkirályszabadjai katonai repülőtér építésénél vagy Újdörögd-pusztán.[7] Ekkoriban még tűrhetőnek nevezhető munkafeltételek között dolgoztak, a honvédséghez tartozóként bizonyos védettséget is élveztek. A muszosok sorsa a keleti fronton folyt harcok alatt vált igazán nehézzé, kritikussá. A 2. magyar hadsereggel elvonult munkaszolgálatosok nem viselhettek egyenruhát, saját polgári ruhájukban teljesítettek szolgálatot, mindössze tábori sapkát és bakancsot kaptak, mindemellett számtalanszor kellett elviselniük az őket őrző keretlegények kegyetlenkedéseit is. Élelmezésük gyengébb volt a katonák fejadagjainál, ráadásul 1942 őszétől egyre több, eleinte a hadsereg hadtápkörzeteiben műszaki segédmunkát, útkarbantartási feladatokat ellátó munkásszázadot rendeltek alá az első vonalban küzdő seregtesteknek. A legnagyobb veszteségeket 1942-ben és 1943-ban szenvedte el a munkaszolgálatos állomány.[8]
HU-MNL-VeML-V.73.c. – részlet Ludasi Józsefné hadigondozási alapiratából
Ezt tükrözi a pápai hadi- és honvédelmi özvegyekről 1942-től vezetett nyilvántartás is, amelybe 1943. június 1. és 1944. május 6. között 38 olyan izraelita vallású honvédelmi özvegyet vettek fel, akiknek férje kisegítő honvédelmi munkaszolgálat teljesítése közben vesztette életét vagy tűnt el. Az akkurátusan vezetett nyilvántartásból még azt is megtudhatjuk, hogy a 38 özvegy közül legalább 27 nem tért vissza a deportálásból.[9] Közéjük tartozott Ludasi Józsefné született Steiner Berta is, akinek férje 1942. november 15-én, végelgyengülésben halt meg a keleti fronton. Az özvegy megpróbálta elérni, hogy őt, és fiát mentesítsék a zsidótörvények alól, mivel férje tényleges katonaként fegyveres szolgálatot is ellátott munkaszolgálatossá minősítését megelőzően. Érdekében még a nemzetvédelmi-propaganda miniszter, Antal István is közben járt 1943 májusában, de ügyében mégis elutasító határozat született, az is csak 1944. május 27-én. Az ügyiratra 1944. november 7-i dátummal felvezették, hogy az érintett Pápán való jelentkezéséig az iratok kerüljenek irattárba – azok aztán érintetlenül ott is maradtak, hiszen az előbb említett nyilvántartásban tett megjegyzés szerint Ludasi Józsefné sem tért vissza a deportálásból.[10]
HU-MNL-VeML-V.73.c. – részlet Ludasi Józsefné hadigondozási alapiratából
A pápai gettót május 24-én kezdték el építeni. A Petőfi, Eötvös, Rákóczi, Szent László, Korvin, Bástya, Vajda és Salétrom utcák területét két méter magas fapalánkkal vették körül, a Kossuth utcára és a Rákóczi utcára nyíló két kapuval. Ide zsúfolták össze a nagyjából 2500 pápai zsidó polgár mellett a környék zsidóságát is, körülbelül 500-600 embert a következő, környékbeli településekről: Ajka, Ajkarendek, Apácatorna, Bódé, Csékút, Csögle, Dabrony, Devecser, Doba, Halimba, Iszkáz, Kerta, Kiscsősz, Kiskamond, Kislőd, Kispirit, Marcaltő, Nagyalásony, Nagypirit, Nemesszalók, Öcs, Padrag, Pápateszér, Pusztamiske, Somlójenő, Somlószőlős, Somlóvásárhely, Somlóvecse, Tósok, Tüskevár, Ugod és Zirc.
Pápa és Vidéke 1944. május 28. (3. old.)
Pápa és Vidéke 1944. június 11. (3. old.)
A gettót május 31-én zárták le és július 3-ig állt fenn. Akkor az embereket az üzemen kívül helyezett műtrágyagyárba terelték, s kíméletlen, mindenre kiterjedő motozással maradék értékeiktől is megfosztották őket. Még aznap a sárvári gyűjtőtáborba szállítottak át közülük 98 olyan személyt, akiknek hozzátartozóit már korábban oda internálták, valamint 51 főt a budapesti Kolumbusz utcába, az SS őrizete alatt álló barakktáborba vittek (utóbbiak valamennyien megérték a felszabadulást). A műtrágyagyárban maradtakat július 4-én és 5-én bevagonírozták és a Budapest-Hatvan-Kassa útvonalon Auschwitz-Birkenauba szállították, ahová július 8-án és 9-én érkeztek meg. A kassai állomásparancsnokság július 7-i feljegyzése szerint az ott áthaladó, két Pápáról indult szerelvényen összesen 2793 fő volt. Az Auschwitz-Birkenauba deportáltak 80%-a krematóriumba került. A Szálasi-rendszerben a zsidótörvények által mentesített izraeliták közül többen is a nyilasok áldozataivá váltak. Közéjük tartozott két, az első világháború alatti hősiessége miatt mentesült pápai zsidó férfi, valamint egyikük kisfia is. Frim Lipót Pál vendéglőst, valamint László Miklós műszerészt és fiát, Jánost 1944 októberében letartóztatták és Komáromba internáltatták. Az ottani várparancsnokság indokolatlannak találva az internálást visszaküldte őket Pápára, ahol két napra újra fogdába kerültek, majd nyomuk veszett.[11] Deportálásból hazatért rokonaik derítették ki, hogy egy csendőrtiszt gyilkolta meg a két férfit és a gyermeket. Csontjaikat a háború után a marcaltői elágazás mellett találták meg.[12]
László Miklós arcképe
(Gyekiczki András gyűjtése az Elfeledett szomszédaink – Családok, sorsok, történetek a pápai zsidóság két évszázadából c. kiállításhoz)
Veszprémben már áprilistól egyeztetések folytak a gettó kialakításával kapcsolatban, s a hagyományosan is általuk sűrűbben lakott Cserhát városrészbe és a Búzapiac tér egy részére költöztették be első lépésben a Veszprém más részein lakó zsidók nagy részét. Az „átköltöztetéseknek” május 31-ig kellett befejeződni.
HU-MNL-VeML-V.173.b. – részlet a 2948/1944. sz. ügyiratból
A megyeszékhelyen végül két gettót létesítettek. A zsinagógában és annak környékén (a zsidóiskola, rabbilakás, hitközségi épületek és a Pillitz család házának területén) kialakított gettóban a Veszprémben lakókon kívül szentkirályszabadjai, balatonkenesei, csajági, küngösi, nemesvámosi, enyingi, siófoki, dégi, szentgáli, városlődi, siómarosi, balatonszabadi zsidókat helyeztek el. A veszprémi zsidó tanács által a “templomi telepen” elhelyezett veszprémi zsidókról június 15-én felvett névjegyzéken 573 név szerepel, amit másnap még két fővel kiegészítettek. Szintén a zsidó tanács állította össze (dátum nélkül) a “vidékről beutalt” és ugyanott elhelyezett (itt már Horthy Miklós utcai gettónak nevezett) zsidók listáját, amelyen 51 név olvasható. Itt tehát – a feljegyzések szerint – összesen 626 személy élt.
A másik gettóba, a komakúti régi kaszárnya területére – amely akkoriban már bérházként funkcionált – 447 zsidó állampolgárt költöztettek be a Veszprémi és az Enyingi járásból, nevezetesen Szentgálról, Herendről, Nagyvázsonyból, Tótvázsonyból, Sólyból, Szentkirályszabadjáról, Enyingről és ahhoz tartozó Nagykustyánból, Lepsényből, Lajoskomáromból, Mezőkomáromból, Mezőszentgyörgyről, Siófokról, Mezőszilasról, Balatonbozsokról, Balatonfőkajárról, Úrkútról, Nemesleányfaluról (Nagyvázsony része 1950 óta), Vörösberényből, Csehbányáról, Városlődről, de egy-két veszprémi lakost is itt helyeztek el.[13]
Veszprém Szent Imre tér 1944-ben, háttérben a zsinagógával. Forrás: Fortepan / Nagy Gyula
A zsinagóga környékén kialakított gettóban uralkodó állapotokra így emlékezett vissza az egyik túlélő, Füzes László: „A kétemeletes templom földszintje is és a karzatok is megteltek emberekkel. De zsúfolásig. Egy-egy lepedőt feszítettünk ki, hogy elválasszuk egymástól valahogy mégis a családokat. Persze alig vihettünk be magunkkal valami holmit, megmondták, egy fekhelyet lehet vinni, ez lehetett egy matrac, egy pokrócféle, vagy paplan, aztán egy törülközőt, egy váltás ruhát és mást nem is. Képzelheti, hogy azért ennyi ember így összezsúfolva, hogyan élt. A konyha közös volt. A templom mellett volt a Steiner ecetgyáros háza [Kossuth L. u. 16.], azt nyitották ki, a kerítést kibontották és ott főzettek nekünk is, meg az őröknek is. A gettóban általános volt a félelem. Mindenki rettegett, hogy mikor hívják meghallgatásra. A férfiakat naponta megverték. Mondják meg, kik a gazdag zsidók, mondják meg, hová rejtették el a pénzüket, értékeiket, adják elő azokat! [...] A nyilasok is bejártak a gettóba, ők különösen kegyetlenek voltak, volt, akit úgy megvertek, hogy utána belehalt.”[14]
A két veszprémi gettót június 19-én kiürítették, az embereket vasúton a sárvári gyűjtőtáborba szállították. Onnan Győrön keresztül vitték őket Auschwitzba. Szintén Füzes László visszaemlékezéséből ismerjük, hogy a győri vasútállomáson egymás mellé állt be a veszprémi gettóból deportáltak szerelvénye és a Kőszegről a keleti frontra induló munkaszolgálatosokat szállító vonat. Utóbbin utazott Füzes László és barátja, a szintén veszprémi Klein Lajos is, aki meglátta feleségét a szomszédos vonatban. Parancsnoki engedéllyel a harctérre induló munkaszolgálatosok kiszállhattak és búcsút vehettek a vagonokba zsúfolt szeretteiktől.[15]
A várpalotai zsinagóga az 1910-es években. Forrás: az Eötvös Károly Könyvtár képeslapgyűjteménye
A várpalotai gettóról sajnos kevés információval rendelkezünk. Az egykori zsinagóga épületében a Várpalotai Képtár kapott helyet. A zsinagóga történetéről szóló ismertetésükben ők is a Veress D. Csaba által közölt, fent már ismertetett adatokat idézik (260 várpalotai lakos került a gettóba, mely település lakosai kerültek oda, ugyanakkor a vidékről oda költöztetett emberek létszámát ők sem közlik illetve ismerik), amelyet kiegészítettek még azzal, hogy a várpalotai gettó lakóit a csendőrök 1944. június 19-én, durva bántalmazások közepette a Kossuth utcán át a vasúthoz terelték, ahonnan a sárvári gyűjtőtáborba szállították őket.[16] A várpalotai zsidó tanács által a Magyarországi Zsidók Központi Tanácsának címzett, 1944 áprilisában kelt levélből annyit tudunk még, hogy – egyelőre tisztázatlan okokból – már március 22-én valamennyi várpalotai zsidót bezárták a zsinagógába. Közülük a nőket és a gyerekeket másnap elengedték, a férfiakat azonban csak 5 nappal később engedték haza.[17]
A Várpalotai Aut. Orth. Izr. Hitközség jelentése 1944 áprilisából Forrás: library.hungaricana.hu/hu/view/milev_1944_iratok_veszprem_ortodox/?pg=42&layout=s
A Veszprém vármegye jelenlegi területéhez tartozó balatonfüredi, tapolcai és sümegi járások területe 1944-ben még Zala vármegye részét képezte. A tapolcai gettóba a Tapolca nagyközségi, valamint tapolcai és balatonfüredi járási zsidó személyeket gyűjtötték össze május 16-ig. A zsinagóga környékén kialakított területet, vagyis az Iskola utcát és a Csányi László utcát 320 cm-es deszka kerítésekkel zárták le. Innen június 19-én kora reggel szállították el őket a zalaegerszegi téglagyárba. A zalaegerszegi gyűjtőtábor valamennyi lakóját július 5-én vagonírozták be és július 8-án érkeztek Auschwitzba.[18] A tapolcai gettóból 326 családot, összesen 744 személyt szállítottak Zalaegerszegre. A sümegi gettóba 316 embert kívántak elhelyezni, a teljes elkülönítést azonban nem tudták megoldani. Az embereket innen június végén vagonírozták be és vitték el Zalaegerszegre, a téglagyárba.[19] Egyes adatok szerint a sümegi gettóból, amely nem volt zárt (a Petőfi utca – mai Mártírok útja – páratlan oldalán kijelölt, 9 - 47. közötti házszámú épületei képezték), többen is megszöktek. Így végül június 18-án a csendőrök brutális közjátékok közepette 278 személyt tereltek a vasútállomásra és indítottak útnak Zalaegerszegre.[20]
Veszprém vármegye területéről több, mint 4100 zsidó származásúnak minősített embert zártak a pápai, a veszprémi és a várpalotai gettókba, majd szállítottak el koncentrációs táborokba, legtöbbjüket Auschwitz-Birkenauba. Közülük mindössze 640 ember tért vissza.[21]
Bocskai kabátos fiúk az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban, 1944-ben. Forrás: Fortepan / Lili Jacob
Levéltári források:
HU-MNL-VeML-V.73.c., 22/2021. gy.sz. 25. kötet. Pápa város polgármesterének iratai. Hadigondozási iratok. A pápai hadi- és honvédelmi özvegyek nyilvántartása 1942-től
HU-MNL-VeML-V.73.c. 1. t. Pápa város polgármesterének iratai. Hadigondozási iratok. Ludasi Józsefné hadigondozási alapirata
HU-MNL-VeML-V.173.b. 2948/1944. Veszprém város polgármesterének iratai. Általános iratok. Gettó megalakításához a zsidó házak összeírása
HU-MNL-VeML-V.173.g. Veszprém város polgármesterének iratai. Gettónévsorok
Felhasznált irodalom:
Füzes 2005 = Beszélgetések Füzes Lászlóval. Egy veszprémi vaskereskedő élettörténete. (Lejegyezte: Kovácsné S. Éva) in: Mesélő házak, mesélő emberek - Fejezetek a veszprémi zsidó közösség történetéből. Szerk. Máthé Éva. Veszprém, 2005.
Huszár 2019 = Huszár Ágnes: Megtörtént? Múlt és Jövő, 2019. 4. sz. 125. https://adt.arcanum.com/hu/view/MultEsJovo_2019/?query=GYekiczki+andr%C3%A1s&pg=530&layout=s (utolsó elérés: 2024. június 23.)
Jakab – Kákonyi 2020 = Jakab Réka – Kákonyi Anna: Táguló és szűkülő terek. Szerk. Jakab Réka. Veszprém, 2020.
Kertész 2014 = Kertész Károly: A Holokauszt előzményei Tapolcán in: Kertész Károly - Németh István Péter: Rabruha és játékmackó (ikertanulmány a Holokauszt Tapolcai áldozatainak emlékére) Tapolca, 2014.
Németh – Paksy 2004 = Németh László – Paksy Zoltán: Zsidók Zala megye társadalmában 1919–1945 in: Németh László – Paksy Zoltán: Együttélés és kirekesztés. Zsidók Zala megye társadalmában 1919–1945 – Zalai gyűjtemény 58. Zalaegerszeg, 2004.
Simon 2021 = Simon Zsolt: Adalékok a pápai gettó történetéhez (1944) in: Veszprém Megyei Honismereti Tanulmányok XXII. Veszprém, 2021.
Veress 1982 = Veress D. Csaba: Adatok a zsidóság Veszprém megyében a II. világháború idején lejátszódott tragédiájához in: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. Veszprém, 1982.
Jegyzetek:
1 Terjedelmi korlátok okán a gettók felállítását és a deportálásokat megelőző, előkészítő történelmi, társadalmi, politikai folyamatokat nem részletezem. Ugyanígy nem térek ki a gettósítást és a deportálásokat irányító német és magyar személyekre, az őket terhelő felelősség mértékére. Szintén terjedelmi okokból nem írok a zsidómentésben részt vett személyek és szervezetek fontos, tiszteletre méltó, ám számukra veszélyt jelentő szerepéről, amely néhányuk életét is követelte.
2 A jogfosztó, megszorító rendelkezésekről lásd bővebben például: Simon 2021, 108–111., 113.; Jakab – Kákonyi 2020, 271–278.
3 1944-ben Veszprém vármegye része volt még az enyingi járás 15 településsel, köztük a jelentős mértékű zsidó lakossággal bíró Siófokkal. A balatonfüredi, tapolcai és sümegi járások viszont még Zala vármegye részét képezték.
4 Veress 1982, 403–404.
5 A gettók belső rendjéről, szabályairól, az ott uralkodó állapotokról lásd bővebben: Jakab – Kákonyi 2020, 280–281.; Simon 2021, 115–116.
6 Veress 1982, 399.
7 Simon 2021, 117.
8 Munkaszolgálat a magyar királyi honvédségben 1939–1945 honvedelem.hu/hatter/multidezo/munkaszolgalat-a-magyar-kiralyi-honvedsegben-1939-1945-1945.html
9 HU-MNL-VeML-V.73.c., 22/2021. gy.sz. 25. kötet. Megjegyzendő, hogy a hadi- és honvédelmi özvegyeket a hadigondozottá nyilvánításukról született határozat kiadása után vették nyilvántartásba, s az eljárás általában több hetet, hónapot is igénybe vehetett.
10 HU-MNL-VeML-V.73.c. 1. tétel, Ludasi Józsefné hadigondozási alapirata
11 Simon 2021, 114., 125–127.
12 Huszár 2019, 125.
13 HU-MNL-VeML-V.173.g. A fennmaradt gettónévsorok közül a “templomi telepen” (vagy másként: a Horthy Miklós utcai gettóban) élők névjegyzékére június 15-én 573 főt vettek fel, a névsor mégis 575-tel zárul. Ennek az az oka, hogy a 327. sorszám után kihagyták a 328. és 329. számot, így a 327. sorszámmal szereplő Révész Ödönné után következő Róna Bélánét figyelmetlenségből 330. sorszámmal vették fel.
14 Füzes 2005, 77–78.
15 Füzes 2005, 78.
17 Hungaricana.hu: Zsidó Gyűjtemények - Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár-Hitközségi felmérések - 1944-es összeírás - Iratok vármegyék szerint - Veszprém vármegye - Orthodox hitközségek - Várpalota library.hungaricana.hu/hu/view/milev_1944_iratok_veszprem_ortodox/?pg=42&layout=s
19 Németh – Paksy 2004, 51.
20 Az adatok forrása a Veszprémi Zsidó Archívum által 2024. január 27-én, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja alkalmából közzétett, Németh Balázs által összeállított, Sümegre vonatkozó poszt. www.facebook.com/search/top/?q=s%C3%BCmegi%20gett%C3%B3
21 Veress 1982, 406. A Veress D. Csaba történész által megállapított, idézett számadatoknál pontosabbakat jelenleg sem ismerünk, azokat nagyságrendjüket tekintve elfogadhatjuk.
Új hozzászólás