Rákóczi székely főtisztjei Zemplénben

Oláh Tamás: Rákóczi székely főtisztjei Zemplénben

Éppen a napjainkban dúló, tíz- meg tízezrek számára felfoghatatlan szenvedést hozó orosz-ukrán háború hírözöne mutatja meg nekünk, az eseményeket a talán biztosabbnak(?) tűnő távolból figyelő, a katonai konfliktusok iránt érdeklődő történészeknek, hogy a különböző médiumok, hagyományos és online csatornák, közösségi oldalak elemzései, hírei és álhírei mennyire át fogják majd alakítani a hadtörténet kutatását, hiszen az egyes alakulatok mozgásait, a bevetett eszközöket, a személyi és technikai veszteségeket kis túlzással napra és személyre pontosan lehet követni a világhálón. Ehhez képest mennyivel nehezebb a régebbi korok fegyveres küzdelmeit, háborúit kutatni, amikor a forráshiány, a fellelhető források korlátozott ismerete, vagy éppen nem teljesen feltárt volta miatt akár a jelentősebb szerepet játszó parancsnokok, magasabb rangú tisztek – hogy az altisztekről és közkatonákról ne is beszéljünk – vagy az egyes katonai alakulatok hosszabb időszakokra eltűnnek a szemünk elől és csak apró kis mozaikok összerakásából lehet nyomon követni sorsuk alakulását. Jelen forrásközlés egy ilyen mozaikdarabot kíván bemutatni.

Zemplén Vármegye Levéltára gazdag tárháza a Rákóczi-szabadságharc időszakából származó iratoknak, ezek közül most egy 1706 februárjából származó megbízólevelet kívánok közölni, amely egy megyegyűlési jegyzőkönyvi fogalmazvány mellett maradt fenn, és amelynek aláírói Rákóczi székely lovas-, majd kopjás testőrezredének törzstisztjei, Bíró Kristóf[1] alezredes és Cserey János[2] főstrázsamester voltak.

Miért is érdekesek a koraújkori megbízólevelek?

A 17–18. századi megbízólevelek („credentionalisok”) fontosságáról Kazinczy Ferenc írta nagyon találóan, amikor levéltári működése során a Zemplén vármegyei 16–18. századi megyegyűlési iratokhoz, az „Acta Politica”-hoz készített kétkötetes mutatójának, az „Index Actorum Historicorum”-nak az első kötetében így írt az irattípusról:

„Credetionales. Szokás vala akkor, hogy a’ Vármegye nem csak hivatalt-viselő személyekhez, hanem magányosokhoz is, Követeket külde. Az illyeneknek Meghitelező Levelek adattak, hogy a’ kihez küldettek, őket a’ Megye’ Követjeinek ismerje; de a’ dolog, melly végett küldettek, az illy levelekben nem is említtetett. Midőn ezek dolgaikat végzék, nekik ismét az ada hasonló Meghitelezőt, a’ kihez küldve voltak, rájok bízván, hogy válaszát szóval mondják. Nem tudatván így már most, melly dologban jártak, e’ Leveleknek nincs egyéb hasznok, mint az, hogy a’ Küldőknek és Küldötteknek emlékezeteket feltartják, melly épen nem haszontalan, kivált az Özvegyektől adott Levelekre nézve; kik kiknek voltanak feleségeik, sok Olvasó egyedül innen fogja tudni.”[3]

Kazinczy meghatározása az irattípus forrásértékét illetően nagyon találó. A 17–18. századból Zemplén Vármegye Levéltárában fennmaradt, a vármegye által elküldött, valamint a hozzá érkező követek számára készült megbízólevelek – amelyeket a küldő fél készített – sokszor valóban nem tartalmaznak több információt, mint a küldő fél, valamint a címzett nevét, a követség tényét, továbbá az esetek nagy részében a követek nevét. Vannak azonban olyan credentionalisok is, amelyekből kiderül, ha nem is az üzenetek tartalma, de az igen, hogy milyen ügyben lettek elküldve a követek.[4] Ezek pedig azért fontos információk, mert a koraújkori magyar politikai élet működéséről adnak tájékoztatást. Kik voltak például a vármegyékben azon személyek, akiket helyi, vagy regionális, esetleg országos ügyekben a különböző törvényhatóságokhoz, egyházi és rendi méltóságokhoz, magánszemélyekhez, katonai parancsnokokhoz elküldtek, illetve kiket küldtek az egyes vármegyékhez a különböző települések, magánszemélyek, törvényhatóságok, egyházi és rendi főméltóságok, vagy katonai parancsnokok.[5]

Jelen forrásközlésemben ezeken belül az utóbbi csoportra, azaz a vármegyék és a hadsereg közötti követjárások során keletkezett megbízólevelekre, ezen belül is pedig a katonai parancsnokok, illetve katonai alakulatok vármegyékhez intézett megbízóleveleire szeretném a figyelmet ráirányítani egy konkrét példa kapcsán.

A koraújkor a Habsburg Birodalom részévé váló Magyar Királyságban az írásbeliség elterjedésének és egyben az írásbeli források robbanásszerű megnövekedésének is az időszaka volt, ami kedvez a történeti kutatásoknak, ugyanis a középkoriakhoz képest jóval nagyobb forrásbázisból meríthetnek a történészek. Ezen belül pedig nem csak a közigazgatási, vagy jogi, de a katonai eredetű források száma is jelentős mértékben megnövekedett. Katonai összeírások (beszállásolási és hadellátási iratok, katonai kártételi jegyzőkönyvek), illetve a különböző katonai parancsnokokkal és alakulatokkal folytatott levelezések is fennmaradtak a 16. századtól kezdődően és nem csak az államhatalom központi kormányszerveinek a levéltáraiban, hanem a kialakuló vidéki (települési és vármegyei) levéltárakban is. Ezek a vidéki források pedig jó kiegészítő adatokkal szolgálnak a 16–18. századi magyar (és európai) hadtörténeti kutatások számára, mégpedig úgy a különböző katonai csapatmozgásokról, hadműveletekről, mint az magas rangú katonatisztek tartózkodásáról, vagy a katonai alakulatok állomásozásáról, tisztikaráról és legénységéről. Ezért is tartottam érdekesnek II. Rákóczi Ferenc székely lovas-, vagy kopjás testőrezrede két törzstisztjének, Bíró Kristóf alezredesnek és Cserey János főstrázsamesternek a Zemplén vármegyéhez írott levelét.[6]

Hogy kerültek Zemplénbe Rákóczi székely törzstisztjei?                                                                                     

Az 1705-ös esztendő egyik fontos katonai célkitűzés volt II. Rákóczi Ferenc számára, hogy elfoglalja erdélyi fejedelemségét. Ennek elérésére küldte be még 1704 végén a fejedelemségbe legképzettebb tábornokát, gróf Forgách Simon tábornagyot,[7] akinek 1705 nyarára sikerült is az erdélyi főhadparancsnokot, gróf Jean Bussy de Rabutin tábornagyot[8] beszorítania az Erdély déli részén fekvő császári bázisokba, Déva várába, valamint Nagyszeben, Fogaras és Brassó környékére.[9]

A szorongatott helyzetben lévő erdélyi császári haderő megsegítésére a Habsburg hadvezetés egy, jelentős részben dán segélycsapatokból álló, a kurucoknál jóval magasabb harcértékű hadsereget küldött be 1705 nyár végén–őszén gróf Louis Herbeville tábornagy, magyarországi főparancsnok[10] irányításával Erdélybe. Ez a haderő pedig az 1705. november 11-ei zsibói csatában nemcsak súlyos vereséget mért Rákóczi hadaira és felmentette Rabutint erőit, de sikerült kiszorítania Erdélyből a kuruc hadakat is, amelyek a Partium, Máramaros, illetve részben Moldva, részben Havasalföld irányában hagyták el a fejedelemség területét. Ezek közé az Erdélyből kiszorult csapatok közé tartozott a killyéni Székely Zsigmond ezredes parancsnoksága alá tartozó székely lovasezred is, amely 1706 februárjában jelent meg a zempléni forrásokban.[11]

Killyéni Székely Zsigmond, Thököly egyik korábbi erdélyi híve, 1703-ban csatlakozott Rákóczihoz, és egyik szervezője volt a háromszéki kuruc mozgalomnak 1703 végén. II. Rákóczi Ferenc 1704. májusában bízta meg egy székely ezred megszervezésével.[12] Ez – az egyébként nem teljesen feltöltött – székely lovasezred jelent meg 1706 januárjában előbb Máramaros, majd februártól Ung és Zemplén vármegyékben.[13]

Zemplén vármegyében ekkor több kuruc ezredet is beszállásoltak, ezek voltak a Ruijther/Ruyther (vagy Ritter)-,[14] a Bonafous-,[15] és a Seldmayr-[16] (később Andrássy István-féle)[17] reguláris gyalogezredek.[18] Ezekhez csatlakoztak a székely lovasezred katonái, akik számára a Bodrogköz területén biztosítottak szállást, amiről a most ismertetésre kerülő levél is tanúskodik.

Zemplén vármegye 1706. február 18-ai, Terebes mezővárosában tartott közgyűlése foglalkozott több más ügy mellett a székely lovasezred beszállásolásával és ellátásával. Itt tárgyalták a leleszi prépost előterjesztését a fejedelem parancsára a Bodrogközi járásba téli szállásra elhelyezett székely katonasággal („Militiae Siculae”) kapcsolatosan. A vármegye erről az előterjesztésről úgy döntött, hogy nem terheli kétszeresen a járást, hanem a Ruijther/Ruyther/Ritter-gyalogezred törzsét, amelyet Királyhelmecen szállásoltak el, áthelyezik a Hegyaljai járásba Tolcsva mezővárosába és Vámosújfaluba, míg a korábban Olaszliszkára és Tolcsvára beszállásolt század felét Sárospatakra helyezzék át.[19]

Ehhez a bekötetlen megyegyűlési jegyzőkönyvhöz helyezték el, mintegy mellékletként Bíró Kristóf alezredes és Cserey János főstrázsamester megbízólevelét („credentionalis”), amelyet a Királyhelmechez közeli bodrogközi Dobrán[20] írtak Zemplén vármegye közönségéhez. A levél tartalma önmagában nem túl érdekes, a székely lovasezred két magas rangú törzstisztje arról írt benne a vármegyének, hogy ügyeiknek előmozdítása érdekében követként elküldték egyik főhadnagyukat, aki szóban mondja el üzenetüket a vármegye rendjeinek. A levél érdekességét tehát az adja, hogy megállapítható belőle a két törzstiszt rendfokozata és tartózkodási helyük, amely segítséget adhat az ezred történetének rekonstruálásához. Ráadásul ez a forrás is alátámasztja azt, hogy 1706 késő telén Székely Zsigmond székely lovasezredének törzse a Bodrogközben állomásozott, továbbá e két törzstiszt esetében a levél az eddig ismert egyik legkorábbi adatnak számít aktuális törzstiszti rendfokozatukról, tehát a Rákóczi-szabadságharc tiszti prozopográfiájának rekonstruálásában is hasznosnak tekinthető.[21]

Végül zárszóként néhány szóban arra is érdemes kitérni, hogy milyen mozaikdarabokat ismerünk Székely Zsigmond székely lovasezredének, valamint annak 2. és 3. emberének, Bíró Kristófnak és Cserei Jánosnak az 1706. évi működéséről, arról, hol is tartózkodtak a Zemplén vármegyei téli szállásuk után:

Előbb 1706. április végén Egerben táboroztak, ahol megmustrálták őket. Az ekkor készült mustratabella 9 főhadnagyról tesz említést (Bakcsi Gábor, Cserjek János, Veres Benedek, Nagy János, Szalontai János, Milkovits Mátyás, Balog István – a neve mellett az szerepel, hogy meghalt 1706. április 7-én –, Nagy Elek, Kovács György), talán egyikőjük lehetett az 1706. februárjában Zemplén vármegyéhez küldött követ. Később, 1706 nyarán pedig már Esztergom ostrománál találjuk az igen hiányosan feltöltött, kevesebb, mint 250 főből álló ezredet, vagyis részt vettek a fejedelem oldalán a Rákóczi-szabadságharc egyetlen szabályos kuruc várostromában.[22]

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára Sátoraljaújhelyi Fióklevéltár

IV.2001.b. Zemplén Vármegye Nemesi Közgyűlésének, Bizottmányának és Haynau-féle közigazgatásának iratai 1214–1850 (1937). Szirmay-Kazinczy-féle históriai iratok – Acta Politica 1214–1786 (1870). Iratok. Congregationes. Fasc. 166. No. 502. Az 1706. február 18-án, Terebes mezővárosában tartott megyegyűlés jegyzőkönyve és iratai.

Benne: Biró Kristóf vicecolonellus és Cserei János főstrázsamester megbízólevele (credentionalisa) Zemplén vármegye közönségének. Dobra, 1706. február 17.

Illustrissimi, Spectabiles, Magnifici, Generosi et Nobiles, Domini Nobis Colendissimi observandissimi.^[23]

Levelünket Nagyságtoknak Kegyelmeteknek megadó becsületes Főhadnagy Atyánkfiát ő kegyelmét, expediáltuk,[24] az végre, hogy Nagyságtok, Kegyelmetek előtt az mi dolgainkat, promoveallya,[25] procurallya,[26] és Nagyságtoktól, Kegyelmetektől jó választ szerezzen. Kérjük azért Nagyságtokat, Kegyelmeteket említett Főhadnagy Atyánkfiának szovait[27] meghallgatni, acceptalni,[28] és jó választ adni méltóztassék. Nagyságtoknak Kegyelmeteknek proponalando[29] dolgainkat verbaliter[30] bíztuk ő kegyelmére. De Caetero,[31] easdem Illustrissimas, Magnificas Spectabilies, ac Generosus Dominationes Vestras diu[32] faeliciter[33] desiderantes supervivere,[34] manemus earundem.

Illustrissimarum, Magnificarum, Spectablium ac Generosarum Dominationum Vestrarum

Servitores obligatissimi paratissimi.

Dobra. 17. Feb. 1706

Christophorus Bíró (Biro), Vice

Colonellus

Joannes Cserei Supremus

Vigiliarum Praefectus mp.[35]

Címzés és jelzet:

Illustrissimis, Spectabilibus, Magnificis ac Generosis, Nobilibus Dominis Dominis Inclyti Comitatus Semliniensis Supremo et Vice-Comitibus Judicibus Nobilium, Juratis Assesoribus, ac Notar.[36] etc. Dominis Dominis nobis Colendissimis observandissimis.[37]