Pestis (fekete halál, dögvész)

Szerző: Szima Viktória

A mai napon az egyik legismertebb betegséggel a pestissel (más néven fekete halál, dögvész) fogunk foglalkozni. Albert Camus A pestis című művében találóan így írt a kórságról: „Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják.” A pestist az egyik kiemelten kezelendő ún. karantén betegségek között tartják számon. A kórt a Yersisnia pestis baktérium idézi elő, a pestist a fertőzött állatról jellemzően a patkánybolha (Xenopsylla cheopsis) viszi át emberre, de megközelítőleg 370 állatfaj képes fenntartani a baktériumát. A betegség másik formája a tüdőpestis viszont cseppfertőzéssel terjed. A fekete halál magas lázzal, zavartsággal, delíriumig fokozódó nyugtalansággal kezdődik. Mivel a kórokozó általában bolha csípése révén kerül a szervezetbe, ún. bubópestis fejlődik ki (a behatolási helyhez közeli nyirokcsomó begyullad). A betegség lappangási ideje 2–5 nap, a kezeletlen betegek 60%-a elhalálozik 3–5 nap alatt, elsősorban szepszis miatt. A tüdőpestis kezeletlenül 2–3 nap alatt vezet halálhoz, letalitása (halálozási arány) mintegy 100%. A kezelt pestis halálozási aránya napjainkban 5 %.

Ázsiai területeken hagyományosan endémiás volt, de más földrészek "természeti gócaiban" (rossz higiéniás körülményekkel rendelkező trópusi/szubtrópusi országok, India, Madagaszkár) is rendszeresen előfordult, illetve előfordul. A pestisnek több pandémiává alakuló hulláma volt, az első a 4-5. században jött létre, Justinianus uralkodása idején a betegség végigsöpört Itálián. A második hullám, amely 1348-ban tört ki, két év alatt egész Európában – így Magyarországon is – hatalmas emberveszteséget okozott (az első hazai pestisjárvány 1015-ben volt). Napóleon hadseregében fedezték fel, hogy az olajhordók között nem ütötte fel fejét a nyavalya: az olajos bőrt elkerülték a patkánybolhák, ezáltal a kórokozó is.

A pandémiák közül a Vl., XVl., XlX–XX. századiak jártak a legtöbb áldozattal (Európában ~ 25 millióan haltak meg pestisben). Az utolsó világjárvány (1894–1934) Hong-Kongban kezdődött, az utolsó hazai járvány pedig az 1737–1751-es évekre tehető.

A bubópestis megfékezésének fő nehézségét évszázadokon keresztül az jelentette, hogy nem tudták mi idézi elő (a mikroorganizmusok létezését a XIX. század utolsó harmadában fedezték fel).

Az úgynevezett miazmatikusok szerint a pestist a szennyezett levegő okozza, úgy hitték, hogy a talajban, vízben vagy magában a levegőben tömegével előforduló miazmának nevezett kórokozó anyaggal való érintkezését kell elkerülni az egészség megőrzéséhez. Az elmélet hívei az egyes betegségeket a levegő tisztán tartásával kívánták megelőzni: a lég tisztítására illatos vagy szúrós szagú anyagok égetését és párologtatását írták elő (gyógynövényektől a kénkövön át egészen az ecetig), ezenfelül nagy gondot fordítottak a holtak eltemetésére, mert úgy vélték, a holttestek „kigőzölgése” is káros.

A pestisgyógyítók viseletét Charles de Lorme XVII. századi orvos találta fel. Miazmatikusként úgy vélte, hogy a pestisdoktorok által viselt védőruha és csőrös álarc megakadályozzák a megromlott levegő bejutását a szervezetbe. A védőöltözet marhabőrből készült, amelyen csupán csekély mértékben hatolt át a levegő (a földig érő bő köpenyt illatosított viasszal is bevonták ennek érdekében). A szett hasonló védelmet biztosított, mint a mai védőruhák: a csizma közvetlenül kapcsolódott a nadrághoz, a felsőruhát betűrték a ruhaderékba, a ruhaujjakat kesztyű zárta le, a fejtetőt pedig kalap védte (az utóbbiak kecskebőrből voltak), a ruhavégeket szorosan el is kötötték. A betegekhez egyáltalán nem értek hozzá kézzel az orvosok, csak pálcával érintették meg őket. Az öltözék legszembetűnőbb része az álarc volt. A maszk csőrébe illatos anyagokat tettek, amelyek „fertőtlenítették” és megszűrték a levegőt. A fél láb hosszú „orrba” magas illóolajtartalmú gyógynövények kerültek, vagy pedig az úgynevezett terjék nevű összetett orvosság, amely több mint 50 összetevőből állt (egyes változatai meghaladták a 70-et is, többek között viperahúst, ópiumot, mirhát és mézet tartalmazott a szer). A maszk orra azért volt meghajlítva, hogy a levegőnek legyen ideje megtisztulni mielőtt bekerül a viselő légzőszervrendszerébe. Ez a maszktípus nem a mai egészségügyi szájmaszk, hanem a gázálarc elődjének tekinthető.

Egy másik elmélet, a kotagonisták képviselői szerint nem megromlott környezeti hatások okozzák a járványokat – így a pestist sem –, hanem az emberi kontaktus, nekik köszönhetjük a karantén és a vesztegzár intézményét. Az első vesztegzárakat Velencében rendelték el 1374-ben (30 napos), a 40 napos karantént pedig 1377-ben (a "quarantine" szó a 40 napi elzárásra utal). Emellett a fertőzötteket megpróbálták elkülöníteni – eleinte a saját otthonaikban –, később, a 18. századtól külön veszteglőintézeteket és járványkórházakat hoztak létre erre a célra. Az első hazai vesztegzárról szóló adat 1510-ből való. A megelőzésre az elzáráson kívül más módszerek is léteztek: egyrészt törekedtek mind a testi, mind a lelki, pszichés egészség megóvására (Boccaccio Dekameronjában egyesek tréfás történetek mesélésével várják ki a járvány végét, mellyel egyben a lelki egészséget, a vitalitás megőrzését is kívánták elérni), de használtak különböző amuletteket és talizmánokat is.

A pestis elleni gyógykezelések során úgynevezett arzénmágnest (magnes arsenicalis, méreg mágnes) is alkalmaztak, a fehér arzénből, kénből, üvegporból és homokból összeolvasztott anyagot ráhelyezték a páciens testére, hogy kiszívogassa belőle a betegséget. A sebészeti beavatkozások leginkább a bubók felnyitására, kiöblítésére vagy kiégetésére irányultak. A Torkos Jusztus János-féle 1745-ben kiadott pozsonyi taxa (latinul Taxa Pharmaceutica Posoniesis) kimondottan döghalál ellen a „Pestis ellen való trochiscus” (trochiscus cum opio de rhabarbarum sublinguales, a trochiscus egy csigaház alakú hatóanyag tartalmú habcukorka, a másik neve turbinola) nevű összetett orvosságot és a „Kénköves pestis ellen való port” (Pulvis s, Flores Sulphuris compositi) javallotta. Az előbbi készítmény többek közt cukrot, ópiumot és rebarbarát tartalmazott, az utóbbi úgynevezett kénvirágból (kéngőz lecsapódásával előállított sárga kénpor), mirhából, sáfrányból, illetve aloéból (Aloes Socotrine, aloe perryi) állt. Bubóérlelésre való hólyaghúzó tapaszt (Emplastrum Vesicatorium, két recept ismert: kőrisbogaras és egérfarkkórós-mustármagos) a Fekete Sas gyógyszertár 1758-ban elkészült tölgyfa officinaszekrényében is tároltak. A népi gyógyászatban az útilaput (a neve miatt), illetve a pápafüvet (más néven benedekfüvet) tartották a pestis ellenszerének. Az első hatékony fekete halál elleni vakcinát Waldemar Haffkine állította elő 1896-ban.

Az újkorban 5 pestisjárvány érintette a megyét. Az 1711-es és a legnagyobb, az 1738–1740 között tomboló járványról vannak bővebb információink. Az 1711-es dögvészről fennmaradt jelentés szerint összesen 8364-en vesztették életüket, leginkább Bicskét sújtotta a kór, itt 751 haláleset történt. Fejér megyében egy évvel a nagy járványt megelőzően, 1737-ben alakult meg a Helytartó Tanács pestis ügyosztálya. 1739-ben Székesfehérváron külön járványkórházat állítottak fel, a pestis ügyosztály pedig rendeleteket is hozott, például szigorúan védték a közkút vizének tisztaságát. Még 1736-ban a Helytartó Tanács kibocsátott rendelkezése szerint a gyógyszereket csak Meller János (másként Mehler János, ő volt a Fekete Sas gyógyszertár, ma SZIKM Fekete Sas Patikamúzeum jogelődjének tulajdonosa, a gyógyszertár korabeli nevéről nem vallanak az iratok) gyógyszerésznél lehetett beszerezni. Tiltották a kuruzslást és a házalást gyógyító szerekkel, így a „pestisgyógyszereket” a kizárólag a Meller-féle patika adhatta ki 1739-ben. Ekkor már özvegy Mellerné Terézia vezette a gyógyszertárat (más gyógyszertár ekkor még nem volt a megyében, 1741-ben nyitott a kapucinus rend patikát Segítő Szűzanya néven) A Felsővárosban, a Gugás-dülőnél – az agyagbánya szélénél – alakították ki a karantén-övezetet, később az áldozatokat is ide temették. A terület napjainkig őrzi a Pestispincék nevet.