A pásztói csizmadiák és vargák céhszabályzata a török korból

Az MNL Heves Megyei Levéltára gyűjteményének részét képezik az egykori vármegye területén valaha működő céhek szabályzatai. A fennmaradt céhszabályzatok túlnyomórészt a 18-19. században keletkeztek. A magyarországi török hódoltság idejéből mindössze 6 darabot őriz a levéltár; a gyöngyösi lakatoscéh alapszabályát 1642-ből, a gyöngyösi ácscéh alapszabályait 1663-ból, az egri szűcscéh alapszabályait 1696-ból, az egri kovács- és kerékgyártócéh alapszabályát 1697-ből, és a gyöngyösi gombkötők céhszabályzatát 1699-ből. Az említetteken kívül található levéltárunkban még egy céhszabályzat, amelynek keletkezési körülményei több szempontból érdekesek.

 A céhek a kézműiparosok érdekvédelmi szervezetei voltak, amelyek a középkor folyamán jelentek meg Magyarországon, és a kézműipari, valamint a kereskedelmi tevékenységet hosszú évszázadokon át meghatározták. Számos szempontból különlegesek voltak, ugyanis zárt közösséget alkottak. Életüket és működésüket a legapróbb részletekre is kitérő, szigorú szabályok határozták meg. Ezek a szabályok igyekeztek megóvni a céhnek, és az általa készített termékeknek jó hírnevét, értékét. A korábbi évszázadokban Heves megyéhez tartozó Pásztó már a kora újkorban is jelentős kézműipari központ volt. A mezővárosban a 17. században már biztosan léteztek céhek, hiszen a szabó-, szűrszabó- és szűcscéh már 1666-ban rendelkezett kiváltságlevéllel, melyet I. Lipóttól kaptak. Ez a kiváltságlevél a céh többi irataival együtt a történelem viharaiban megsemmisült.

Az eredetileg 1617-ben keletkezett csizmadia- és vargacéh szabályzatot a szécsényi csizmadiák és vargák számára adományozta ghymesi Forgách Zsigmond országbíró, majd gróf Forgách Ádám erősítette meg. A szabályzatban szereplő cikkelyeket a 17. század végén, 1694-ben ismét megerősítették, ezúttal Koháry István, Szécsényben. Erről tanúskodik az is, hogy a dokumentumon szereplő felzetes pecséten is az alábbi felirat olvasható: „Szecheni cismadia ceh pecsete anno 1692”. Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy miért őrzi a Heves Megyei Levéltár a mindig is Nógrád megyéhez tartozó Szécsény csizmadiáinak céhszabályzatát? A választ abban kereshetjük, hogy a korban szokás volt az egyes településeken működő céhek szabályzatainak adoptálása más település céhei számára. Ez történt a szécsényi csizmadiák és vargák szabályzatával is, melyet az akkor még Heves megyéhez tartozó Pásztó csizmadiái is megkaptak. Ezt támasztja alá, hogy a kis füzetre viasszal utólag ragasztottak egy címkét a következő felirattal: „Coturnariorum ac sutorum Pasztoviensium” azaz pásztói csizmadiák és vargák [céhszabályzata]. A szövegben azonban semmilyen módosítás nem történt, még a Szécsény városnevet sem javították át Pásztóra.

Azt, hogy a szécsényi csizmadia- és vargacéh szabálypontjait pontosan mikor vették át a pásztóiak, források hiányában nem tudjuk. Az viszont kétségtelen, hogy a pásztói csizmadiák és vargák egy, a 17. század első negyedében keletkezett céhszabályzat alapján élték mindennapjaikat, így tehát közvetve ez Heves vármegye legidősebb, máig fennmaradt céhszabályzata. A dokumentum igazi forrásértéke abban rejlik, hogy segítségével megismerjük a korabeli polgárság gondolkodásmódját, illetve azt, hogy miként élte mindennapjait egy mezővárosi céh a 17. század első negyedében.

A céhszabályzat latin bevezető szöveggel veszi kezdetét, majd magyar nyelven taglalja a csizmadia- és vargacéh tagjai által követendő szabályokat, és az azok megszegéséért járó büntetéseket. A szabályok egy része a céh által előállított termékek kifogástalan minőségére vonatkozik, s taglalja, hogy az egyes hibatípusokért milyen mértékű büntetés jár. A szabályokból megtudjuk, hogy a saru vagy cipő belső talpát tilos volt használt talppal elkészíteni, de a felső és oldalsó részen sem volt szabad egymástól elütő foltot vagy toldást használni. A szabályok kitértek arra is, hogy a cipőt azonos prémezéssel kellett készíteni, de a saroknál sem volt szabad a kéregnek kijjebb állnia. Az ilyen hibákért járó büntetések mértéke eltérő volt, 5 dénártól 12 dénárig terjedt. A legsúlyosabb büntetés azért járt, ha a varga a bocskort keskenyen vagy hibásan szabta, melyért kitiltották a céhből.

A szabályzatban helyet kaptak a mestereket, illetve a céhet védő intézkedések is. Ennek értelmében a vidéki mestereknek és kereskedőknek csak az országos vásárok alkalmával volt szabad termékeiket árulni, viszont ekkor ezt a jogukat nem volt szabad korlátozni és adóztatni sem volt szabad őket. Ha az idegen mesterek mégis árusítottak volna a napi, vagy heti vásárokon is, akkor termékeit el kellett kobozni. Az idegenekre nézve korlátozás volt az is, hogy a vásárok alkalmával a prédikáció előtt ők nem vásárolhattak bőrt. A vásárokra vidékről érkező csizmadiáknak az eladni kívánt termékeiket be kellett mutatni a céhnek, és ha abban hibás árut találtak, az idegen csizmadiát megbüntették.

A céhszabályzat részletezte a céhtaggá válás módját és a céh belső életét és az ott zajló munkát is. A céhbe való beszegődés előtt az inasnak joga volt két hétig kipróbálni a mesterséget, majd ezt követően lehetősége volt a céhbe beszegődni, vagy szabadon távozni. A céhbe szegődni csak úgy lehetett, ha az inas kifizette az 1 forint felvételi díjat. Ha az inas mesterember fia volt, akkor három évre kellett szegődnie és ekkor 25, majd az inasévek eltelte után 50 dénárt kellett fizetnie. A céhben való munka mellett az inasnak kötelessége volt – a mester tudtával – hétfőnként a városba menni és javítanivaló cipőt vagy csizmát keresni. Amennyiben az inas a mestere tudta nélkül önállóan vállalt munkát, 4 forintra büntették. Miután az inas felszabadult, 2 font viaszt kellett a céhnek fizetnie. A felszabadulás után a legényavatás keretében céhlegények maguk közé fogadták a felszabadult inast, majd kezdetét vette a legényévek időszaka. A legények munkájára nézve szabályozás volt, hogy vasárnap és ünnepnapokon tilos volt a foltozás, ellenkező esetben a legény egy heti bérét veszítette el. A legényeknek a szakma mélyebb elsajátítása mellett, tapasztalatszerzés céljából idegen céheket is meg kellett látogatnia. A vándorlegényekre nézve a pásztói csizmadiák és vargák céhszabályzata úgy rendelkezett, hogy Pásztóra érkezve először a céhmesterhez kellett mennie, ahol háromnapi ellátást kapott, illetve a céhmester segítségével munkahelyet keresett. A vándorlegények fizetése 52 dénár volt. Ahhoz, hogy a legény a vándorévek eltelte után mesterré váljon, mesterremeket kellett készítenie. A pásztói csizmadiáknál az volt szokásban, hogy a mesterjelölt egy csizmát, illetve egy papucsot készítsen. Miután a remekmű elkészült, a céh tagjai tüzetesen megvizsgálták, és ha hibásnak találták, a mesterjelöltet 6 forintra büntették, a lábbelit pedig elkobozták. A remekmű kapcsán más volt a követelmény a vargáknál, nekik ugyanis mesterremekként azt kellett elkészíteniük, amire a céhmester utasítást adott nekik. Hibás munka esetén a vargák büntetése is 6 forint volt, valamint ajándékba kellett adniuk egy sarut. Ha a mesterremek hibátlanra sikerült, akkor az újdonsült mester költségén lakomát, vagy más szóval mesterasztalt rendeztek, majd ezt követően beírták a mesterek névjegyzékébe, s a céh teljes jogú tagjává vált. A céhszabályzat szabályozta a mesterek munkáját is, miszerint tilos volt egymás céhlegényét magukhoz csábítani. A céhlegény átcsábítását szigorúan büntették, ilyen esetben a mestert a céhmester 2 forintra büntette. A legszigorúbb büntetés azért járt, ha a mesterek a céh keretein kívül vállaltak munkát. Ilyen esetben az összes szerszámát és munkáját elkobozták tőle. A szabályzat a mesterek feladatait is rögzítette. Ennek értelmében a negyedévenként tartott céhgyűléseken a mesterek kötelesek voltak jelen lenni, és minden mesternek 10 forintot kellett a céhládába befizetni. A gyűléseken való megjelenés elmulasztásáért 6 dénár büntetés járt. A céhgyűléseken való részvétel mellett a mestereknek kötelességük volt vasárnap, valamint ünnepnapokon az istentiszteleten részt venni, a Szent Evangéliumot olvasni, valamint szentbeszédet tartani. Az evangélium olvasásának elmulasztásáért 60 dénár, a prédikálás elmulasztásáért pedig fél font viasz volt a mester büntetése. Jóval szigorúbb volt a büntetés, ha a céh a kolostorban lévő oltárokhoz karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor évente adandó 10 font viaszt elmulasztotta. Ilyen esetben a céhet a privilégiumuk elvételével büntették. A korban szokás volt, hogy a céhtagok a hozzátartozóik temetésekre meghívták a többi céhtagot, melyért a meghívónak 1 forintot kellett fizetnie a céh részére. Ha valamely céhtag ennek ellenére a temetésen nem jelent meg, 6 dénárra büntették. Ha valamely mester hunyt el, akkor a céhtagok részvételével és a céh költségén temették el. Ennek elmulasztása esetén a jelen nem lévő mestereket fél font viasszal büntették.

A céhszabályzat a tagok magánéletére is kitért, ugyanis az inasnak nem volt szabad a mester engedélye nélkül csavarogni, a mestertől való lopásért ostorozást, valamint 50 dénár pénzbüntetést kapott. A céhlegények életére nézve szintén szigorú szabályozás volt, hogy a legényeknek a mesterük házánál kellett lakniuk. Szigorúan büntették, ha a legények a mester házán kívül háltak, melyért első ízben 25, másodízben 50, harmadízben 75 dénár volt a büntetésük. Ha a legény továbbra is a mester házán kívül aludt, akkor kizárták a céhből. A céhlegénynek a mestert csak úgy volt szabad elhagynia, ha távozási szándékát legalább 2 héttel előbb bejelentette. A szabályzat az inasok és a legények mellett a mesterek magánéletére is kitért. Példának okáért a mester köteles volt 2 éven belül megházasodni, ellenkező esetben 4 forintra büntették meg. A mestereknek tilos volt saját munkájukkal kereskedni, illetve más mester által már elkezdett munkát elvállalni. Mindkét esetben 50 dénárra büntették őket.

Az eredetileg 1617-ben keletkezett, majd 1694-ben megerősített céhszabályzat után Mária Terézia többször is – 1760-ban és 1777-ben – megújította a pásztói csizmadiák és vargák privilégiumlevelét, és ezzel együtt szabálypontjait is. Néhány évvel később, 1791-ben az addig közös céhet alkotó pásztói csizmadiák és vargák különváltak, ettől kezdve két önálló céhet alkottak. 1817-ben a csizmadiák I. Ferenc királytól ismét új privilégiumlevelet kaptak, melyben meghatározták, hogy a céhnek 110 forint taksát kell fizetnie, hogy kiváltságait megtarthassa.

A céh 19. századi életébe betekintést engednek a Nógrád Megyei Levéltár által őrzött számadáskönyvek is, melyeknek köszönhetően – kisebb hiányokkal – 1806-tól ismerjük a céhmesterek neveit, a céh vagyonát, bevételi forrásait, illetve kiadásait is.

A pásztói csizmadiacéh-mesterek névsora és a céh pénzvagyona

Forrás: MNL NML IX.4. 1-2. kötet

Nem sokkal később a több évszázada fennálló céheket az 1872. évi VIII. tc. 83 §-a szüntette meg. A pásztói csizmadiák a törvény értelmében 1872. december 9-én kimondták az ipartársulattá való alakulásukat, alapszabályuk azonban csaknem 2 évvel később, 1874. szeptember 5-én kelt, melyet a minisztérium 1874. október 8-án hagyta jóvá. Az újonnan megalakult ipartársulat elnöke az utolsó céhmester, Csányi György maradt. Az átalakulással egyidőben egy leltárt is készítettek a megszűnő céh vagyonáról, melyet szintén a Heves Megyei Levéltár őriz. A leltárban csupán 2 szőlőterület van felsorolva, melyek a Botmál nevű dűlőn voltak. Ebből az egyiket a céh 320 forintért temetkezési célra vásárolta, a másik szőlőföldet szintén alapítványi pénzen vásárolták.

Az ipartársulatok azonban nem voltak hosszú életűek, ugyanis az 1884. évi XVII. tc. 125. §-a elrendelte az ipartársulatok ipartestületekbe való olvadását. Ennek értelmében az egykori pásztói csizmadiacéh 1886 szeptemberétől a Pásztói Ipartestületen belül létezett tovább, mely 1887 januárjában kezdte meg működését.

Felhasznált források és irodalom:

MNL HML IV.1.a . 82–83. kötet. Protocollum 1820–1821.

MNL HML IV.1.a . 143–145. kötet. Köztárgyak jegyzőkönyve 1846.

MNL HML IV.414. 9. doboz, 12. sz. A Pásztói Ipartestület alapszabályai, 1886.

MNL HML IV.414. 16. doboz, 22. sz. A Pásztói Csizmadia Ipartársulat alapszabályai, 1874.

MNL HML XV.7. 50. sz. A pásztói csizmadia- és vargacéh céhszabályzata, 1617.

MNL NML IX.4. 1-2. kötet. A pásztói csizmadiacéh számadáskönyvei 1806-1886.

Lénárt Andor: Pásztó mezőváros kézműves (céhes) iparosainak története 1872-ig. In.: Á. Varga László (szerk.): Tanulmányok Pásztó történetéből I. Salgótarján, 1991.

Vass József: Pásztó története. Gyöngyös, 1939.

Közzétette: Mészáros Ádám

segédlevéltáros