7. Téli védelem a Donnál (1942. december – 1943. január)
Az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti súlyos doni hídfőcsatákat követően – a tavasszal elvonulóhoz képest – egy leharcolt, létszámában, fegyverzetében és felszerelésében megfogyatkozott, súlyos ellátási gondokkal küzdő magyar hadsereg várt sorsának beteljesedésére. A magyar politikai és katonai vezetés – a 2. hadsereg gondjainak orvoslását illetően – csupán némi fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésre, valamint a személyi állomány fokozatos felváltására hajlott, a helyzet megoldásának felelősségét a felettes német hadvezetés vállán hagyta. Látszólagos érzéketlensége nem részvétlenségéből és felületességéből fakadt, hanem új elemekkel bővült bel- és külpolitikai célkitűzései gátolták abban, hogy a Don mentén helytálló hadsereg megsegítésére törekedjen. A román vezetésnek Észak-Erdély és Székelyföld visszaszerzésére irányuló, egyre nyíltabban hangoztatott szándéka arra késztette, hogy honvédelmi erőforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar-román fegyveres konfliktusra tartalékolja. A német hadvezetéstől várta a „doni hadsereg” megerősítését, és csak némi fegyverzeti, felszerelésbeli kiegészítésre, valamint a személyi állomány fokozatos felváltására hajlott.
Az első ütemben – november és december hónapokban – közel 50 ezer fős kontingens került ki a Don menti arcvonal mögött létesített hadtest-kiképzőtáborokba. Javarészt a leharcolt csapattestek felváltására érkeztek ki. A három ezredparancsnokságon és 12 zászlóaljon kívül 87 tábori és különleges munkásszázadot, illetve valamennyi gyalogzászlóaljhoz két-két menetszázadot is kiszállítottak a 2. hadsereghez. A központi utasítás szerint a hadműveleti területre csupán egyéni fegyverzettel kiérkező felváltó alakulatoknak – kettő-négyhetes utóképzésüket követően – az arcvonalban a leváltandóktól kellett átvenniük a gyalogsági nehézfegyvereket és a téli felszerelést.
A 2. hadsereg alakulatainak részleges felváltása keretében a legnagyobb méretű hadrend-változásokat a 9. könnyű hadosztálynál tervezték, hiszen a zalai seregtest létszáma decemberben csupán 384 tisztből és 10.123 főnyi legénységből állt. 17/III. zászlóaljának kivételével a teljes 17. gyalogezred, valamint a 47. gyalogezred 34/I. zászlóalja tért volna vissza a hátországba. Az előbbit a székesfehérvári 3. gyalogezred parancsnokságával, ezredközvetlen alakulataival, valamint székesfehérvári I. és tatatóvárosi II. zászlóaljával, az utóbbit a kassai 21/I. zászlóaljjal tervezték leváltani. A felváltások viszonylag zavartalanul, s többnyire még a szovjet hadműveleteket megelőzően javarészt lezajlottak. Ezen felváltó alakulatok azonban nem juthattak hozzá a számukra előírt és szükséges fegyverzethez és felszereléshez, a leváltott 17. gyalogezredbeli csapatok pedig nem kerülhettek vissza a hátországba, ehelyett zömében roppant kevés és gyenge gyalogsági fegyverzettel vettek részt a III. hadtest 1943. januári és februári védelmi és utóvéd harcaiban.
A 9. könnyű hadosztály állományának legnagyobb megpróbáltatása a 2. hadsereg Don menti arcvonalának 1943. január 12-ei és 14-ei áttörésétől vette kezdetét. A szovjet alakulatok gyors előretörése szükségessé tette, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság a III. hadtestbeli alakulatokat is veszélyeztetett területekre irányítsa. A 9. könnyű hadosztálytól a 34/I. zászlóalj, a 47/II. és 21/I. zászlóaljakból kiegészített és felállított 47/I. zászlóalj, az ezredközvetlen páncéltörő ágyús, aknavetős, kocsizó géppuskás szakaszok, illetve századok, valamint a 9/2. és a 9/5. tüzérüteg vett részt a Novo Uszpenka és Oszkino környéki harcokban.
Az ellenséges csapatok térnyerése következtében a hadsereg zömétől elszakított és kelet-nyugati irányú vonalat felvett III. hadtest alakulatait, nevezetesen a harcban álló 6. és 20. könnyű hadosztálybeli részeket és a 9. könnyű hadosztályt, január 15-én a német Siebert altábornagy parancsnoksága alatt megalakult, kisebb-nagyobb német és magyar alakulatokat magába foglaló hadtestcsoport alá rendelték.
A január 15-ét követő napokban a szovjet 60. hadsereg csapatainak előrenyomulása egyre jobban megközelítette a zalai seregtest védőkörletét. A Rosszoski és Alekszandrovka környéki harcokhoz is további 9. könnyű hadosztálybeli alakulatokat – a 3/II. és 34/I. zászlóaljakat, illetve a 9/4. tüzérüteget – vontak ki Don menti védőállásaikból, hogy bevessék a szovjet előretörés lelassítása érdekében. A fent említett alakulatok január 17-én és 18-án súlyos és veszteség-teljes harcok árán adták fel állásaikat.
Január 18-ától rövid időre megszilárdult az arcvonal. A III. hadtest és a védelmének megtámasztására küldött német csapatok egészen január 26-áig tartották a Szinyije Lipjagi, Szkupolj, Szemigyeszjatszkoje, Kocsatovka, Parnicsnij, Prokudinszkij és Rudkinó községek körvédelmi állásait. A 9. könnyű hadosztályból csak az áttörést követő harcokba bekapcsolódott és súlyos veszteségeket szenvedett alakulattöredékek vettek részt ezen körvédelmi központok védelmében. A zalai seregtest többi csapatrésze (két és fél zászlóalja és hadosztályközvetlenei) a Gremjacsje – Hmelevij Les – Parnicsnij vonal védelmére rendezkedett be.
A szovjet Voronyezsi és Brjanszki Front 1943. január 24-én megindított hadművelete nyomán a német 2. hadsereg két hadteste és a magyar III. hadtestet is magába foglaló Siebert hadtestcsoport körül január 28-ára bezárult a gyűrű. A magyar körvédelmi központok védői január 26-án a teljes körülzártságban vívták küzdelmüket. A szovjet csapatok – a német 68. gyaloghadosztálynál történt betörés révén – ugyanis már január 24-én este a magyar III. hadtest oldalába, illetve hátába jutottak.
Siebert altábornagy intézkedése szerint a magyar csapatoknak január 29-ig kellett volna kitartaniuk állásaikban. Stomm Marcel vezérőrnagynak, a III. hadtest parancsnokának többszöri kérelmére Siebert elrendelte, hogy a III. hadtest csapatai január 26-áról 27-re virradó éjjel Sztaro Nyikolszkoje, Dimitrijevka vonalában visszavonulhatnak. Miután a több irányból előrenyomuló szovjet csapatok elvágták a Sztaro Nyikolszkoje felé vezető utat, a körvédelmi csoportoknak több helyütt a bekerítésből kitörve kellett megkezdeniük a visszavonulást. A III. hadtest utóvédje a 9. könnyű hadosztály 17/III. zászlóalja volt, amely csak január 27-én reggel hagyta ott a Don menti állásait. A 9. könnyű hadosztály visszavonuló csapatainak súlyos harcokat kellett vívniuk a Sztaro Nyikolszkojéba való bejutásáért. A felváltásra kiérkező 3. gyalogezred e fenti községnél lefolyt ütközetnél semmisült meg csaknem teljes egészében.
A Sztaro Nyikolszkojéba beérkező megmaradt 9. könnyű hadosztálybeli csapatrészek és néhány német alakulat 27-én estig tartotta a községet, majd északi irányban vonult vissza Hoholon át Verhnyeje Turovóba. A faluba vezető völgyet kisebb csoportjával január 28-án Oszlányi Kornél ezredes, a 9. könnyű hadosztály parancsnoka védte, aki itt meg is sebesült. A 9. könnyű hadosztály vezetését ezt követően Martsa Sándor ezredes vette át.
