8. Visszavonulás az újjászervezési területre (1943. január vége – április 26.)
A visszavonulás január 28-ától többnyire vezetés nélkül, az egyedüli úthoz kötöttség folytán maguktól alakult hosszabb-rövidebb oszlopokban történt Vjasznovatovkán és Novaja Olsankán át Olimba. A III. hadtestparancsnokság és a Martsa ezredes vezette csoport már január 29-én délben megérkezett Krutaja Gorába. A hadtest többi része az utóbb említett településtől nyugatra Olim községig jutott el. A III. hadtestbeli alakulatok ezt követően hadtestparancsnokuk, Stomm Marcel altábornagy február 1-jén kiadott, példa nélküli, csupán emberileg, érzelmileg elfogadható, úgynevezett „hadtestfeloszlató parancsát” nem szó szerint értelmezve, a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok után menetelve, február 2-án és 3-án kijutottak a gyűrűből.
A III. hadtest Orlovkáig eljutott 11–12.000 fős nagy oszlopa február 2-án hajnalban, kisebb-nagyobb csoportokat alkotva indult el déli irányba, a német csapatok után. Az egyes magyar csoportok Gorsecsnojéig a karbantartott úton menetelő német oszlopokkal párhuzamosan terepen, onnan Sztarij Oszkolig a vasúti töltésen meneteltek. Azokat az oszlopokat, amelyek Gorsecsnoje után – részben éjjelezés, részben az út megrövidítése céljából – a vasúti töltésről letértek, erős partizántámadások érték. Ekképpen járt a 9. könnyű hadosztály megmaradt vonatoszlopa és a Barra Zsigmond vezérkari őrnagy által vezetett csoport.
A magyar csapatok február 2. és 4. között érkeztek be Sztarij Oszkolba. A várost a német 26. gyaloghadosztály csapatai tartották. A III. hadtestbeli csoportok pihenő nélkül Lukjanovkán át Tyim felé vették az irányt. Mocsagi, Troickoje, Marino, majd Korovino volt a menet útvonala, ezúttal már a németektől leválva. Mocsagi községtől Martsa Sándor ezredes vette át a csoport vezetését. Korovinótól Obojanon és Szudzsán át Szumiig már folyamatos volt a menet. Szovjet partizán-, illetve légitámadások már nem érték a csapatokat. A hadtest megmaradt töredéke, csaknem 7000 fő, február 14. és 18. között érkezett meg Szumiba.
A magyar összekötő törzsek és egyéb parancsnokságok már hátrább települtek innen, nem számoltak azzal, hogy a III. hadtest maradványai még megmenekülhetnek. A szombathelyi hadtest Szumiig eljutott töredéke – továbbra is Martsa ezredes parancsnoksága alatt – végül vasúti szállítással jutott hátra a Nyezsin környékén kijelölt első gyülekezési körzetébe. A 9. könnyű tüzérezred több mint 200 fős csoportját szállító szerelvény egészen a lavocsnei határállomásig eljutott, ugyanis a német vasúti közegek a nagyobb pályaudvarokon történő kirakodást nem engedélyezték, s Krassay ezredes sem akarta végletekig legyengült állományát újabb meneteknek kitenni.
A szovjet csapatok Harkov irányába történő gyors előretörése miatt egyre nyugatabbra kellett kijelölni a 2. hadsereg maradványainak gyülekezési és átszervezési területét. Ezen véglegesnek kijelölt területre, a Kijevtől 100 kilométerrel északnyugatabbra fekvő Korosztyen és Ovrucs városok környékére, március közepétől érkeztek meg, részben vasúti szállítással, részben gyalogmenetben a visszavonulás gyötrelmeit s a kegyetlen időjárási körülményeket megszenvedett magyar csapatok. A 17. és 47. gyalogezredbeli csapattestek részei március 16-áig Zakuszili községben szállásoltak el.
A veszteség nagyságáról, s a meglevő, összegyűjtött létszámról 1943. február közepétől kezdtek folyamatosan jelentést tenni a 2. hadseregbeli seregtestek. A 9. könnyű hadosztály – felváltó alakulatokéval kiegészült – személyi állományát február 11-én 10 tiszt és 357 főnyi legénység alkotta. Március 5-én a létszám már 156 tiszt és 2459 főnyi legénység volt.
A 9. könnyű hadosztály veszteségének fegyver- és csapatnemei közötti megoszlása különbözött a hadsereg többi seregtesteitől. Míg az utóbbiak esetében – az arányokat tekintve – a legnagyobb veszteségek egyértelműen gyalogsági alakulataiknál következtek be, addig a zalai seregtestnél ezen megállapítás csak a Don menti állásokból való visszavonulás megkezdésének időpontjáig, január 26-áig állja meg a helyét. A szovjet csapatok által több mint egy hétig bekerítetten a hadosztály minden egyes csapatteste és alosztálya egyformán szenvedte meg a szovjet reguláris és partizáncsapatok támadásait és rajtaütéseit, a folyamatos légitámadásokat, az ellátatlanságot, a zord időjárást és a szövetséges német alakulatok erőszakos cselekedeteit.
A zalai seregtest tisztikarában számos öntevékeny és gondoskodó csapattiszt akadt, aki igyekezett egyben tartani alakulatát, csoportját és a német seregtestek nyomában megpróbálta azt kivezetni az ellenséges gyűrűből és távol tartani az ellenséges behatásoktól. Akik nem tudtak, vagy nem akartak ezen csoportokban visszavonulni, vagy akiknek felettes parancsnokai nem törődtek a rájuk bízott legénységgel, azok közül kevesen kerültek haza. Mindazonáltal teljes veszteség csupán a 9. könnyű hadosztály hadrendileg alárendelt 101/46–48. tábori munkásszázadainál mutatható ki, hiszen a leromlott állapotú, gyenge ruházatú munkaszolgálatosoknak, illetve az időskorú keret- és parancsnoki állománynak esélye sem volt a túlélésre.
A nagykanizsai parancsnokságú 9. könnyű hadosztály kétségkívül a 2. hadsereg egyik legnagyobb veszteséget szenvedett seregteste volt. Hogy hány zalai honvédet szállítottak 1942 májusa és 1943 áprilisa között véglegesen a hazai katonai kórházakba, erről nem maradtak fenn listák. Szintúgy nincsenek adatok a hadifogságba esett, illetve ott elpusztult 9. könnyű hadosztálybeli katonák létszámáról sem. Ennél fogva nehéz pontosan meghatározni a seregtest – a felváltó alakulatok állománya nélküli – hősi halottainak, meghaltjainak, eltűntjeinek, sebesültjeinek, sérültjeinek és súlyos betegeinek számát. Az eddig feldolgozott veszteségi adatok szerint 10.638 főt kell érteni alattuk.
Sajnos a 47. gyalogezred törzsének, ezredközvetlen alosztályainak, menetszázadainak, illetve 47/I. és 47/II. zászlóaljának az 1943. januári utóvédharcok és a visszavonulás során bekövetkezett veszteségeit a 17. gyalogezred hasonló alakulatainál regisztrálták. Emiatt ezen fenti csapattestek és alosztályok veszteségei csak részben különíthetők el. E nélkül is megállapítható azonban, hogy a nagykanizsai seregtest hat zászlóalja közül a legkevesebb veszteségeket a soproni 34/I. zászlóalj szenvedte el. A hadosztályközvetlen csapattesteket és alosztályokat általában hasonló veszteségek érték, kivételt képez a 9. könnyű tüzérezred, amely a 2. hadsereg könnyű tüzérezredei közül is a legtöbb tüzérét vesztette el. A 9. önálló légvédelmi gépágyús üteg veszteségeiről nem maradtak fenn adatok. A menetszázadokkal kiegészített 15.000 fős 9. könnyű hadosztály teljes vesztesége az 1942–1943. évi keleti hadszíntéri frontszolgálata idején, a hozzá kiérkezett felváltó alakulatok állománya nélkül a következő volt: elesett 752, meghalt 164, eltűnt 5571, hadifogoly 49, sebesült 2567, sérült 1404 és beteg 131 fő.
