Nyitott könyveink 3. – Lechner László–Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban

Márkusné Vörös Hajnalka (szerk.): Lechner László–Lechner Ágnes: Családtörténet két szólamban. (Veszprémből Veszprémbe III.) Veszprém 2016.

A Veszprémből Veszprémbe sorozat harmadik, páros kötete rendhagyó módon egy testvérpár, Lechner László és Ágnes párhuzamos visszaemlékezéseit adja közre.

A két világháború közötti vidéki, mezővárosi értelmiségi világba látunk bele a testvérpár elbeszéléseinek tükrében. Egy férfi és egy női világ tárul fel visszaemlékezésükből, mindketten jó megfigyelők, de a körülöttük zajló eseményekből (a világégés előtti uradalmi élet, a II. világháború, államosítások, újjáépítés) más-más maradt meg emlékezetükben.

A két testvér „két szólamban” meséli el a családi történeteket, jóval túlnyúlva Veszprém határain, érintve Budapest, a Tolna és Somogy megyei Öreglak és Ireg településeket. Ágnes a körülötte élő emberekről, rokonokról, barátokról, különösen a nőkről fest remek portrékat, mint például anyai dédanyjáról, Pintér Terézről, akinek Dunára épített paprikamalma volt és olyan vajákos tudománya, hogy álmokból olvasott, vagy édesanyja kedves iregi barátnőjéről „Baller nyanyáról”, aki a helyi értelmiségiek és uradalmi nőtlen gazdatisztek fehérneműjének mosása kapcsán mond vélemény a korabeli viseletről. Filmszerűen jeleníti meg budapesti kárpitosmester nagyapja műhelyét, vendégkörét, iregi és veszprémi otthonuk miliőjét egy-egy bútor, használati tárgy történetét is beleszőve a család históriájába. Ágnes elbeszélő tehetségére vall, ahogy néhány vonással felskiccel életképeket, a veszprémi Nárcisz utcai házuk belső berendezését, a konyhát és édesanyja főzéstudományának fortélyait, a ház kertjét, a vándorszínész társulatok és a hárfás cigányok előadásait. A legárnyaltabb kép mégis édesanyjáról rajzolódik ki, az asszonyi világ sűrű szövetének, szépségeinek árnyalt bemutatásával.

Lechner László visszaemlékezéseiből egy piarista kis-gimnazista látószögéből ismerjük meg a második világháború előtti veszprémi társadalmi viszonyokat, ahol a tanárok arisztokratizmusa és humanizmusa együtt volt jelen, a szigorúság mégsem fojtotta el a fiatal fiú belsőjében formálódó hiteles véleményalkotást. A férfi narratíva a nagy életfordulók és döntések hátterének elemzésére koncentrál, de közben megismerjük Veszprém kulturális életét, a pezsgő zenei egyesületeit, a korabeli fiúk szórakozási lehetőségeit, a nagy szánkózásokat, a korcsolyaegylet nyújtotta lehetőségeket, a cserkész- és később a néptáncmozgalmat. A család előrehaladásért folytatott anyagi és szellemi előfeszítésének lehetünk tanúi, miközben németek, nyilasok, oroszok gázolnak keresztül a veszprémi polgárcsalád életén.

Lechner László és Ágnes párhuzamos emlékirata élvezetes társadalomrajz, kitűnő olvasmány, amely forrásként szolgálhat a társadalomkutatók és a Dunántúl, kiemelten Veszprém története iránt érdeklődők számára.

Egy-egy történet a család felsőiregi történeteiből (ma Iregszemcse Tolna megye Tamási járásában)

Ágnes egyik története: „Azt viszont talán már a legöregebb ürögiek se tudnák megmondani, hogy mi lehetett az a „gatyaillet”? Ez bizony – iregi kiejtéssel – az a bizonyos négyszög, talán rombusz, vagy négyzet alakú betoldás volt, amit a vászon bőgatyák „ülepébe” varrtak be, hogy ezzel viselőjének a szabadabb mozgását biztosítsák. Anyu egy falubeli asszonytól hallott erről először, nem akármilyen összefüggésben. Az asszony ugyanis heves szóáradattal panaszolta el neki – vélt, vagy valós – sérelmét, hogy az egyik szomszédasszony kikezdett az ő urával. Anyu szerint nem lehetett komoly az ügy, talán csak arról volt szó, hogy a férj és a „csábító” pár mondatot váltott a kerítésen keresztül, de a sértett fél nem így látta, és panasz áradatát így fejezte be: „De iszen, lássam csak meg, hogy kikezd az én urammal, akkorát rúgok bele, hogy eeröpül igyenest Tabra, a gatyaillet utcába, ahunnan gyütt!” „Hová?” – kérdezte Anyu, elfojtott nevetéssel küszködve. – „Hát Tabra! Nem tudja maga, hogy van Tabon uan utca?” – Nem, Anyu nem tudta, és sajnos én se jártam utána, pedig érdekelt volna, melyik lehetett az a terecske, vagy rombusz alakban kiszélesedő utca, melyet a köznyelv ilyen találóan és szemléletesen elnevezett.”

László egyik története: „Az iregi társasági találkozások között voltak hivatalos jellegűek is amelyekre a vezető tisztségviselők jelentek meg feleségeikkel, de a mi lakásunkon tartott összejövetelek inkább a fiatal korosztályt mozgósították ismerkedésre és szórakozásra. Itt adódott lehetőség a községbe helyezett, vagy itt elhelyezkedett nőtlen és hajadon, közép- és felsőfokú szakképzettségű fiatalok találkozására. Mi gyerekek a lefektetési idő előtt ott lábatlankodtunk a „nénik és bácsik” társaságában, akik közül többen el-el játszogattak is velünk. Nyári időben vasárnap délutánonként strandolásra is volt lehetőségünk a társasággal az uradalmi halastavak egyikében. Ennek megközelítése társas utazással történt lóré jármű ( ló vontatású kisvasúti kocsi) igénybe vételével a Bárónak a Tiszttartóra átruházott engedélyezéssel. A fürdőzési társas utak szervezését Bori néni, a tiszttartóné végezte, tőle kaptunk meghívót is ezekre.”