A katolikus reneszánsz épített öröksége Jánosházán

Részben XIII. Leó pápa (1810-1903) Rerum novarum kezdetű szociális enciklikája (1891), részben az 1890-es évek úgynevezett egyházpolitikai törvényeinek hatására a századforduló környékén a katolikus hitélet új lendületet vett: vallásos egyesületek, hitbuzgalmi társulatok, sőt keresztény alapokon működő gazdasági táraságok (keresztény fogyasztási szövetkezetek) egész sora alakult.[1] Ezek amellett, hogy keretet nyújtottak a szabadidő hasznos eltöltéséhez, tovább erősítették a hívek hitéleti elköteleződését, és adott esetben segítették az egyház társadalmi szerepvállalását is.[2]

A folyamatot nagyban erősítette a trianoni tragédia, amelynek bekövetkezte után sokan a hitből merítettek reményt, és így a Horthy-korszak hatalmi elitje is az egyházakban látta saját támaszát. Mindezek következtében a két világháború közöti időszakban sokan választották maguknak a papi és szerzetesi hivatást. Megemelkedett a templomba járók száma, aminek hatására számos új templom épült, ahová aztán jutott mind pap, mind pedig hívő.[3]

            Sok klerikus tanult külföldön, ahol elsajátították a legmodernebb pasztorációs módszereket, amelyeket idehaza igyekeztek is meghonosítani. Egy ilyen modern gyakorlatnak számított a katolikus kultúrházak létesítése és működtetése.

Szombathelyen már 1930-ban a domonkos szerzetesek, majd velük szinte egyidőben a ferencesek is felépítették saját kultúrházukat,[4] abból a megfontolásból, hogy el tudják érni azokat, akik templomba ugyan nem mennek el, de a kultúrházba talán betérnek, s így megmarad kapcsolatuk az egyházzal.

            Jánosházán szinte teljesen a fent vázolt folyamatok mentén alakult az egyház társadalmi élete. A településen a századforduló táján alakult keresztény fogyasztási szövetkezet, népszövetség, legényegylet, katolikus kör, a világháborút követően pedig a fiataloknak Mária kongregáció, 1930 körül pedig létrejött az egyházközség is. Az események az 1930-as évekre jutottak el oda, hogy ezen egyesületek számára szükségessé vált egy katolikus kultúrház létesítése.

Az egyházközség először 1937-ben tárgyalta az építendő katolikus ház ügyét. A plébános azzal a szándékkal kérte ezt a testülettől, hogy itt tarthassák majdan az egyházközségi üléseket, ünnepségeket, kultúresteket. Ezeknek addig ugyanis a kocsma adott otthont, amely megoldás nem bizonyult ideálisnak.

1937 végére eladóvá vált egy megfelelő helyen fekvő épület, és a plébánosnak sikerült az anyagi feltételek jó részét is biztosítania. Az egyházközség rendelkezett 1000 pengő tőkével, mindemellett a Jánosházi Hitelszövetkezet erre a célra megszavazott számukra 2500 pengő segélyt, továbbá a temetőalapban kezelt 1621 pengőt is erre a célra kívánták fordítani. A hiányzó mintegy 1200 pengőt feltehetően gyűjtés útján kívánták előteremteni.

1938 januárjára az egyházközség megvásárolta az épületet, Gruber Imre (1898–1974) építész pedig elkészítette a katolikus ház terveit. Az építkezés meghaladta a plébánia anyagi erejét. Ahhoz, hogy a vállalkozás sikerre jusson, elengedhetetlen volt a hívek társadalmi munkája, sőt anyagi támogatása is. Az összefogás erejének köszönhetően a katolikus kultúrház felépült, és 1938 októberére megkapta a használatbavételi engedélyét.[5]

Az épület azonban csak fájdalmasan rövid ideig tudta szolgálni a katolikus egyház küldetését. A második világháború alatt teljesen elpusztult a benne lévő kuglizó; a gondnoki lakásban csak a falak álltak és a tetőgerendázat. Tönkrement a kerítés és két kapu. Számos ablak kitörött, ezen felül eltűnt 130 szék, 12 asztal, három kályha, két billiárdasztal, két könyvtárszekrény teljes tartalmával, illetve az összes fogas. Elrabolták, tönkretették az ott tárolt hordókat, az italmérés összes üvegét és egyéb felszerelését.^[6]

            Az épületet az államosítás nyomán hamarosan el is vették a plébániától, és más funkciót adtak neki. Ennek ellenére maga a beruházás ténye, és a pasztorációs kísérlet szándéka bizonyítja a két világháború közti időszak jánosházi katolikus társadalmának erejét és aktivitását.

Dr. Pál Ferenc

.
(HU-MNL-VaML-IV.417. 4875/1938.)

.

.

.