Jelenlegi hely

Családi levelesládák - Dr. Balogh István levéltár-igazgató hagyatékából

2020.09.09.
Dr. Balogh Istvánt muzeológusként, néprajzkutatóként, levéltárosként élete, munkássága Debrecenhez és Nyíregyházához kötötte, de jól ismert volt az országos szakmai körökben is. Rendkívüli szaktudása, széleskörű érdeklődése és ismerete tükröződik abban a hagyatékban, amely gyermekeinek köszönhetően levéltárunkba került. Ebből a gazdag anyagból mutatjuk be a levéltárunk földszintjén lévő kiállítótérben és virtuális kiállításunkon azokat a munkájának nagyrabecsülését kifejező kitüntetéseket, amelyekről közismert szerénysége miatt kevés szót ejtett.

Virtuállis kiállítás

DR. BALOGH ISTVÁN

Balogh István 1912. november 29-én született Debrecenben.  A Debreceni Református Kollégiumban érettségizett 1931-ben . Tanulmányait a debreceni Tisza István Tudományegyetemen folytatta, ahol 1935-ben bölcsészdoktori oklevelet, egy év múlva történelem–földrajz szakos középiskolai tanári, majd 1947-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett. 1966-ban lett a történelem–néprajz tudományok kandidátusa, 1985-ben nagydoktora. A  debreceni KLTE címzetes egyetemi tanárrá 1986-ban, díszdoktorrá 2003-ban avatta.

Már az egyetemi évek alatt, 1933-tól önkéntes díjtalan gyakornokként néprajzi kutatásokban és feldolgozásokban vett részt Ecsedi Istvánnak, a Déri Múz. ig.-jának az irányításával. Az 1930-as években az Ady Társaság falukutató csoportjának a vezetője volt. 1936-tól a debreceni Déri Múzeum munkatársa, mint állástalan diplomás kisegítő munkaerő. Ez évtől bekapcsolódott a márciusi front ifjúsági mozgalmába és a falukutatók folyóirata, a Válasz munkatársa lett. Kutatása a Tiszántúl néprajzára, szociográfiájára irányult. 1939-ben a múzeum ideiglenes napidíjasaként dolgozott. Számos néprajzi és történeti cikke jelent meg az Ethnographiában, a Néprajzi Értesítőben, a múzeum évkönyvében. 1938-ban ösztöndíjat kapott a bécsi Collegium Hungaricumba. 1938–1939 között az Österreichisches Museum für Volkskundeban tanult, és levéltári kutatásokat végzett a bécsi levéltárakban. Hazatérve elnyerte a múzeum segédőri állását.

1944 végén Erdei Ferenccel szervezte a Nemzeti Parasztpártot, aktívan bekapcsolódott programjának kidolgozásába, részese volt az 1945. évi földreform előkészítésének. Az NPP Ideiglenes Intézőbizottságának tagjává, a párt debreceni szervezetének titkárává választották. Dolgozott a Debreceni Nemzeti, Igazoló és Törvényhatósági Bizottságokban is. 1945 áprilisában Szatmár, Ugocsa és Bereg k.e.e. vármegyék főispánjának nevezték ki. Nagy részt vállalt a közigazgatás újjászervezésében, a közellátás biztosításában és a földreform végrehajtásában. 1946 januárjától Hajdú vármegye, 1947 novemberétől Debrecen főispánja is lett. 1948-ban felmentését kérte állásából, szakított a politizálással.

A múzeumba való visszatérését Rákosi Mátyás többször is megakadályozta, így csak 1949. januárjától dolgozhatott ismét a Déri Múzeumban mint múzeumőr. Az Akadémia Néprajzi Munkaközösségében végzett kutatásokat, ellátta a Néprajzi szakosztály alelnöki posztját, tagja volt a Történelmi Társulatnak, a Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat helyi csoportja pedig tiszántúli régésztitkárává is megválasztotta. Történeti–néprajzi munkáiban a debreceni erdőgazdálkodással, a vákáncsosokkal és a debreceni tanyák népének életmódjával, gazdálkodásával, mentalitásával foglalkozott. Kutatásaira, munkájára nagy hatással volt Ecsedi István, Zoltai Lajos és Szabó István. – 1954-ben az Oktatásügyi Miniszter megbízásából Párizsban a magyar néprajzi kiállítás egyik vezetője, majd miniszteri megbízott lett az UNESCO konferencián.

Az 1956-os forradalom után koholt vádak alapján politikailag persona non gratának nyilvánították, állásától megfosztották és bár igazolták és az eljárást is megszűntették ellene, 1957-ben „száműzték” Debrecenből, de Nyíregyháza örömmel, tárt karokkal fogadta. 1958–1964 között a nyíregyházi Jósa András Múzeum tudományos munkatársa lett. Több néprajzi, történelmi és művészettörténeti kiállítást rendezett. Egyik szervezője volt 1962 októberében a Néprajzi Társaság nyíregyházi vándorgyűlésének, amely Erdei Ferenc elnöklete nemcsak az orsz. és a nemzetk. figyelem központjába állította Szabolcs-Szatmár megyét, hanem fellendítette a helyi néprajzkutatást.

A Nyíregyházi Állami Levéltár igazgatójának 1964. augusztus 1-ével nevezték ki. A levéltár megyeházáról a régi pénzügyigazgatóság épületében történő átköltöztetése mellett az intézmény szakmai munkáját is megalapozta.  Kialakította a levéltár iratainak rendszerét, ma is használatos segédleteket készített, hatalmas munkát végzett a latin források regesztázásában, fordításában. Fontosnak tartotta a források közkinccsé tételét, különböző formában történő megismertetését. Számos publikációja jelent meg  a különböző szaklapokban, újságokban, önálló kötetként. 1969-től a Bessenyei György Tanárképző Főisk. Történelem Tanszékének óraadó tanáraként is tevékenykedett. Színvonalas oktatómunkájáért, tudományos eredményei elismeréseként 1974-ben az oktatási miniszter címzetes főiskolai tanárrá nevezte ki. 1970–1976 között a TMB zenetudomány, néprajz és folklór szakbizottságának, valamint az Új Magyar Néprajz szerkesztő bizottsának is tagja volt. 

1975. március 31-én nyugdíjba ment, de még 2003-ig átjárt a levéltárba hetente kétszer Debrecenből, hogy folytassa kutatásait, latin fordításait és a munkatársak szakmai mentorálását. Kiemelt fontosságúnak tartotta a fiatal levéltárosok bevezetését a források világába. Tartott latin órát, tanított iratolvasás, forráselemzést, szívesen beszélgetett a történetírás aktuális problémáiról, kérdéseiről is.  Helytörténetírásban is példát mutatot, hiszen nyíregyházi levéltárosként debreceni kutatása kibővült Szabolcs megyei történeti-néprajzi feltárással. Élete végéig dolgozott. Amikor már ereje fogytán volt és nem vállalta az utazást, akkor otthon fénymásolatok segítségével tanulmányozta a 17. századi iratokat, jegyzőkönyveket, hogy elkészüljön a Szabolcs vármegye terhei a 17. század végén című kötettel, amely azonban már csak halála után jelenhetett meg.

Tudományos életművében a néprajz és az agrártörténet elválaszthatatlanul összefonódott. A parasztság anyagi művelődésével, a mezővárosi parasztpolgárság társadalomtörténetével, kialakulásával, a pásztorkodás, a 16–19. századi állattartás és a földművelés néprajzi vonatkozásaival, ill. az Alföld 16–17. szátadi gazdaság- és népességtörténetével, a 17. századi jobbágyterhekkel és adózással, a Rákóczi-korral, a népi kultúra anyagi és szellemi területén jelentkező recens formák történeti előzményeivel és gyökereivel foglalkozott. Könyveiben, többszáz cikkében a néprajzi jelenségek történeti hátterének a felderítésére törekedett. Műemléki, néprajzi, történelmi írásai, forrásközlései, a néprajz jeleseiről írott nekrológjai a szaklapok mellett rendszeresen megjelentek a helyi újságokban is. Népszerűsítő előadásokat tartott a TIT-ben, nyári egyetemeken, új szempontokat, nagy érdeklődésre számot tartó adatokat felvetőeket pedig tudományos konferenciákon.

Szakmai munkájáért számos kitüntetésben, elismerésben részesült. 1954-ben tudományos és múz.vezetői munkájáért „Szocialista munkáért Érdemérem kitüntetést, 1975-ben Szocialista Kultúráért kitüntető jelvényt, 1976-ban a NÉKOSZ alapító tagja számára létesített kitüntető jelvényt kapott. Szabolcs-Szatmár megye nagyrabecsülését több díj, kitüntetés mutatja. Különösen hálásak lehetünk neki honismereti és Rákóczi-kutatásaiért. 1982-ben Debrecen „Csokonai-díjjal” tüntette ki. 1992-ben vehette át a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét. Ez évben lett Debrecen díszpolgára és a Déri Múzeum tiszteletbeli igazgatója is. A levéltáros szakma legrangosabb díját, a Pauler Gyula-díjat és a Déri Múzeum Pro Museo Déri díját 1996-ban, a tudományos munkásságát elismerő Széchényi Ferenc-díjat 2002-ben, az MTA Eötvös József-koszorúját 2005-ben kapta meg.

2007. május 4-én hunyt el Debrecenben. Emlékét, és feleségének, Dávid Gabriella tanítónőnek az emlékét gyermekeik mellett levéltárunk is őrzi.

 

A levéltár kiadásában megjelent kötetei:

 

Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyében. Szerk. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1976. 19 p. + 12 mell.

 

Balogh István: Kéziratos és nyomtatott térképek. A Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár történeti kiállításának vezetője. Szerk. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1977. 11 p.

 

Regeszták Szatmár vármegye jegyzőkönyvéből, 1593. május 1–1616. augusztus 6. Másolta, a latin szövegeket magyarra ford. és szómagyarázattal ell. Balogh István. Nyíregyháza, 1986. 256 p.

 

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár. Összeáll. Balogh István, Kujbusné Mecsei Éva, Nagy Ferenc. Nyíregyháza, 1999. 45 p.

 

Középkori oklevelek a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárban, 1300–1525. Összegyűjtötte, átírta Balogh István. Szerk. Érszegi Géza. A szerk. mtársa Henzsel Ágota. Nyíregyháza, 2000. 249 p.

 

Balogh István: II. Rákóczi Ferenc Szabolcs és Szatmár vármegyékben, 1703. július–október. Szerk. Henzsel Ágota. 2. bőv. kiad. Nyíregyháza, 2003. 83 p.

 

Balogh István: Szabolcs vármegye terhei a 17. század végén. Sajtó alá rend. és szerk. Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2008. 172 p.

 

Balogh István: "Nekem szerencsém volt...". A 100 éve született Balogh István emlékére. A szöveget gond. Filep Tibor és Záborszkyné Balogh Réka. Szerk. Henzsel Ágota. Nyíregyháza, 2012. 132 p.

 

(Az életrajzot a Múzeumi Arcképcsarnok számára összeállított szócikk alapján készítette Kujbusné Mecsei Éva, a bibliográfiát összeállította Kocsis György, a virtuális kiállítás Verdes Mihály munkája.)

Utolsó frissítés:

2022.01.06.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges