A batéi körjegyző jelentése a világháborús hősi halottak emlékművének hiányáról, 1929. január

A hónap dokumentumául egy, a batéi körjegyzőnek az alispánhoz 1929. január elején írt jelentését választottam. A forrásközléssel arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy az Országgyűlés még a „Nagy Háború” alatt törvényt alkotott az áldozatok emlékezetéről (mégis számos település – köztük például Baté 1990-ig – nem tett eleget az előírásoknak). A mulasztásokat az is megkönnyítette, hogy jogszabályalkotók nem helyeztek kilátásba szankciókat nem teljesítés esetére.

Az 1917. évi VIII. tc.[1] minden településnek feladatává tette a világháború helyi áldozatai emlékének méltó megörökítését. Ezeket a kötelezően létesítendő monumentumokat előbb inkább különféle közösségek (egyházi, szakmai stb.), a községek, majd a kisebb-nagyobb városok is kezdték elkészíttetni.

A törvényhozók értékítélete szerint csak azt illette meg az elismerés, aki híven teljesítette kötelességét a haza érdekében, tehát nem egyetemlegesen magasztalta fel a háború résztvevőit. Viszont a kegyeletre, illetve az utókor embereinek áldott emlékezetére csak az áldozatok jogosultak, igaz, ők válogatás nélkül! A településeknek csak az áldozatok nevét kellett megörökíteni pontosabban meg nem határozott „méltó emléken”, minden résztvevőét nem.

Ez a törvény és az 1917. március 12-én ezt gyakorlatba átültető belügyminiszteri rendelet[2] tekinthető jogilag Magyarországon a központilag szabályozni és ellenőrizni próbált hősiemlékmű-állítások kezdetének, valamint a tartalmi meghatározás legfontosabb kiindulópontjának. Már az előző években is készítettek világháborús emlékműveket, és a törvény hatályba lépése után is avattak olyan emlékeket, amelyeken a hősi halottak mellett az állíttató köz(ös)ség minden hadviselt lakosának nevét feltüntették. Más esetben azok is szerepelnek a monumentumon, akik a világháborúban szerzett betegségük vagy sebesülésük következtében már békeidőben (akár 1922. december 31. után) hunytak el, illetve eltűntnek számítottak, illetve „csak” megsebesültek, megrokkantak. A Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság egyébként már 1915 óta létezett.[3]

Az emlékművek állításának egyik (talán első) propagálója Magyarországon a balatonlellei Dolesko Ferenc volt már 1914 őszén. A Pesti Hírlapban, majd az egyik Kaposvárott megjelenő napilapban vetette fel háborús emlékművek, illetve a hősi halottak neveit tartalmazó emléktáblák létrehozásának ötletét. Az áldozati névsort is tartalmazó monumentumokat törvényhatóságonként (vármegyék székhelyein, illetve törvényhatósági jogú városokban) javasolta felállítani. Emellett hősök albuma összeállítását is szorgalmazta, amelyben minden katonaáldozat neve mellett kora, születési helye, polgári és katonai állása, sebesülése, halálának körülményei és sírhelye leírása is helyet kellett volna, hogy kapjon. A kötetekben húsz-harminc soros nekrológok és arcképek megjelentetését is ajánlotta. Az album szerkezetét településenkénti bontásban javasolta kialakítani, azonban úgy vélte, hogy a nagyobb városoknak célszerű saját albumot készíteni. A kötetekből a levéltáraknak, közkönyvtáraknak, olvasóköröknek és oktatási intézményeknek is kellett volna juttatni.[4]

A nyugati világban néhány egyedi előzmény után alapvetően az első világháború teremtette meg a hősi halottak újfajta, az állam által is generált kultuszát. A „halál nacionalizmusa” a hősi halottak nimbuszának alapvető feltétele, amely a hozzátartozók, barátok, katonatársak személyes gyászára is kihat. A hatóságok mintegy „demokratizálták” a katonai áldozatokra való emlékezést, ugyanakkor ezzel elszemélytelenítették a tömeges halált. A közkatonáknak és nem a tiszteknek, tábornokoknak szólt eztán a hőskultusz. Ez megfelelt az első világháború „demokratikus” jellegének, ugyanis a hadra fogható férfikorosztályok minden rétegének joga és kötelessége volt harcolni, illetve meghalni.[5] Ezért nevezik a katonaként meghaltakra való együttes emlékezést polgári emlékezési kultusznak, szinte valláspótléknak. A háborús emlékművek és szertartásaik funkciót kaptak és politikai tartalommal telítődtek.[6] Mindezek Magyarországon is hasonlóan történtek.

Enyhít-e a kollektív emlékezés az egyéni gyászon? Egyértelműen igen. A közösségi emlékezésnél általában az elesett katonák heroikussága került középpontba. Ez az akár valódi, akár fiktív tetteken alapuló hőskultusz az egyéni gyászt is enyhíthette. A gyász magányát némileg csökkentette az élmény/trauma közös feldolgozása, akár az emlékműveknél szertartások alkalmával, akár bármely világháborús és/vagy irredenta/revizionista rendezvényen való részvételkor. Ha „értelmet” tudtak adni a halálnak, az szintén mérsékelhette a fájdalmat.[7]

A háború emlékezete nagyon összetett jelenség, amelyben az egyéni és a hivatalos emlékezeti munka gyakran együtt halad, de sokszor élesen el is különül. A háborús emlékművek hasonlósága egész Európában kimutatható. Az egyéni, név szerinti emlékezés új, íratlan szabálya is általánosnak mondható. Korábban is akadt ilyen, de az első világháború következtében jelentek meg tömegesen névsorok az emlékoszlopokon, emléktáblákon. A katonatemetőkben is név szerinti sírt kaptak az elesettek. Ez egyenlősítő, de nem individualizáló, és ebben az esetben ez igen jelentős különbség.[8]

A nevekkel ellátott emlékművek olyan sír-, illetve temetőpótlékok funkcióját is betöltik, amelyek segíthetik az egyéni gyászmunkát. Időnkénti felkeresésükkel részben teljesíteni lehetett a gyászfeladatokat, és enyhíteni a hiányból adódó feszültséget.[9]

A forrást betű- és formahív szerinti átiratban közlöm, ezzel is érzékeltetve a kor szó- és betűhasználatát, illetve egy körjegyző íráskészségét.

Récsei Balázs

A batéi körjegyző jelentése a világháborús hősi halottak emlékművének hiányáról

Baté, 1929. január 2.

BATÉI KÖRJEGYZŐSÉG

34 sz./1929

Méltóságos Alispán Úr !

37.802/1928 számú rendeletre tisztelettel bejelentem, hogy körjegyzőségeimhez tartozó Mosdós és Kaposkeresztur községekben hősi emlékmű már van, még 1922 évben lettek felállítva.

Baté községben még nincsen, mert elmulasztották az akkori vezetők amikor az inflátió volt s bőven volt a falusi embernek pénze. Ma már nincsen a legszükségesebbre sem s a nép erős tempóban adósodik el. A közterhek akkorák, hogy azokat alig bírja kifizetni s ilyen célra nem lehetne tőle kapni pénzt.

A községnek mint erkölcsi testületnek nincsen módjában erre a célra áldozni, mert költségvetésébe az 50%-os pótadó miatt semmit sem lehet beállítani.

Baté község az utóbbi 4 év alatt olyan óriási rendkívüli terheket (körj[egy]zői lak, doktorlak építés, Baté–taszári út kövezés, Baté–magyaratádi ároktisztogatás) vállalt, hogy képtelen volt még ezeket is teljesen kifizetni s így a legjobb akarat mellett sem lehetett az emlékművet felállítani. Egyelőre szó sem lehet róla.

Batén, 1929. január 2án

Lendvay Károly

körj[egy]ző

Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára IV. 405. b. Somogy vármegye alispánjának közigazgatási iratai. 443/1930. sz. Letéve a 6568/1940. sz. alatt a 3445. sz. dobozban.

Kézírással készült kiadmány bélyegzőlenyomatokkal és saját kezű aláírással hitelesítve.