Jelenlegi hely

A hónap dokumentuma 2020. december

Hampu Erzsébet boszorkányperének ítélete

 

December hónap dokumentumát a boszorkánysággal vádolt iharosberényi illetőségű Hampu Erzsébet perének ítélethozatala ihlette, melyet Somogy Vármegye Ítélőszéke mondott ki 1737 decemberében.

Boszorkánysággal vádolt személyek közt a mi kultúrkörünkben főleg gyógyfüveket ismerő javasokat, bűbájosokat, kenőasszonyokat, bábákat találunk, akiknek nagy része a női nem tagjai közül került ki. Egyetemet végzett, elegendő orvos híján ők látták el a gyógyító tevékenységet nemcsak az egyszerű pórnép, hanem sok esetben a rangosabb családok körében is.

A mágia ősidők óta a hétköznapi élet szerves része volt. A mágikus gyógymódok alkalmazása erősen hozzájárult, hogy a nőket tekintették elsősorban boszorkányoknak. A földesúri és a vármegyei joghatóság maga is alátámasztotta és teljes apparátusával erősítette az efféle hiedelmeket.

Ha egy kisgyermek hirtelen megbetegedett, a család kétségbeesetten kutatta melyik boszorkány rontotta meg. Ha egy fiatal legény nem a neki szánt gazdag leányt szándékozott elvenni, hanem egy szegény leány után epekedett, a család szentül meg volt győződve, hogy varázslat van a dologban. Ha egy fiatal menyecskének nem született gyermeke vagy az éppen koraszülött lett, biztosak voltak benne, hogy ennek az oka csakis rontás lehetett. Ha valaki azt álmodta, valami nehéz súly fekszik a mellén és reggel fáradtan ébredt, azt hitte egy boszorkány nyomta meg.

Az is könnyen a boszorkányság gyanújába sodorhatta magát, aki különösen szép volt, vagy éppenséggel meglehetősen csúnya. A feltűnő eszesség vagy együgyűség is maga után vonhatta a vádat. A meghurcoltak zöme hajadon vagy éppen özvegyasszony volt.

Ha valaki különleges füvet vett a kezébe, ha hajnalban a kertben sétált, ha a tehene többet tejelt mint a szomszédé, ha vörös haja volt, ha a macska erősen ragaszkodott hozzá, mind-mind azonnali gyanúra adott okot.

A boszorkányperek vádlottjait már eleve bűnösnek tekintették, velük szemben minden eszköz megengedett volt, sőt a hatóságok kötelezővé tették különleges eszközök alkalmazását. A kínvallatás előtt a pap megáldotta a kínzóeszközöket, majd a vádlottat levetkőztették és megnézték nem visel-e valamilyen boszorkányjelet?[1] Ennél a vizsgálatnál a vádlott minden hajszálát leégették. Ha találtak ilyen jelet, azt tűvel megszúrták. Ha a gyanúba került nem mutatott fájdalmat, az már elég bizonyíték volt a vádlott bűnösségére.

Ezután következett a kínvallatás: gyermekeket éppúgy meggyötörtek, mint 70-80 éves öregeket. Először csak a kínzóeszközöket mutatták meg és beszéltek a tortúra menetéről. Sokaknak már ez a látvány is elég volt, hogy bármit beismerjenek. A „megátalkodottaknál” eztán jöhetett a tényleges kínvallatás. A feltételezett boszorkányt gyakran szurokfáklyákkal égették, nem hagyták aludni, nyílt sebeibe sót és ecetet öntöttek. Esetleg spanyolcsizmába[2] szorították a lábát, tűket vertek a körme alá vagy tüzes fogóval szakították le az ujjait.

Ilyen körülmények között érthető, hogy az eljárás alá vontak bármit beismertek, amit vártak tőlük, sokszor egészen abszurd dolgokat is. A vádlottak sanyargatása közben számos, gyakran sablonszerű kérdéseket tettek fel nekik, mint például: „Vagyon-e szövetsége az ördöggel? Az mikor lett és hol, ki ingerlett reá? Mikor szövetséget vétettél az ördöggel, az Istent megtagadtad-e? Azon ördöggel közösködtél-e?[3] Minemű boszorkán társaid vannak, azok kik, és veled hol voltak?”[4] Minthogy a kérdések rutinszerűek voltak, így a vallomások egymással gyakran nagy hasonlóságot mutattak.

Európában a 16–17. században érte el a boszorkányhisztéria a csúcspontját, amikor a legelképesztőbb és legkegyetlenebb módokon kínozták a vádlottakat, hogy beismerő vallomást csikarjanak ki belőlük. Ha a fogoly belehalt a gyötrelmekbe, azzal magyarázták, hogy az ördög pusztította el, mert csak így tudta megakadályozni az őszinte vallomást.

Beismerő vallomás esetén az elítéltre kerékbetörés, vízbefojtás vagy máglyahalál várt, mert a tűznek tisztító erőt tulajdonítottak. Néha azzal enyhítették a büntetést, hogy nedves fából készítették a máglyát, így a boszorkány megfulladt a füsttől, mielőtt még a tűz elérte volna a testét. Előfordult azonban, hogy először lefejezték, csak azután vetették máglyára a szerencsétlent. A máglyán való megégetésnek az volt a célja, hogy megfélemlítse az embereket, hogy ne merjenek bűnös gondolatokat táplálni, féljenek a földi és a túlvilági büntetéstől.

Mária Terézia egy 1768-ban kiadott rendelkezésében úgy határozott, hogy „... a jövőben efféle személyek ellen boszorkányság és varázslás vádjával eljárást ne folytassanak, hacsak nem állnak rendelkezésre nyilvánvaló gyanújelek és bizonyítékok ...”,[5] és csak akkor, ha ezeket a személyeket más bűntettek elkövetésével is vádolják. Az 1770-ben hatályba lépő büntetőtörvénykönyve, a Constitutio Criminales Theresiana megreformálta a büntetés-végrehajtást és korlátozta a kínvallatást. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására Magyarországon hamarosan lezárult a boszorkányság történetének ezen szakasza.

 

Somogy vármegye egyik legismertebb boszorkánypere 1737 decemberében zajlott Hampu Erzsébet és Pálfy Ilona, az iharosberényi „boszorkányi társaságok” tagjai ellen.

Balaton Márton, Inkey János iharosberényi tiszttartója jelentette fel őt. A tanúkihallgatásokat Steffaits Márton szolgabíró foglalta jegyzőkönyvbe, majd 1737. november 29-én átadta Skublics Sándor megyei ügyésznek. A bíróság elnöke felső- és alsósurányi báró Sigray József főispán, tagjai Tallián János főszolgabíró, Csányi Ferenc és Póka Miklós megyei esküdtek voltak.

A peranyag egyedülálló módon szinte összegzését adja a magyar boszorkányhit legfontosabb elemeinek, úgy, mint a rontás és gyógyítás, az átváltozás képessége, a garabonciás deák alakja, az időjárás rossz irányban való befolyásolása.

A részletes tanúvallomások jól reprezentálják azokat az elképesztő vádakat, melyeket a korabeli hiedelmek ihlettek. A terhelő tanúvallomások szerint Hampu Erzsébet a „boszorkányok kapitányának”, Pálfy Ilonának a tanítványa volt. Vele járt különböző alkalmakkor hatmacskás csézával,[6] mellyel a boszorkányok az ajtó hasadékán át mentek be éjszaka Balaton Mártonhoz. Találkozhatunk itt gyógyító és rontó füvekkel; nyomfelszedéssel,[7] az áldozat csontjainak kiszedésével, majd visszarakásával; Jancsi nevű kocsissal, aki ördög volt; megnyomással,[8] tehenek tejének elapasztásával.

A vizsgálat során a kínzások hatására Hampu Erzsébet vallott arról is, hogy: szövetségük volt a garabonciás deákkal, aki a jégesőt csinálta. Több deák is volt, akiknek sípjára táncolni jártak, de valójában ördögök voltak, azokkal közösködtek. Forgószelek közepében lévén rontottak meg másokat.

A jegyzőkönyv szerint Hampu Erzsébet kínjában állította némelyekről, hogy társai lettek volna, de lelkére nem veheti őket, ezért vallotta, hogy nem voltak társai, egyedül Pálfy Ilonát vádolta.

A periratban megtalálható, hogy a megyei ügyész vádbeszédében a következő büntetést javasolta: „ezen Istenét megtagadó varázsló, bűbájos személy elsőben maga hasonló gonosz cselekedeteinek és egyéb boszorkány társának bővebb kinyilatkoztatására hóhér által keményen megcsigáztassék[9] és azután magának megérdemlett büntetésére, mások példájára pedig hóhér által elevenen tűzre vettessék.”[10]

A bíróság a vádat beigazolnak vette. A korábban Tapsonyban raboskodó Hampu Erzsébet elleni ítélethozatalra 1737. december 17-én került sor, melynek értelmében lefejezésre és máglyán való elégetésre ítélték. Arra vonatkozóan, hogy pontosan Marcaliban vagy Tapsonyban[11] hajtották-e végre az ítéletet, nem rendelkezünk információval, mint ahogy az sem derül ki, Pálfy Ilonát is perbe fogták-e.

 

A forrást betűhív átiratban közlöm, ezzel is érzékeltetve a kor szó- és betűhasználatát.

 

Jakab Georgina

 

 

 

A boszorkánysággal vádolt Hampu Erzsébet büntetőperének ítélete

Tapsony vagy Marcali, 1737. december 17.

 

Deliberatum est[12]

 

Ambar a Vason állo[13] Istenét, megh tagadó Bubájjos az Ördöggel szövetséget tartó Személly ellene föl tett Magistratualis[14] bé vadolást tellyessegel a Törvény szine ellet tagadásban vészi. Megh visgálván mind azon által ellene bé adott Magistratualis Inquisitioban[15] foglalt bizonságoknak authenticalt,[16] és véle confrontált[17] hitves vallását mind azok, mellyek éránt az Vason állo gonosz szemelly ellen mondottak elégséges képpen megh bizonyitatnak azertis azal a teremtő Istenit megh vétvén külömb külömb féle jambor eletü felebaratinak testiben s ugy javaiban ártot hogy azért az Illyetin Istentelen s Ördöggel szövetséget tarto Istentelen személly az éránt rendelt Hazánk Törvényei szerint maga cselekedetihez képest másoknak példajára és Erdemes büntetését vehesse elsoben is más hasonlo boszorkany Tarsainak kinyilatkoztatására és megh vallására valo nizve Hóhér által minden kenzó gradicsokkal[18] megh kinosztassék az után pedig elsőbenis ugyan hohér által Feje el üttessék, az után pedigh tüzre teste vettessik, s meghégettessik, és igy az elők számábul ki töröltessik.

 

Forrás:

MNL SML IV. 10. v. Büntetőperek (Processus criminales) No. 173. Hampu Erzsébet boszorkánypere, 1737. Eredeti tisztázat

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest, 2014.

 

Csánki Dezső (főszerk.): Somogy vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, é. n. [1914]

 

Csányi Ferenc: Lapok Somogymegye múltjából. Kaposvár, 1889.

 

Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága. Budapest, 1981.

 

Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról. Történelmi olvasókönyv. I. Kaposvár, 1989.

 

Komáromy Andor (szerk.): Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Budapest, 1910.

 

Magyar néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest, 1990.

 

Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. I. köt. Budapest, 1970.

 

Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkánya. Budapest, 1986.

 

Torente del Bosque: Kínzások és kivégzések története. Kecskemét, 2006.

 



[1] legtöbbször valamilyen sebhely, heg, vagy anyajegy

[2] Kínzóeszköz a spanyol inkvizíció idejétől: csavarokkal egymáshoz szorítható két fa, amelyek közt a vallatott személy lábát összezúzták, vagy belül hegyes szögekkel kivert kínzóeszköz, amelybe a vádlott lábát belehelyezték, és aztán összezárták.

[3] közösültél-e?

[4] Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768. II. köt. Budapest, 1970. 171. p.

[5] Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest, 2014. 122. p.

[6] homokfutó, könnyű, rugós lovas kocsi

[7] Elterjedt szerelmi varázsló eljárás. Lényege az, hogy a legény lábnyomának (a lábnyom alatti pornak) megszerzésével és a kemencébe tapasztásával, ritkábban saját magánál hordásával, küszöb alá ásással a lány a házhoz köti a lábnyomhagyót is, aki eztán nem tud tőle megszabadulni.

[8] Jellegzetes rontó tevékenység az alvó ember megnyomása. A boszorkány éjféltájban, az alvó ember mellére telepszik, ember vagy állat képében, irtózatos súllyal nehezedik rá, hogy mozdulni sem tud.

[9] Magyar gyakorlatban a csigáztatás nagyon elterjedt volt a perek tanúsága szerint. A boszorkány karjait hátrakötve egy csiga segítségével felhúzták, miközben súlyokat is kötöttek a lábára.

[10] MNL SML IV. 10. v. Büntetőperek (Processus criminales) No. 173. Hampu Erzsébet boszorkánypere 1737.

[11] A Nádasdy Tamás főispánsága alatt létesült tapsonyi vármegyeháza 1730-ban egy nagy tűzvész során elpusztult. Habár a vármegye rögtön intézkedett, hogy a megyeháza újból felépüljön, Nádasdyt ez az eset teljesen lehangolta, úgy hogy a vármegyei ügyek vezetésétől visszavonult. 1731. június 11-én felső- és alsósurányi báró Sigray Józsefet nevezték ki főispánná, aki helyettesként Nádasdy haláláig kormányozta a vármegyét. 1734-ben, Nádasdy halálával Tapsony megszűnt a vármegye középpontja lenni, mert az új főispán, új székhely után nézett és Marcalit jelölte ki.

[12] ítélet

[13] börtönben lévő

[14] hatósági

[15] hatósági inkvizíció, vizsgálat

[16] hitelesítése

[17] ellenszegülő

[18] A tortúra, mint büntetési gyakorlat az inkvizícióból maradt az utókorra: a rettenetes eljárás különböző kínvallatások jól felépített sorozata volt, mely 11 fokozatból állott. Azt, hogy a vádlottnak mennyi fokozatot kell kiállnia, a bíróság szabta meg. Tehát a tortúra vádbizonyítási szereppel bírt, azért került alkalmazásra, hogy a gyanúsított minden reá vonatkozó vádat beismerjen, mert ezek után törvényes kivégzése elé már nem hárulhatott jogi akadály.

A tortúra 11 fokozata a következő: 1. bíró általi kínvallatással való fenyegetés előbb szelíd, majd kemény hangon, 2. a hóhér a tortúra színhelyén fenyegeti meg a gyanúsítottat, 3. előkészületek a kínvallatás végrehajtására (a vádlott levetkőztetése, kezének, lábának összekötözése, végül pedig a tűznek a vádlott fedetlen testéhez való közelítése), 4. a végtagok és ujjak összeszorítása vékony de erős zsineggel, 5. nyújtólétrára fektetés, 6. tüzes vassal való égetés, 7. az ujjak préselő satuba történő helyezése, ugyanakkor éles vas behelyezése a nyelv alá, 8. a test égetése gyertyával, szurokkal vagy szalmával, 9. a leborotvált fejbőrre jéghideg víz lassú csöpögtetése, 10. a test fémmel, vagy szurokkal való megégetése, 11. a lábszáraknak éles, hegyes fogazatú vassatukkal való összepréselése.