Intézménytörténet
A Magyar Országos Levéltár rövid története
Készült Lakos János: A Magyar Országos Levéltár. Budapest, 1996. 11–55. o. c. levéltárismertető alapján.
A Levéltár korai története
A Magyar Országos Levéltár korai történetének kezdetei a középkor évszázadaiba nyúlnak vissza. Az Árpád-házi királyok korában, a 12. század végétől kezdődően folyamatosan alakult ki a királyi archívum, amelynek iratanyaga a 16. században, Magyarország nagy részének török megszállása és az ország három részre (a Habsburg uralom alá került ún. Királyi Magyarországra, az Erdélyi Fejedelemségre és a török hódoltságra) szakadása idején megsemmisült, illetve szétszóródott. A Bécsben székelő Habsburg királyi udvar kormányszervei ugyanúgy saját maguk őrizték irataikat, mint a Királyi Magyarországon tevékenykedő főhivatalok. Példájuk nyomán a rendi országgyűlés is arra törekedett, hogy az ország szempontjából fontos, a rendek jogait bizonyító dokumentumokat biztonságosan megőrizzék. E törekvés a török kiűzése (17. század vége) után erősödött fel, és eredményeként megszületett az 1723. évi 45. törvénycikk, amely elrendelte, hogy az ország köziratait (publica regni acta) az ország levéltárában (archivum regni) kell elhelyezni. Bár a törvény meghozatala idején már a leendő intézmény helyét is kijelölték az akkori magyar fővárosban, Pozsonyban lévő országházban, mégis évtizedek teltek el addig, amíg a levéltár 1756-ban megkezdhette működését. Ehhez a nádor (a király utáni főméltóság) tisztségét 1751–1765 között betöltő gróf Batthyány Lajos kitartó szervező munkájára volt szükség. Az ő felhívásai nyomán folyamatosan gyűltek az iratok, és mennyiségük lassan annyi lett, hogy elhelyezésükről és feldolgozásukról gondoskodni kellett. A nádor végül az eredetileg kijelölt épületben két szobát bocsátott a levéltár rendelkezésére. Így jött létre – 33 évvel a létesítését kimondó törvény meghozatala és hét évvel a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv megalapítása után – az Ország Levéltára, későbbi közkeletű nevén: a „régi Országos Levéltár” amelynek szervezetét 1765-ben véglegesítették. Az intézmény 1784/1785 folyamán Budára, a fővárosba költözött.
A „régi Országos Levéltár” elsősorban a rendi országgyűlést és a nádort szolgálta. A királyi kormányhatóságok (Kancellária, Helytartótanács, Kamara) irataira nem terjedt ki a hatásköre. Feladatai sorában első helyen állt az iratok átvétele, megőrzése és feldolgozása. Az Országgyűlés és a nádor rendszeresen, olykor pedig magánszemélyek és családok is a levéltárba juttatták irataikat.
A polgári forradalom és szabadságharc idején, Magyarországon is napirendre került a létrehozó szervezet kiszolgálására létesült levéltári intézmény felváltása egy nyitott, alapvetően a történeti tudományos kutatást szolgáló új típusú levéltár létrehozása. A forradalom és szabadságharc bukása megakadályozta e terv végrehajtását. A neoabszolutista osztrák kormányzat idején, amikor nem működött országgyűlés, nem volt nádor és országbíró, természetesen szünetelt a régi Országos Levéltár gyarapodása. A 350–400 folyóméternyi levéltári anyagot őrző intézmény fölött azonban minden szempontból eljárt az idő, és mikor az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést követően helyreállt a parlamentnek felelős magyar kormányzat, a történésztársadalom ismét kezdeményezte egy teljesen új „magyar királyi államlevéltár” létesítését. 1874. szeptember 19-én a minisztertanács elrendelte, hogy az országos levéltárnak rendeljék alá a volt kormányhatóságok levéltárait és irattárait, továbbá az időközben Budapestre szállított magyar és erdélyi kancelláriai, valamint erdélyi főkormányszéki levéltárakat. Ez a felsorolt levéltáraknak a régi Országos Levéltárral való egyesítését jelentette. Így jött létre az új Országos Levéltár.
