„Külön utakon” jártunk!

Az előadó a felvezetésében hangsúlyozta, hogy A nemzet emlékezete kiállítás talán legkevésbé ismert dokumentumáról van szó. Miközben szinte mindenki ismeri a Trianonban megkötött békeszerződést vagy a kiegyezést, az előadásban tárgyalt forrást a keletkezésének időpontja és körülményei tesznek különlegessé, miközben mindezek alig ismertek. Joggal tehetjük fel a kérdést: Miért került ez az oklevél kiválasztásra és a levéltárosok miért tartották fontosnak, hogy ezt a mérföldkőnek számító levéltári dokumentumot a szélesebb közönség is megismerhesse? Mi volt az oklevél kiállításának célja, hogyan alkották meg az azt megerősítő pecsétet és a nagyfejedelemségi címert, és végül miért kapta a dokumentum a kiállításon az „Önálló utakon” kifejezést, mit érthetünk külön utakon?

Kulcsár Krisztinától ezekre a kérdésekre kaphattunk választ, miközben megelevenedett előttünk a 18. századi Erdély, a korabeli bécsi és helyi hivatalviselők és az uralkodó dinasztia kapcsolatrendszere, a szereplők szándékai, gyakran eltérő céljai és motivációi. Ehhez olyan alapkutatásokat elvégzett, amelyek eredményeit az előadás hallgatói az elsők között ismerhették meg.
 

Gyakorlati okok

Kolléganőnk először a legfontosabb szereplőket, majd magát a döntéshozatal folyamatát ismertette, amelyben véleménye szerint döntő volt, hogy Mária Terézia férjének, Lotaringiai Ferenc Istvánnak 1765. augusztus 18-i halála után új titulatúrát és uralkodói pecsétet készíttetett. Az Erdélyi Fejedelemség nagyfejedelemségi rangra emelésének dátumának ezért nagyon gyakorlati okai voltak, vagyis az, hogy így nem kellett rövid időn belül új titulatúrát és pecsétet készíteni.

A kezdeményezés Samuel von Brukenthaltól, az Erdélyi Gubernium tartományi kancelláriájának vezetőjétől indult, ugyanakkor az erdélyi udvari kancellár, bethleni Bethlen Gábor gróf is azt állította, hogy már évekkel korábban felvetette a rangemelést, sőt azt is, hogy az önálló, a Magyar Királyságtól független, országos főméltóságok állítsanak fel Erdélyben. Erre 1762. november 23-án került sor. Meglepő módon mind Brukenthal, mind Bethlen a nagyhercegségi rang mellett érvelt. Bécsben Wenzel Anton Kaunitz-Rietberg herceg, a Habsburg Monarchia államkancellárja (a külügyek és a dinasztia házi ügyeinek felelőse) meghatározó szerepet játszott az előkészítés folyamatában. Kaunitz azt az álláspontot képviselte Mária Terézia előtt, hogy a fejedelemséget nagyfejedelemségi szintre emeljék, hiszen soha nem volt hercegség.
 

Önálló tartomány

Az 1765. november 2-án meghozott döntéssel az uralkodónő egyértelművé tette, hogy a magyar rendek sorozatos felszólalásai ellenére Erdélyt a Magyar Királyságtól függetlenül akarja kormányozni, ahogy az már az 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinum óta érvényben volt. Ezzel a rangemelő oklevéllel ezt a politikai szándékot sikerült kinyilvánítani és megerősíteni. Erdélyre önálló, más tartománytól nem függő tartományként tekintettek, amely „önálló utakon” járt. A Habsburg udvar szándékát jól mutatja az is, hogy a rangemelő oklevél szövege nem került be a később összeállított erdélyi Királyi Könyvekbe, míg a magyar Királyi Könyvekbe igen. A magyar rendek részéről a Magyar Királyi Udvari Kancellária ugyan már 1766 -ban felszólalt az ellen, hogy a nagyfejedelmi rang megjelent Mária Terézia és II. József új titulatúrájában, és továbbra is az 1741. évi 18. törvénycikket tartották kötelezőnek, de kénytelenek voltak a külön kormányzást elfogadni – nem véletlen, hogy a márciusi pontok egyikeként az unió Erdéllyel szerepelt 1848. március 15-én.
 

Utolsó aranybulla

Az előadó részletesen ismertette az oklevél tartalmát, az esetleges változtatásokat és a rangemelés indoklását, valamint a megerősítő pecsét különlegességét. Ez ugyanis az utolsó uralkodói aranybulla, mivel a középkori példák után évszázadokon át nem volt gyakorlatban az aranypecsét használata. Az ünnepélyes esemény alkalmából maga Kaunitz herceg javasolta magyar és cseh példák nyomán, hogy a rangemelő oklevelet ilyen aranybullával erősítsék meg. Az aranypecsét anyagösszetételéről a közelmúltban speciális vizsgálatokat is végeztek, amelyek újabb támpontokat adnak a pecsét elkészítési folyamatáról. Az oklevélben szereplő új, azóta hivatalosan az Erdélyi Nagyfejedelemség címerének nevezett címerkép a három erdélyi nemzet szimbólumait egyesíti, amelyek már Báthory Zsigmond pecsétjén is láthatók voltak. Az előadó megosztotta a hallgatósággal azt a meglepő tényt is, hogy bár az érintett hivatalnokok a különállást kívánták hangsúlyozni, Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár mégis felvetette, hogy a kettős keresztet is jelenítsék meg a címeren. Ezt Kaunitz egyértelműen elutasítandónak vélte. Az oklevélről két hiteles példány is készült, egyiket a Gubernium, a másikat az Erdélyi Kancellária levéltárában helyezték el. Az előadás utolsó részében Kulcsár Krisztina példákat hozott arra, mit jelentett az önálló utakon való kormányzás. Ide tartozik a külön működő és eltérő hivatali szervezet, amely már a 17. század vége óta létezett. A négy bevett vallás gyakorlása is eltért az Erdélyi (Nagy)Fejedelemség és a Magyar Királyság között, ahol a hivatalnokoknak dekretális esküt kellett tenniük, és a türelmi rendelet kiadásáig protestánsok nem vállalhattak állami szolgálatot – Erdélyben azonban kötelező egyenlő arányt írtak elő a vallások képviselői, illetőleg legalább a katolikus és a református felekezetű hivatalnokok között. Zárásként rámutatott arra, hogy a két tartomány első, ugyan adminisztratív (és rövid életű) egyesítésére II. József uralkodása idején került sor, aki 1782-ben összevonta a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát.
 

Folytatódik a sorozat

A Levéltári Délutánok történelmi ismeretterjesztő sorozat eddigi előadásait a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) Youtube-csatornáján megtekinthetik, a programokról szóló beszámolókat pedig a honlapunkon elolvashatják. Következő előadónk Hermann Róbert történész (Hadtörténeti Intézet és Múzeum) lesz, aki Az áprilisi törvények címmel tart előadást március 18-án.