Kecskeméti Károly (1933-2021)

2021.04.20.
Április 2-án életének 88. évében meghalt Kecskeméti Károly, jeles történész, a nemzetközi levéltári élet kimagasló alakja.

Tudjuk, hogy elkerülhetetlen, mégis, ha értesülünk, hogy egy szeretett vagy tisztelt személy elment, még akkor is, ha szép kort ért meg, mindig megdöbbenünk. Tudat alatt úgy érezzük, hogy vele együtt az életünk kisebb vagy nagyobb darabja is eltűnt, nem beszélve a mindig fölmerülő kérdésről: én mikor kerülök sorra?

Kecskeméti Károly 1933. augusztus 19-én született Budapesten, szélesebb családja sok kiváló tudóst és értelmiségit adott az országnak, mégis, származásuk miatt, különösen a II. világháború alatt, üldöztetésnek voltak kitéve, ami érthető módon mély nyomokat hagyott benne. Az ELTE-n történelem–levéltár szakon végzett, első szakmai gyakornoki évét az Országos Levéltárban, a Soproni Állami Levéltárban, valamint a Pest Megyei Levéltárban töltötte. 1956-ban lelkesen részt vett a forradalmi mozgolódásban, és amint nekem mesélte, valakitől kapott egy géppisztolyt, azt a vállára akasztotta, és egy ideig azzal járt-kelt a városban, de sohasem használta. (Szerintem nem is tudta kezelni.) A szovjet csapatok bevonulása után  Franciaországba távozott. Szerencsére, teszem hozzá, hiszen a súlyos megtorláshoz elegendő volt, hogy valaki látta őt fegyverrel.

Károly neve összeforrt a Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA) történetével. Amikor 1962-ben átvette a titkárság vezetését, az ICA az UNESCO egyik nem túl jelentős szatellitszervezete volt, ahol az európai/nyugati levéltári vezetők időnként eszmét cseréltek. Öt év múlva már a legjobb úton volt afelé, hogy valódi, szervező, ösztönző és koordináló szakmai világszervezetté váljon. Ehhez új koncepció és stratégia kellett, amit Károly és munkatársai kidolgoztak.

Az 1960-as években vagyunk, mikor sorra válnak független entitássá az afrikai gyarmatok, és az új államok vezetését meg kellett győzni arról, hogy a jó közigazgatás és az összetartó identitás egyik záloga a jól szervezett levéltárügy. 1966-ban a washingtoni levéltári kongresszus hivatalosan is deklarálta, hogy a fejlődő országok levéltárait támogatni kell, illetve integrálni kell őket az ICA-ba. 1968-ban megalakult az első regionális tagozat, a délkelet-ázsiai országokat tömörítő SARBICA, 1973-ban az ALA (Latin-Amerika), majd a többiek (CARBICA, WARBICA, CENARBICA stb. – a folyamat áthúzódott a következő évtizedekre). A levéltárügy kulcskérdése az oktatás: fejlődő országok levéltárosainak százai kaptak képzést a nyugati országokban, 1971-ben Károly tevékeny közreműködésével Dakarban (Szenegál) megnyílt a frankofon afrikai levéltárosok regionális iskolája, 1975-ben Accrában (Ghana) egy hasonló központ az anglofonok számára, végül Cordóbában (Argentína) a latin-amerikai levéltárosok számára.

Az ICA komoly erőfeszítéseket tett, hogy tudatosítsa szakmán belül és kívül, hogy a modern levéltár nem régi, poros iratok tárháza, hanem részét képzik a szerveknél keletkező iratok is. Amerikai levéltárosok dolgozták ki az iratigazgatás (Records management) elméletét és gyakorlatát, az ICA érdeme, hogy a világgal megismertette ezt az új felfogást.

Nemcsak sikerek voltak Károly szakmai életében. Nemzetközi levéltári jogviták mérgezték a légkört a 70-es évektől kezdődően. Az ICA megpróbálta szakmai útra terelni a kérdést, azonban hiába rendeztek több konferenciát, hiába publikáltak tanulmányokat, dolgoztak ki ajánlásokat, a politika felülírta a szakmai szempontokat, a levéltári anyagot követelő országok nem hajlottak a kompromisszumra, ők eredeti iratokat akartak kapni, lehetőleg hiánytalanul.

Károly világosan látta, hogy a levéltárak a demokrácia zálogai. Egy ország demokráciaszintje nagyon jól lemérhető azon, hogy mennyire kutathatók és nyilvánosak a köziratok, ezért az ICA már a 60-as években megindította a kampányát, hogy a levéltárba beszállított iratok elfogadható időn belül hozzáférhetővé váljanak. Évtizedes erőfeszítések kellettek ahhoz, hogy a harmincéves határidő általánossá váljon.

A 90-es években nagy várakozással tekintett a kelet-európai levéltárak demokratizálására és modernizálására. Hatalmas energiával szervezte a nyugat- és kelet-európai levéltárak közötti együttműködést, konferenciák, képzések, szerződések, tapasztalatcserék sora fémjelezte ezt a folyamatot. A régiónk ebben az évtizedben integrálódott a nemzetközi levéltári életbe.

Bár nem volt otthonos a digitális világban, gyorsan felismerte, hogy a levéltári adatok számítógépes feldolgozása nélkülözhetetlen, az elektronikus iratok terjedése pedig megállíthatatlan, a 21. századi archivisztika már lényegében erről fog szólni. Levéltári karrierje utolsó évtizedében megfelelő szakemberek bevonásával erre a pályára állította az ICA-t. 1998-ban, amikor nyugdíjba vonult, egy jól működő, kicsiny, de hatékony apparátussal működő, kevéssé bürokratikus szervezetet hagyott az utódjára. Hogy az utána következő vezetők hogyan sáfárkodtak ezzel a tőkével, az másik történet.

Levéltárosi hivatása mellett jelentős történeti kutatásokat folytatott, sok, főként magyar történelmi tárgyú mű jelent meg a tollából. Ezek közül két, magyarul is megjelent könyvét emelném ki, melyek ma is etalonnak számítanak a témájukban: a Magyar liberalizmus, 1790–1848, illetve az Országgyűlés és parlamenti élet Magyarországon, 1608–1918 címűt (az utóbbinál társszerző: Jean Bérenger).

Soha nem felejtette a gyökereit. Kint született gyermekeit megtanította magyarul, mindig figyelemmel kísérte a magyar levéltárügyet, segítette a magyar kollégákat a nemzetközi életben. Én személy szerint is sokat köszönhetek neki. A levéltári kiadványokban Charles Kecskemétiként szerepelt, a történelmi munkáin (a többségük idegen nyelveken jelent meg) viszont mindig Károly Kecskemétit ismerhetett meg szerzőként az olvasó.

2013–2014-ben társszerzőként vele dolgozhattam egy, a levéltárakat fenyegető veszélyekről szóló könyvön. A halála előtt pár héttel váltottunk levelet, mert egy tunéziai kolléga azzal keresett meg bennünket, hogy arab nyelvre lefordítaná és megjelentetné a művünket. Együtt örültünk a sikernek. A könyv címe Les écrits s'envolent, azaz Az iratok elszállnak. Mint ahogy az élet is. Azonban nem nyomtalanul, amit az olyan emberek életútja bizonyít, mint amilyen Kecskeméti Károlyé volt.

Körmendy Lajos

 

Kecskeméti Károly, a kötet ismertetője és a főszerkesztő, Körmendy Lajos a Levéltári kézikönyv (2009) budapesti ünnepi bemutatóján, 2009. szeptember 23.
 

Kecskeméti Károly a Levéltári kézikönyv szerzői körében a kötet ünnepélyes bemutatóján, Budapest, 2009. szeptember 23.

 

Utolsó frissítés:

2021.05.04.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges