Interjú Ritter Györggyel

- A neved alapján adja magát az első kérdés, amire sejtjük a választ: vannak sváb őseid?

- Igen, ezt meg tudom erősíteni. Édesapám egy német tüzérdinasztia leszármazottja. Még a II. Rákóczi Ferenc-féle mozgalom előtt találkozhatunk egy Ritter nevű tüzér nevével a budai várban, akiről tudjuk, hogy több házassága volt. Vélhetően ő az első ismert ősünk, akinek a leszármazottjai a mai Törökbálint és Biatorbágy környékén éltek. A családfakutatásunk nagyon töredékes, ha pár éve csináljuk ezt az interjút, akkor még azt mondtam volna, hogy egy württembergi pap pereputtyával érkeztünk.

- Te hol laksz?

- Én Solymáron, a családomnak több mint kétszáz éve ez az otthona apai ágon, ugyanakkor édesanyámnak felvidéki magyar gyökerei vannak. Az ő családja a lakosságcsere során került előbb Tolnába, onnan a vasutas apja kapott Solymáron házat 1966-ban. Szüleim így ismerkedhettek meg.

- A családban elevenen élt a kettős identitás?

- Igen, a nagymamám és a dédi is svábul beszéltek otthon, ugyanakkor a későbbi generációk tagjai közül többen megbuktak németből, mert “csak” az otthoni dialektust beszélték, az irodalmi német nyelvtana stb. nem volt számukra könnyű.
 

- A könyv velejét 63 észak-dunántúli településen készített 162 életútinterjú képezi. Ezeket milyen nyelven csináltad?

- Magyarul, mert például Nagybörzsönyben az 1500-as évek korabeli szász dialektus, máshol frank márkói dialektus “leszármazottja” a beszélt német nyelv. A nyugati határszélen, például Vaskeresztesen vagy Szentgotthárdon, Moson megyében volt erőteljesebb az élő német nyelv használata, ott a közigazgatásban is használták, Kimlén például. Ott például németül is készültek interjúk.
 

- Te tanultál németül?

- Igen, iskolában tanultam a németet, jól is ment. 1988-ban, amikor Németországban jártam, nem volt gond a beszéddel és megértéssel. Mostanában sajnos kevesebbet használom.
 

- Hogyan lettél történész?

- Mentorok támogattak ezen az úton. Először filmesztéta, illetve filmrendező akartam lenni: filmkritikákat máig írok. De rá kellett jönnöm, hogy nem fogok tudni eléggé elmélyedni ebben. Mégis voltak filmes kísérleteim: az első a családomról szóló dokumentumfilm volt, ahol a nagymamám és a barátnői voltak a megszólalók. Némi “művészeskedéssel” fűszerezve a solymári németek elűzetéséről szólt ez a mű, amely az Open Filmfesztivál keretében a Kultiplexben (volt Kinizsi Mozi) volt látható, de nem aratott osztatlan sikert. Viszont Kecskés Karina színésznő, akinek nagy rajongója voltam, jelezte, hogy ő sokat tanult a filmből. Számomra ez akkor nagyon sokat jelentett.
 

- Pécsett jártál egyetemre, itt mi keltette fel az érdeklődésedet?

- Az egyetemen két irányban kezdtem el tanulni: történelmet, illetve, talán nem meglepő módon, filmelméletet és filmtörténtetet. Pécsett eleinte a magyar őstörténet kutatásával akartam foglalkozni, ebből az időszakból konkrétan a társadalomtörténet érdekelt. De Font Márta tanárnő jelezte, hogy bizonyos mértékű latin, ógörög, perzsa és óorosz nyelvtudás nélkül ez a kutatási irány nem lehet eredményes.
 

- Erről tehát letettél, de merre indultál tovább?

- Nagy Mariann tanárnőnél jött szóba az amatőrfilmem, végül ő lett az a mentorom, aki ösztönzött, hogy interjúzzak a svábokkal. Példaként említette Tóth Ágnes kutatásait, konkrétan a Hazatértek című kéziratot. Végül Solymár történetéről írtam a szakdolgozatomat, nevezetesen az elűzetésről, követve a módszertant: 306 oldal volt a végeredmény.
 

- A történelmi tanulmányaid azonban itt nem értek véget.

- Nem, mert Nagy tanárnő rábeszélt, hogy jelentkezzem a doktori képzésre, amit akkor Ormos Mária tanárnő vezetett. Jelentkeztem, de végül csak második alkalommal értem célt. 2012-ben Vitári Zsolt lett a témavezetőm, a módszertan pedig maradt dominánsan az oral history. Noha a politikatörténetet előtérbe helyezett oktatók ettől még akkor is távolságot tartottak. Mivel az egyetemi képzésem során két OTDK-különdíjat nyertem filmes témákkal, konferenciákon is előadtam (például Kolozsváron), ezen kívül nyertem köztársasági ösztöndíjat, szakkollégista lehettem a Kerényi Károly Szakkollégiumban és ekkorra már elkészült egy kis kötetem is, ezért megvolt a kellő pontszámom a képzéshez. Ormos Mária pedig, látva a fantáziát a munkámban felvett a képzésre.
 

- Ennek mi volt a témája?

- A solymári témát tágítottam. Tulajdonképpen a mostani könyv volt az alapja. A koncepció az volt, hogy nézzem meg a releváns szakirodalom alapján milyen helységekben milyen témákkal érdemes még foglalkozni. Végül összeállítottam egy kérdéssort, kártyákra felírva, 84 kártya volt a kezemben.
 

- Hogy kezdtél neki a gyűjtésnek?

- Az első falu, ahol megkezdtem a munkát, Nagybörzsöny volt, míg a második, Berkenye. Előbbi helyről azonban nem Németországba telepítették ki az evangélikus „szászokat”, hanem Nógrádba és a Cserhát vidékére, az ugyancsak evangélikus szlovákok helyére (például Galgagutára). Berkenyéről pedig szintén a szlovák Kóspallagra kerültek az ottani németek, miközben sokakat a háború végén szovjet munkatáborokba hurcoltak. Erről nem volt a szakirodalomban említés. Számomra már ekkor kiderült, hogy nem lesz egyszerű a kutatás, mert nem ismert jogfosztásokkal is fogok találkozni, amit eddig legfeljebb érintett a szakirodalom.
 

- Mondanál további példákat?

- A Duna-kanyarban a málenkij robot volt a meghatározó. Veszprém megyében Hidegkút nagy földterülettel rendelkező lakóit Hárskútra, Szárról Németországba, majd Vérteskozmára telepítették át. Voltak úgynevezett „negatív falvak”, ez volt a forrásokban szereplő név, miszerint ezekbe nem jöhet felvidéki magyar, mert köves a föld, nincs víz. Ilyen volt például Lókút. Ide is svábokat hoztak munkaerőnek. Végül egyedi mintázatok nyomán új kérdéssorokat kellett összeállítanom, a tervezett sablon összeomlott, ezért azt rugalmas, dinamikusan változó kérdéssorral váltottam fel az eredményesség érdekében.
 

- Máshol tehát más mintázat érvényesült?

- Igen, Komárom-Esztergom megyében például öt vagy hat településről küldtek Németországba embereket, mert Tata környékén, a Gerecsében, a Vértesben a német hadsereg 1944-ben és 1945-ben sok embert evakuált. A dunaszentmiklósi svábokat Csehországba vitték 1944 végén, pár hónappal később viszont a csehek elkezdték üldözni az ottani németeket, így az odamenekítetteket is. Interjúalanyom édesapját ott, e vad elűzetés idején ölték meg. Voltak, akik visszatértek, de mire erre sor került, már nem volt földjük.
 

- Mi volt az oka annak, hogy nem mindenkit sújtott egyformán a kitelepítés?

- Tarjánban például a bánya miatt maradhattak a svábok, kellett a munkaerő. A helyi református magyar közösség is melléjük állt. Ez zajlott le Barnag, vagy Vöröstó és Veszprémfajsz esetében is, kifejezetten azért, mert nélkülözhetetlen volt a munkáskéz a TSZ-ekbe. De ebben főszerepet játszott a helyi Kiss Gyula párttitkár, aki barnagi születésű volt. Ezekről csak a fiatalabbak meséltek, ahogy arról is, hogy a kitelepítési biztosokat meg lehetett vesztegetni.
 

- Mikor kezdted meg a gyűjtést?

- 2012. december 5-től kezdtem gyűjteni: Nagybörzsöny, Berkenye, Szendehely voltak az első állomások. Ezután kerültem Freiburgba másfél hónapra, ahol kutatómunkát folytathattam. Itt jutottam hozzá a Magyarországon akkor elérhetetlen szakirodalomhoz. Majd 2013 júniusától 2014. november 23-ig folytattam az interjúzást. Végül 18 000 percnyi anyag gyűlt össze, ezt be kellett gépelni, meg kellett szerkeszteni. 2016-ra készült el egy közel 800 oldalas szöveg.
 

- Ekkor hol dolgoztál?

- 2016-ban már több mint egy éve dolgoztam a NEB és az MTA BTK (most ELTE HTK) Vidéktörténeti Témacsoportjának, illetve a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárnak is végeztem munkát 2014 óta, ami épp ekkor ért véget. Ennek jegyében került sor egy konferenciára Veszprémben, a Hittudományi Főiskolán, amin részt vettem. Az előadásomat hallotta Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár későbbi főigazgatója. Megkérdezte, nem volna-e kedvem a levéltárban dolgozni?  Ennek nyomán, az ő közvetítésével kerültem kapcsolatba Mikó Zsuzsanna főigazgatóval és kezdtem meg végül a levéltárosi munkám Óbudán, ahol korábban kutatóként már sokszor előfordultam.  2016 szeptemberétől a Gazdasági Levéltári Osztályon dolgozom: ez többek között saját irodát, egzisztenciális hátteret, biztonságot jelentett nekem akkor és most is.
 

- Ekkor fordult a figyelmed a PhD-fokozat megszerzése felé?

- Igen, a tudományos fokozat megszerzése prioritássá vált, amit támogatott Ö. Kovács József, a Tudományos Igazgatóság akkori vezetője is. 2019-ben fejeztem be a dolgozat írását, végül a covid miatta csak 2023-ban volt a védés, a bizottságban kiváló kollégák foglaltak helyet. köztük Horváth Gergely Krisztián és Slachta Krisztina. A doktori disszertációm magvát egy elemző szöveg és az interjúk szerves egysége alkotta. Az interjúk például olyan lokális eseményeket is a felszínre hoztak, mint a mosonszolnoki internálótábor, vagy a vértessomlói rendőrterror történetei. A tapasztalattörténetet akartam megírni, a cél nem az ún. értékmentés volt, hanem azt megérteni, hogy mi a magyarországi németek felfogása a velük történtekről, hogy élték meg a jogfosztások sorozatát, mi a tudásuk erről, egyáltalán mit gondolnak arról, hogy kik ők? Hogyan értelmezik a velük és körülöttük történeteket és meg lehet-e ezt írni egyáltalán? Ezt a nézőpontot tükrözi a PhD-dolgozat és az annak nyomán készült kétkötetes könyvem is.
 

- Ez sem volt egy rövid szöveg, ha jól sejtem.

- 857 oldal lett, ami valóban sok, de ezt éreztem teljesnek. Sokféle elbeszélést foglal magába: akadt, aki narratívájában felemelte önmagát, mások a szexuális tapasztalatik mentén fogalmazták meg az élményeiket. Nagyon eltérőek az elbeszélések. Vannak korszakokon átívelőek, akadnak egymásra épülő identitások, ezeket csorbítani szakmaiatlanság lett volna. Végül 162 interjú került a kötetbe. Körülbelül ötven a fajsúlyosabb, amelyeknek van nagyon komoly társadalomtörténeti vetülete a háborútól a TSZ-esítséig. Van ezen túl kb. ötven másik, ahol csak egy-egy történelmi esemény hangsúlyos, de az valóban hangsúlyos. Egy 1925-ben született volt SS-katona például a tiszalöki munkatáborról beszélt részletesen.
 

- Hogy jelent meg a dupla kötet?

- Kántás Balázs volt kollégánk révén kerültem kapcsolatba a Gondolat Kiadónál Bácskai Istvánnal, aki jelezte, hogy vannak támogatók, ők szívesen kiadnák a kéziratot. A 80. évforduló kapcsán a Magyarországi Németek Önkormányzata közreadott egy felhívást, hogy az elűzetést dokumentáló interjúk készítését támogatnák, csakúgy, ahogy kötetek kiadását is. Leadtam egy szinopszist, amit pozitívban bíráltak el, így jelenhetett meg a könyv.
 

Fotók: Lantos Zsuzsanna (MNL)

- Kiemelnél bármit a könyvből?

- Unikális a második kötetben egy fényképsorozat. Ezt Gyarmati László, Radnóti Miklós feleségének, Fanninak a bátyja készítette. A hagyatéka tőle a húgához került, onnan az MTA Kézirattárába. Gyarmati László sebészorvos volt, 1946-ban a piliscsabai transzportnál dolgozott és végigfotózta az akkori eseményeket, Ezek a fényképen minden tekintetben novumok, a történések pillanatait, a dráma rezdüléseit rögzítik egyedülálló módon.
 

- Akarod-e folytatni a munkát?

- Az új témám a falurombolás, amit szintén interjús módszerrel próbálok feldolgozni. Elnéptelenedett kistelepülésekkel foglalkozom, a lakosságcserével átalakított falvak története érdekel a Kádár-korszakban. Az, hogy hogyan változott meg a közösség, hova költöztek, miért költöztek, hogy élték meg ezt. Ezen kívül a MAFILM története foglalkoztat. Egyelőre úgy érzem, hogy nincs lehetőségem a sváb téma folytatására. Kérdések vannak, támogatók nincsenek. Ugyanakkor jelezném, van egy komoly hiátus a hazai svábok történetében, mégpedig a 19. századi históriájuk. A betelepülés időszaka, a 18. század, valamint a traumákkal terhes 20. század jól kutatott és dokumentált, de az 1800-as éveket tekintve bőven van még tennivaló. Vagyis csak tennivaló van!
 

- Köszönöm az interjút és jó munkát kívánok.

- Én is köszönöm a figyelmet.