„Mindennel meg vagyunk elégedve, csak háború ne legyen.” – Hangulatjelentések a kubai rakétaválság napjaiból

Május hónap dokumentuma
2022.05.03.
„A kubai rakétaválságról mi újat lehet még mondani?” – tette fel a kérdést a világhírű amerikai történész John Lewis Gaddis, ma már klasszikusnak számító művében. Valóban, ahogy az 1997-ben megjelent kötetében maga is kifejtette, nincs még egy olyan epizód a nemzetközi kapcsolatok történetében, amit ilyen aprólékosan elemeztek volna a szakemberek. Ennek tudatában vajon mit írhat még a témáról egy levéltáros, akinek a diplomáciatörténethez mindössze annyi köze van, hogy jó 15 évvel ezelőtt látogatott ilyen tematikájú előadásokat a Debreceni Egyetemen. Alapvetően semmit, egy érdekes irat bemutatása erejéig mégis bátorkodom feleleveníteni a hidegháború legforróbb napjainak eseményeit.

Történt ugyanis, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Szolnok Megyei Bizottsága iratainak javítórendezése közben az egyik munkatársam egy igen értékes forrásra hívta fel a figyelmemet. A 240. számú őrzési egység a szovjet rakétatelepítések nyilvánosságra kerülését követő napokban keletkezett hangulatjelentéseket tartalmazott, melyekben az alsóbb pártszervek arról tájékoztatták a megyei pártbizottságot, mit is gondolnak az emberek a konfliktusról és hogyan fogadják a Magyarországra egyébként rendkívül manipulált formában érkező híreket. Nem gondolom, hogy ezen jelentések bemutatásával új értelmezését tudnám adni 1962 októberének, abban viszont bízom, hogy a dokumentumok elemzésével betekintést nyújthatok abba, hogyan befolyásolta az állampárt az emberek véleményét, azok hogyan reagáltak a világ túlsó felén zajló katonai akciókra, miként értékelték a két szuperhatalom szembenállását, s milyen félelmek és kétségek merültek fel bennük a konfliktus kapcsán.

A hangulatjelentéseket tartalmazó iratcsomó

Forrás: HU-MNL-JNSzML-XXXV.1.b. 1962. 240. ő. e.

 

A válságról dióhéjban

Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy az elbeszélést Ádámtól és Évától kezdjem, a források megértéséhez mégis érdemes feleleveníteni mi is történt a karibi térségben 60 évvel ezelőtt. (Az eseményeket jól ismerők nyugodtan átlapozhatják ezt a fejezetet.)

Kubában Fidel Castro és gerillaserege 1959-ben megdöntötte az Egyesült Államokkal baráti viszonyt ápoló Battista-rezsimet és egy új, szovjetbarát kommunista rendszert épített ki. Castro és Nyikita Szergejevics Hruscsov 1960 szeptemberében az ENSZ-ben nyilvánosan is tanúbizonyságát adták ennek, az USA számára pedig rendkívül kellemetlenné vált, hogy a floridai partoktól alig 150 kilométerre fekvő szigetország a Kreml elkötelezettje lett. A CIA ezt követően több tervet is kidolgozott Castro megbuktatására, kevés sikerrel. A leglátványosabb bukás az 1961. április 17-én a Disznó-öbölben végrehajtott partraszállási kísérlet volt, amikor Guatemalában kiképzett kubai menekültekkel kíséreltek meg népfelkelést kirobbantani a cukorszigeten. A kudarcba fulladt akciót követően az oroszok és Castro számára is világossá vált, hogy az Egyesült Államok mindenáron el akarja majd tiporni a „nyugati félteke egyetlen győztes szocialista forradalmát.” Mind a két fél abban vált érdekeltté, hogy a Szovjetunió segítséget nyújtson Kubának: Castro elsősorban a két szuperhatalom közötti stratégiai egyensúly helyreállítását remélte az akciótól, Hruscsov viszont a szigetország védelmét tartotta elsődleges szempontnak, számításai szerint ugyanis a kubai forradalom elnyomása komoly érvágást jelentett volna a szocialista tábor számára. 1962 májusától kidolgozták az Anyadír-tervet, melynek keretében a szovjetek kereskedelmi hajókkal kezdtek hadianyagot szállítani Kubába, többek között közép-hatótávolságú, atomrobbanófejekkel felszerelt rakétákat is. A rakétatelepítés ötletét valójában az amerikaiak szolgáltatták, akik néhány hónappal korábban telepítettek Jupiter-rakétákat Törökországba. Hruscsov céljai között tehát az is szerepelt, hogy a Kubába szállított rakétákkal olyan nyomást helyez John F. Kennedyre, aminek hatására az amerikaiak visszavonják a törökországi Jupitereket, sőt a szovjetek még Nyugat-Berlin ügyében is kedvező alkupozícióba kerülnek majd. (Ne felejtsük el, hogy alig egy évvel vagyunk a második berlini válság és a berlini fal építésének megkezdése után.) A titokban zajló telepítésekre azonban fény derült: 1962. szeptember 15-én egy amerikai U-2-es kémrepülő egy szovjet kereskedelmi hajó rakománya között robbanótölteteket fényképezett le, október 14-én pedig már Kuba felett készültek olyan felvételek, amelyeken egyértelműen SS-4-es közép-hatótávolságú rakéták voltak láthatók. Erről Kennedy elnököt két nappal később tájékoztatták.

A kubai rakétaválság

Forrás: Fischer F. 2005. XX. sz. tábla

A Pentagon tisztában volt azzal, hogy az államok tőszomszédságába telepített közép-hatótávolságú rakéták gyakorlatilag interkontinentális fegyvereknek minősülnek, hiszen perceken belül elérik az amerikai nagyvárosokat, a helyzet tehát rendkívül kiéleződött. Az elnök és stábja végül úgy döntött, hogy a teljes katonai készültség mellett 500 kilométer sugarú tengeri blokádot von Kuba köré, ami semmilyen fegyvereket szállító hajót nem enged át. Kennedy október 22-én a televízión keresztül tájékoztatta a közvéleményt a kialakult helyzetről és elrendelte a Kuba felé tartó szovjet teherszállító hajók blokádját. A „vesztegzár” október 24-én vette kezdetét. Természetesen a Varsói Szerződés országai is teljes készültségbe helyezték a hadseregeiket, a világ az atomháború küszöbén állt. A hihetetlenül feszült helyzetben az első gesztust Hruscsov gyakorolta, amikor utasítást adott a szovjet hajóknak, hogy ne próbálják áttörni a blokádot, valamint 16 fegyvereket szállító hajót vissza is rendelt. Október 28-án viszont lelőttek egy Kuba felett repülő U-2-est, amivel a háborús fenyegetés elérte tetőpontját. Szerencsére a nukleáris katasztrófa kockázatát egyik fél sem vállalta: Kennedy és Hruscsov között több levélváltás is történt 1962 októberének utolsó napjaiban, melynek köszönhetően végül kompromisszumos megoldás született. Hruscsov beleegyezett a rakéták Kubából történő kivonásába, Kennedy cserébe ígéretet tett, hogy a jövőben nem támad a szigetországra, továbbá titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával beleegyezett, hogy kivonja Törökországból a rakétáit. Ma már tudjuk, hogy a tárgyalások során ez jelentette az igazi fordulópontot. 1962. november elején a Kubában felállított 42 darab rakétát a szovjetek elszállították a térségből.

A konfliktus megoldása a Népszabadság tálalásában: a béke angyala köszönetet mond Hruscsovnak.

Forrás: Népszabadság, 1962. október 30. 4. p.

 

Mit lehetett erről tudni a kádári Magyarországon?

A Szovjetunió a rakétaszállításokat annyira titokban tartotta, hogy valójában még a szövetségeseit sem tájékoztatta a várható következményekről. Ennek köszönhetően a legtöbb kelet-európai országot teljesen váratlanul érte a válság kirobbanásának híre, amelyről a sajtóból értesültek. Békés Csaba kutatásai szerint a hozzáférhető források alapján nem lehet pontos képet alkotni arról, hogy a magyar vezetés mikor, milyen információval rendelkezett a konfliktusról. Az biztos, hogy a Varsói Szerződés tagországaihoz hasonlóan Magyarországon is megtették a szükséges katonai intézkedéseket és elsősorban a légierőt valamint a légvédelmet helyezték készültségbe. Első kézből származó, lényegi információkat azonban a magyar vezetés csak november 5-én kapott. Ennek ellenére a kubai válságot Kádár a második világháború óta legsúlyosabb nemzetközi konfliktusként értékelte és mindent megtett annak érdekében, hogy Magyarországon ne alakuljon ki nehezen kezelhető háborús hisztéria. Ahogy Békés Csaba fogalmazott: „Egy ilyen fordulat komolyan megzavarhatta volna az 1956 óta sikeresen folyó pacifikálási folyamatot.” Ennek elkerülésére Kádár a propaganda eszközéhez nyúlt. Magyarországon az MSZMP totális kontrollt gyakorolt a sajtó felett és a karibi kérdéssel kapcsolatban is ezen keresztül igyekezett a maga szájíze szerint befolyásolni a közvéleményt.

A Népszabadság október 24-i számának címlapja.

Forrás: Népszabadság, 1962. október 24. 1. p.

Október folyamán a magyar lapok folyamatosan cikkeztek a Kubára nehezedő, egyre fokozódó amerikai katonai és gazdasági nyomásgyakorlásról. Kennedy TV beszédét követően, október 24-én írtak a magyar lapok első ízben az amerikai blokádról, amit természetesen a nemzetközi jogba ütközőnek és Kuba belügyeibe való durva beavatkozásnak tituláltak. A Szolnok Megyei Néplap a Pravda cikkét idézve leszögezte: „Az agresszív imperialista erők, élükön az Amerikai Egyesült Államokkal folytatják a nemzetközi feszültség fokozását, új katonai kalandokat és provokációkat készítenek elő…”. Ezzel a kommunikációval a sajtó a hidegháborús logikát érvényesítve egyértelművé tette, hogy az USA az agresszor, ugyanakkor igyekezett is megnyugtatni a közvéleményt, hogy a Szovjetunió ura a helyzetnek. A Kuba köré vont blokádot minden fórum éles hangon elítélte.

A Szolnok Megyei Néplap karikatúrája.

Forrás: Szolnok Megyei Néplap, 1962. október 27. 6. p.

 

Hogyan keletkeztek a források?

A magyar nagyközönség a válság első napjaiban a nyomtatott sajtó és a rádió meglehetősen manipulált híradásaiból szerezhetett információkat a történtekről. Az emberek ezek hatására alakítottak ki magukban valamiféle véleményt a konfliktusról, amit a párt még szorosabb kontroll alatt kívánt tartani. A községi párttitkárok feleltek azért, hogy a kialakult nemzetközi helyzet a lakosság körében „megfelelően legyen magyarázva.” A helyi pártszerveket utasították, hogy tartsanak a munkahelyeken tiltakozó röpgyűléseket, a dolgozók szenvedélyesen ítéljék el az USA politikáját, küldjenek tiltakozó táviratokat az Egyesült Államok nagykövetségére, a pártfunkcionáriusok pedig jelentsenek a kialakult hangulatról és a gyűlések eredményeiről. Az általam bemutatott iratok közül két jelentés még október 24-én, a többi pedig 25-én keletkezett. Ezeket nagyrészt a járási és városi párttitkárok készítették és juttatták el a megyei pártbizottság titkárságára, ahol összegezték és valószínűleg továbbították őket a magasabb pártszervek részére. A hangulatjelentéseken kívül a tiltakozó táviratok szövegéből is fennmaradt néhány példány.

„Fiatalok lelkesen írják alá a tiltakozó táviratok szövegét.”

Forrás: Kuba, 1962. november (I. évf. 10. sz.) 7. p.

 

Milyen a hangulat tifelétek? Azt olvastam kitűnő.

Bacsó Péter felejthetetlen filmszatírájából, A tanúból tudjuk, ha a jelentések azt írják, akkor a nép hangulata biztos kitűnő. A filmbéli belügyminiszter és a nép egyszerű gyermekét szimbolizáló gátőr ironikus beszélgetéséből mégis kiérződik, hogy a kommunizmus idején keletkezett hangulatjelentések nem feltétlenül a valóságot tükrözték. Ennek egész egyszerűen az lehetett az oka, hogy a diktatúra keretei között az emberek nem merték nyilvánosan vállalni a véleményüket, hanem megpróbáltak úgy megnyilvánulni, hogy az a hatalom elvárásainak megfeleljen. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mennyire megbízhatóak az itt közölt források, és valóban kihámozhatjuk-e belőlük az emberek tényleges gondolatait, valós véleményét az eseményekkel kapcsolatban. Nos, az iratok tartalmát mindenképpen komoly forráskritikával kell kezelnünk, tekintetbe véve azt a körülményt, hogy mindössze hat évvel az 1956-os forradalom leverése után az állampolgárokban működött még a belső cenzor, amely gondoskodott arról, ha van is önálló, a párt álláspontjától eltérő véleményük, azt jobb, ha megtartják maguknak. A hangulatjelentésekben olvasható információk valóságtartalmával azért is kell óvatosan bánnunk, mert nem tudhatjuk, hogy a jelentéstevő valóban reális képet festett-e le a helyzetről, vagy esetleg egyéni motivációi mentén torzított azon. A kétségek ellenére azonban elmondható, hogy a jelentések helyenként olyan egyszerű, pusztán emberi viselkedésmintákról tesznek tanúbizonyságot, amelyek abszolút őszintének tekinthetők, ezért a dokumentumok publikálása és történeti forrásként való kezelése indokoltnak tűnik.

A Ludas Matyi címlapja 1962. november 1-én.

Forrás: Ludas Matyi, 1961. november 1. 1. p.

 

Inkább éhbérért dolgozok, csak háború ne legyen!

A jelentések tanúsága szerint a megye dolgozóinak többsége a válság nyilvánosságra kerülésének első két napján értesült a kubai helyzetről, csak elvétve akadtak tájékozatlanok. A tapasztalatok szerint az emberek különös érdeklődést mutattak az események iránt, Kunszentmártonban például megfigyelték, hogy az utcákon és a szórakozóhelyeken a szokottnál kevesebb ember tartózkodik, ugyanis mindenki siet haza rádiót hallgatni, hogy értesüljön a legújabb fejleményekről. Szolnokon a dolgozók maguk kérték az üzemek vezetőit, hogy műszak közben a rádióban elhangzó híreket hangosbeszélőn keresztül közvetítsék a számukra. A jelentések ezen megállapításai azt sejtetik, hogy a központi propaganda az állami média eszközével könnyen eljutott az emberekhez. A manipuláció, az információhiány és az emberek belső késztetése, miszerint csak a hivatalos állásponttal megegyező véleményt szabad megfogalmazni, összességében oda vezetett, hogy szinte minden járásból és városból azt jelentették a funkcionáriusok, hogy a dolgozók és az ifjúság is szinte egyöntetűen elítéli az USA agresszív cselekedetét, valamint támogatásáról biztosítja a Szovjetuniót és a kubai népet. A párt közvetlenül is tett arra lépéseket, hogy ez a hangulat kialakuljon: a gyárakban, a tsz-ekben és a nagyobb középiskolákban is röpgyűléseket tartottak, melyeken a dolgozóknak kötelezően részt kellett venniük és kifejezniük felháborodásukat az imperialista támadással szemben. Két nap alatt több száz ilyen kisgyűlést szerveztek, az amerikai nagykövetségre pedig özönlöttek a tiltakozó táviratok.

A Kuba című folyóirat fotója az egyik tüntetésről.

Forrás: Kuba, 1962. november (I. évf. 10. sz.) 10. p.

Általánosságban megállapítható, hogy a pánik, amitől Kádárék rendkívüli módon tartottak, végül nem tört ki. A megyében az emberek alapvetően nyugodtan fogadták a híreket, csak kevés helyen lehetett valódi ijedelmet érzékelni. A kormány például nagyon félt, hogy a háború kitörésének lehetősége egyfajta felvásárlási hullámot idéz majd elő, ami általános élelmiszerhiányt okozhat. Szolnok megyében azonban kiemelkedő fogyasztás csak néhány községben volt tapasztalható, ahol a szokottnál több só, zsír, cukor és liszt fogyott. A lakosság körében érzékelhető csekély mértékű félelem inkább csak verbálisan jelentkezett, tényleges óvintézkedésekkel nem párosult. Szorongásuknak főleg a nők adtak hangot, akik elsősorban attól tartottak, hogy a férjüket és a gyermekeiket elviszik katonának, illetve a sorállományúak szolgálati idejét meghosszabbítják. Ám a propagandának köszönhetően ezért is az amerikaiakat hibáztatták. Ahogy egy cserkszőlői asszony mondta: „nem azért dolgoztunk, neveltük gyermekeinket, hogy az imperializmus kénye-kedvének odadobjuk.” A férfiak sorsa iránti aggodalom mellett szinte természetes módon jelentkezett a békevágy, amely a mindennapok nehézségeit is hirtelen relativizálta: többen úgy érezték, hogy elég jól élnek, tulajdonképpen mindenük megvan és tragédia lenne, ha éppen most törne ki a háború. Az egyszerű emberek motivációit fejezte ki az a tiszaugi megszólaló, aki kijelentette, hogy hajlandó akár éhbérért is dolgozni, csak háború ne legyen.

            Az atomháború tétjét a legtöbb ember reálisan értékelte és tisztában volt vele, ha ez bekövetkezik, az mind a két fél számára katasztrófát jelent. Kivételnek számított az a Kőtelken elhangzott vélemény, mely szerint Kuba messze van, még ha háború is lenne, az minket nem érintene. Szintén a kisebbséghez tartoztak azok a lelkes állampolgárok, akik rosszul mérték fel a probléma súlyát és valósággal követelték a szovjetek határozottabb fellépését. Az országban élénken élt az a legenda, hogy a Szovjetunió legyőzhetetlen, az 1956-os magyar és az 1961-es berlini események pedig azt a vélekedést támasztották alá, hogy az amerikaiak végül mindig meghátrálnak az oroszokkal szemben. Ezért fogalmazódhatott meg az igény, hogy „ne hagyjuk magunkat provokálni, csapjunk oda az USA-nak.

            A modern kori történeti események szinte mindegyékénél megfigyelhető, hogy mindig vannak rendkívül jól értesült emberek, akik olyan információkkal bírnak, melyeknek ismeretében még a szemben álló felek hírszerzői is csettintenének egyet. Ilyenek lehettek azok a kungyalui dolgozók is, akik pontosan tudták, hogy az északi sark jege alatt szovjet tengeralattjárók cirkálnak és harcra készen várják a fejleményeket. Hasonlóan mély taktikai elemzésekre azonban a társadalom nagy része ekkor még nem vállalkozott.

Kennedy, mint vérszomjas kalóz

Forrás: Ludas Matyi, 1962. november 1. 5. p.

            Kisebb mértékben, de kétségtelenül voltak a Szovjetunió stratégiáját bíráló hangok is. A jelentések szerint különösen az értelmiség körében jelentek meg olyan vélemények, amelyek felvetették az oroszok felelősségét az ügyben, hiszen végtére is ők szállítottak fegyvereket Kubába, tehát igazából ők késztették válaszlépésre az amerikaiakat. Akadtak olyanok is, akik reális helyzetértékelésről tanúságot téve kifejtették, hogy a konfliktus megoldásához és a háború elkerüléséhez mind a két félnek engedményeket kell tennie és kompromisszumos megoldásra törekednie. Az események ismeretében utólag azt kell mondjuk, nekik volt igazuk. Voltak, akik a magyarországi reakciókkal kapcsolatban bizonyultak szkeptikusnak: ők úgy látták, fölösleges a tiltakozásokat megtartani, hiszen úgysem tudnak semmilyen hatást gyakorolni a nyugati hatalmakra. A jelentéstevők igazán „ellenséges”, tehát a hivatalos propagandától merőben eltérő véleményeket csak elszórva hallottak. Köztük volt egy szolnoki lakos, aki egész egyszerűen kijelentette, hogy háború esetén „eltörlik a föld színéről a szocialista országokat.

            A hangulatjelentéseket tüzetesen megvizsgálva azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a társadalomban csak látszólag alakult ki homogén álláspont a kubai rakétaválsággal kapcsolatban. A központi propaganda hatására a legfontosabb üzenetek elérték az embereket, a részleteket tekintve viszont az egyének hajlamosak voltak egymástól eltérő módon gondolkodni a krízisről. Nagy volt a békére vágyók tábora, de akadtak harciasabbak is, egyesek valóban megijedtek a háborús fenyegetéstől, mások teljes nyugalommal szemlélték az eseményeket, voltak, akik racionálisan közelítették meg a kérdést, másokat elragadtak az érzelmeik. Csupa emberi reakció egy háborúközeli helyzetben, a kutatónak pedig az az érzése, hogy a jelentések sokkal többet árultak el számára az emberi természetről, mint magáról a rakétaválságról.

A forrásokat válogatva és anonimizálva tesszük közzé.

 

 

Köszönetnyilvánítás:

Ezúton szeretném megköszönni Szabóné Maslowski Madlen levéltáros kolléganőmnek, hogy figyelmembe ajánlotta a forrásokat és bátorított a közzétételükre! Az iratok anonimizálásért külön köszönet Mészárosné Csók Zsuzsanna levéltári fotósnak!

 

A forrás jelzete:

HU-MNL-JNSzML-XXXV.1.b. 1962. 240. ő. e.

Felhasznált irodalom:

Az USA a nemzetközi jog durva megsértésével beavatkozik Kuba belügyeibe. Szolnok Megyei Néplap, 1962. október 24. 1. p.

Békés Csaba: Titkos válságkezeléstől a politikai koordinációig. Politikai egyeztetési mechanizmus a Varsói Szerződésben, 1954–1967. In: Múlt századi hétköznapok. Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról. Szerk.: Rainer M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 2003. 9–54. p.

É. Erdei András: Az imperialista rabtartók és a béketábor hangja: a kubai rakétaválság a magyar sajtóban. In: Múlt-Kor történelmi magazin. 2004. november 17. Online elérhető: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=8717&pIdx=1 (Utolsó megtekintés: 2022. 05.  01.)

Fischer Ferenc: A kétpólusú világ 1945–1989. Budapest-Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2005. 203–224. p.

Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2001. 487–524. p.

John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov levelezése a kubai rakétaválság alatt. Fordította és sajtó alá rendezte: Simon Ágnes, Simon Eszter. [Dokumenta Historica 55. Az SZTE BTK Történész Diákkör kiadványa.] Szeged, JATE Press, 2002.

Johnson, Paul: Az amerikai nép története. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2016. 851–861. p.

 

Összeállította: Mucsi László levéltáros

 

 

Utolsó frissítés:

2022.05.13.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges