„káromkodással az fölséges Istent bántani nem irtózott”

Márciusi hónap dokumentuma
2020.03.03.
Közismert tény, hogy a magyar nyelv a káromkodások terén a durvától a cifráig, igen tág lehetőséget biztosít a hevesebb indulatok kifejezésére. Bár voltak, akik idegen, jövevény szokásként kárhoztatták a káromkodást, az valójában nemzetiségtől és vallástól függetlenül kiirthatatlan része az emberiség egyetemes történetének, így a magyarságénak is. Az alábbiakban néhány írásban is fennmaradt megyei példán keresztül igyekszünk bemutatni, hogy a káromkodással kapcsolatban nem csak az egyes szófordulatok népszerűsége, hanem társadalmi-jogi megítélésük is jelentősen megváltozott az évszázadok során.

Kunszentmárton 1942-es közgyűlési jegyzőkönyvét lapozgatva akadtunk arra a bejegyzésre, mely szerint az Actio Catholica mozgalmat indított a káromkodás felszámolására. A „Ne káromkodj!” plakátok és röpiratok tömkelegén túl a helyi plébánia hivatalok közbenjárásával a települések képviselőtestületeihez is országszerte beadványokkal fordultak, hogy az önkormányzatok támogatását is megszerezzék ügyükhöz.

„Hazai törvényeink eleinte még halállal is büntették a káromkodót, ma is a törvény szigora sújtja az Isten és a szentek nevét káromlót.” – írták, de kezdeményezésüket különösen a hadban álló ország érdekeire hivatkozással toldották meg, azt hangoztatva, hogy a hadisikereket imádsággal és nem káromkodással érdemelheti ki nemzetünk… Ennek megfelelően kérték tehát, hogy a város vezetői „egyéni és hivatalos hatáskörükben Isten nevének megbántását, káromlását megakadályozni és megtorolni igyekezzenek.”

Kunszentmárton főjegyzője magáévá tette a gondolatot és mindjárt javasolta, hogy a kezdeményezéshez csatlakozva a különböző tisztviselőket és a rendőrséget hívják fel a káromkodás fokozottabb ellenőrzésére, a káromkodók összeírására és tettük megtorlására, amit egyhangúlag elfogadott a testület.

A második világháború e különös, a hátországban lezajlott és mára már elfeledett közjátéka érdekes példáját adja a társadalom mentalitása, illetve vallás és állam viszonya lassú változásának. A káromkodás büntethetősége ugyanis valóban évszázados múltra tekintett vissza Magyarországon, melynek gyökere azon ősi elgondolásból eredt, hogy Isten természeti katasztrófákkal és sorscsapásokkal bünteti azt a közösséget, melynek istenkáromló tagjai vannak. A káromkodást tehát blaszfémiaként kezelték és akár halállal is büntethették, aki „Isten nevét” hiába szájára vette, ahogy arról már a Magyar Királyság egyik 1563-as törvénye is rendelkezett. A káromkodás megítélésében azonban a 18–19. század folyamán, lényegében a hazai felvilágosodással és polgárosodással egyidőben látványos változás következett be, előbb fokozatosan enyhítve a büntetések súlyosságán, majd a büntethetőséget magát is megkérdőjelezve. A folyamat hátterében az állam és egyház szétválasztása iránti igény állt, mely egész Európában, így hazánkban is fokozatosan teret nyert.

Míg egy 1745-ös karcagi feljegyzés szerint akkor még előfordult, hogy egy notórius káromkodó nyelvét kimetszették, akasztófára szögezték, majd le is fejezték az illetőt, addig épp Kunszentmárton esetében a század második feléből már olyan tudósításokat olvashatunk, melyek alapján egyértelmű, hogy a káromkodók, akár elismerték bűnösségüket, akár szembe szegültek a közösséggel, már jóval elnézőbb elbírálásban részesültek.

Horváth Gergő főlevéltáros kutatásai szerint a Jászkun Kerület 1761-ben arról rendelkezett, hogy az „atta teremtette” káromkodást használók első alkalommal 50 pálcaütést, második alkalommal 100-at kapjanak, harmadik alkalommal pedig börtönbe zárassanak. Az egyes települések a gyakorlatban ettől eltérhettek. Kunszentmárton káromkodói például jellemzően csak 15–25 pálcaütésben részesültek, és csak kivételes esetekben suhintottak le rájuk 25–30-nál többször. Ilyen eset történt 1779-ben, amikor Csizmadia Szabó Jánosról jegyezték le a város tanácsülési jegyzőkönyvében, hogy „maga házánál részegeskedett s gyermek ágyban fekvő menyit baszom […] Lelketeket Kutya Teremtették káromkodással az fölséges Istent bántani nem irtózott, mellyeket magais elöttünk recognoscál [elismer]. Kiis hogy maga János cselekedetinek érdemes jutalmát elvegye 50 pálcza ütésekh elszenvedésére és a nyakában függő táblával a Templom előtt állyon. Másokh is példájára elvégeztetett.”

A nyilvános megszégyenítéssel párosuló fizikai büntetés alkalmazására azonban nem minden esetben volt mód. A helyi plébános mellett szolgálatot teljesítő kántort épp egyházi szerepköre miatt nem húzták deresre, pedig visszaesőként többször is botrányosan viselkedett. 1783-ban az elöljáróság jegyzőkönyvben rögzítette, hogy: „Tapasztallyuk magunk, hogy Barta János Kántorunk sokszor minden ok nélkül tsak szava járásábul eb és kutya atta káromkodást el mondgya; azért már tovább nem szenvedhetvén most utollyára meg intetik úgy hogy ha ezután magát meg nem jobbítaná, hivatallyátul azonnal meg fosztatik.”

Ezen „utolsó” intésnek kevés foganatja lehetett, ezért még ugyanabban az évben egy újabb „végső” figyelmeztetésben részesítették: „Barta János Kántorunk többszöri rossz maga viseletirül most isméth meg intetett végképen olly móddal: hogy ha magát meg nem jobbítja, a káromkodásoktúl magát meg nem fogja, félidőbeni hivatallyátul meg fosztatik.”

A kántor a haragvó természetét képtelen volt megtagadni, így magaviselete 1785-ben ismét napirendre került a tanácsülésen, ahol kendőzetlen őszinteséggel vetették papírra kunszentmártoni karrierjének végét: „Barta János Kántorunk már több ízben […] rendetlen maga viseletirül meg intetett, mind az által sem bennünköt sem pedig becsületes lakosokot becsteleníteni meg nem szűnik, sőt még azt mondani bátorkodott, hogy s. a. basza meg a prothocolatiot [jegyzőkönyvet] mind azt aki írta, mind pedig aki iratta értvén bennünköt és szarik belé, sőt hogy illyen Kujon embereket soha sem szolgált, mind huczfut [huncut, a német ’hundsfutt’ szóból, a ’hund’ jelentése kutya, a ’fut’ női nemi szerv] melly szavai tanú bizonyságokkal is előttünk mai napon be bizonyosodott, különbenis maga hivatallyának végben vitetéséig már alkalmatlan; azértis magárul ő is gondoskodhasson Szt György napnál tovább meg nem szenvedtetik, T. Plébános Urral pedig ezen végzésünk közöltetik, hogy T. Plébános Urnak egyes akarattyával más alkalmatosabb szereztessen.”

A káromkodás felszámolása a büntetési tételektől függetlenül reménytelen szélmalomharcnak tűnt, annak ellenére, hogy a település vezetői 1793-ban még arról is rendelkeztek, hogy azok is 25 pálcaütést kapjanak, akik káromkodót hallottak, de azt nem jelentették a tanácsnál.

S bár még 1942-ben is a törvény szigorát emlegették az Actio Catholica körlevelében, kétségtelen, hogy az elrettentő halálbüntetésre és a fenti példák pálcaütéseire akkor már csak a régmúlt emlékeiként hivatkozhattak, mivel a vétkeseket a 20. század első felében már csak pénzbüntetéssel és elzárással lehetett sújtani. Az 1878 és 1951 között érvényben lévő büntető törvénykönyv, a „Csemegi-kódex” kapcsán pedig érdekes tény, hogy épp a kidolgozásán fáradozó Csemegi Károly államtitkár érvelt a mellett, hogy az istenkáromlás maga ne legyen büntethető, csak a vallásokkal szembeni izgatás. Nemzetközi példák sorát citálva a belga törvénykönyv kapcsán megjegyezte, hogy az például nem említi „egyáltalában a dogma terét, a hit terét a jogrend terétől szorosan elkülöníti.” – s ezen szemléletet magáévá téve, egy polgári törvénykönyv alkotójaként maga is azzal érvelt, hogy: „a káromlás büntető voltának mellőzésével – csupán a dogma és a vallás területét akarom megkülönböztetni, s külön válva tartani az állami törvényhozás területétől.” Hogy ez a különválás akkoriban még nem ment végbe teljesen, s a polgárosodás félfeudális örökségekkel terhelten zajlott Magyarországon, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezen felsőházi országgyűlési vitában vele szemben a hivataluk folytán főrendi képviselővé kinevezett kalocsai és egri érsekek érveltek és ragaszkodtak az istenkáromlás büntethetővé tételéhez. Végül a törvény megszövegezésében annyi kompromisszum érvényesült, hogy a káromkodás önmagában nem lett vétségként büntetendő, csak akkor, ha a káromkodó „Isten ellen intézett gyalázó szavakkal közbotrányt” is okozott, bűntettnek pedig az számított, ha valaki az állam által elismert vallás lelkészét tettleg is bántalmazta. (Csemegi-kódex 190–192. §)

            A jogszabályok napjainkban már nem a vallást, vagy Istent, hanem az embert védik a szabad vallásgyakorlását korlátozó cselekedetektől és a gyűlöletbeszédtől. Így a vallásgyakorlás helyén (pl. templomban) okozott botrányt sem blaszfémiaként, hanem a vallásos érzület, az emberi méltóság megsértéseként értékelik. A káromkodás tehát önmagában már nem büntethető, hiszen az nem korlátozza mások szabad vallásgyakorlását. Ehelyett azt mérlegelik a bíróságokon, hogy a szólásszabadságon túlterjeszkedve közösség elleni izgatás valósult-e meg, vagy éppen a vallásossága miatt ért-e valakit hátrányos megkülönböztetés.

 

Készítette: Csönge Attila igazgató, főlevéltáros

 

Források:

Horváth Gergő: „Pápista helységünk közöttök mint az árnyék lebegni látszatik” Kunszentmárton helyzete a Nagykun Kerületen belül. In: Egy jász település a Nagykunságban. Kunszentmárton a 18. században. (szerk.: Barna Gábor) Kunszentmárton, 2019. 108–157. p.

A huncut szó etimológiája:

https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/h-F2416/huncut-F263C/

Az 1878. évi V. törvénycikk (közismertebb nevén a Csemegi-kódex):

https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=87800005.TV

A törvény felsőházi vitájának részlete:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_FN-1875_02/?pg=384&layout=s

Schanda Balázs: Blaszfémia – a szólásszabadság határa?:

http://media-tudomany.hu/archivum/blaszfemia-a-szolasszabadsag-hatara/

 

MNL JNSZML V. 1901. a. Kunszentmárton város tanácsülési jegyzőkönyve 1777–1788. 82. p., 180. p., 188. p., 250–251. p.

MNL JNSZML VI. 627. a. Kunszentmárton nagyközség képviselőtestületi jegyzőkönyve 1942. 15–16. p.

 

 

Utolsó frissítés:

2020.03.18.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges