„Hortobágyi hármas határ, érted lettem babám betyár”

A csárdát nagy körültekintéssel építették fel 1727-ben a karcag–nádudvar–püspökladányi határ szélén: egyrészt a Sárrét nádasa vette körül, másrészt mestergerendája két vármegye határán húzódott.¹ Ez pedig azt jelentette, hogy a betyárt, ha átlépte a határt, a vármegye hajdúi nem üldözhették a másik megye területén, illetve nem foghatták el. Ha a betyárok beültek a csárdába, ihattak, ehettek nyugodtan. A kocsmáros kiállította a figyelő embert, s ha szólt, hogy Karcag felől érkezik a zsandár, a betyárok csak átültek a nagy asztalnak arra a végére, amelyik már a másik vármegyében állt. Ha pedig Ladány felől közeledett a „férög”, a karcagi határba ültek át. Akkor sem volt probléma, amikor a két vármegye egyszerre rendezett betyárhajtást. A néphiedelem szerint ugyanis a csárda épülete alatt egy titkos alagút húzódott, melyen éppen a másik csárdáig, a Morgóig lehetett eljutni. Számos betyárról, így Rózsa Sándorról is feljegyezték, hogy használta az alagutat, s így menekült meg a perzekutorok elől.

„Az Ágota csárda ragyog akkor,
Mikor benne mulat Rózsa Sándor,
Csaplárosné, gyöngyöm, virágszálom,
Hogy betyárrá lettem, nem sajnálom!”

Két törvényhatóság, Bihar és Békés vármegye területéhez tartozott az a sziget is, mely a csárda szomszédságában lévő mocsarak, nádasok által védve, jó búvóhelyül szolgált a betyárok számára. A sziget elnevezése – Tolvajos – is utal arra, hogy gyakran látogatták ezt a helyet a törvénysértő szegénylegények.

Természetesen a vendégfogadóba a világot járó utasemberek is betértek, ha rájuk köszöntött az este. Így tett gróf Bethlen Elek is 1795 decemberében Nádudvarról Karcag felé igyekezve.² De hamar meg is bánta, mikor szembetalálkozott az ivó törzsközönségével. „Utálom a büszkeséget – írta úti naplójában – de soha alázatosabb, mint itt nem voltam. Mindegyiknek feneség nézett ki a szeméből, s nagy gombú, vastag botjuk, köldökig érő ingek s csepegésig megkent hajuk és az asztalon heverő s boros palackokkal körül kerített bőrduda elégséges lenne arra, hogy a legkevélyebb embert is alázatossá tegye…”³

A területhez több legenda kapcsolódik, különösen sok betyáremlék maradt fenn a csárda kapcsán. A magyar betyárideál mellett többek között emlegetik Sós Pistát, Kis Víg Miskát, Dobos Gábort és Zöld Marcit.⁴ Az 1800-as évek közepén élt egykori juhászbojtárt, Sós Pistát éppen itt, a Szentágotai Csárdában fogták el mulatozás közben. Vasra verték, majd a nagykállói vár tömlöcébe zárták. Onnan azonban sikerült megszöknie, állítólag egy vasfésű segítségével. Halálát végül a tiszalöki gátnál lelte, amikor egy pandúr szíven lőtte.

Püspökladány történetét kutatva találkoztunk még két betyárral, akik kevésbé híresek, de annál inkább kötődnek a térséghez. Orbán Bálint és Bagdi Imre a század közepén betyárkodott a Sárréten és a Hajdúságban. Püspökladány 1850. évi körözéseket és személyleírásokat tartalmazó könyve szerint: „Orbán Bálint udvari születésű, 25 éves, magas termetű, szőke nyírott bajuszú, tiszta fehér ábrázatú, igen keveset himlőhelyű…” és „N.Bajomi Bagdi Imre 22 éves, református, magas termetű, gesztenye színű nyírott hajú, egy kis kun csákóval, piros képű.”⁵ A betyársors, vagyis a bitófa 1850-ben érte őket utol. Nábrády Antal főszolgabíró addig-addig üldözte őket, amíg kézre nem kerültek. Bagdi Imrét Törökszentmiklós mellett Jenőpusztán fogták el egy juhásztanyán, miközben aludt. Egy juhász árulta el a hollétét a pandúroknak, akinek állítólag elszerette a feleségét. Négy társával – köztük Orbán Bálinttal – együtt először Mezőtúrra szállították, onnan viszont Püspökladányba, mivel a rablásokat azon a vidéken követték el.⁶ Ladányban az uradalmi magtár előtti téren bitófához láncolták őket. A halálos ítéletet fölöttük a Nádudvari Járási Rögtönítélő Bíróság mondta ki 24 óra alatt. Előtte nem végeztek hosszú vizsgálatot, mert statárium volt. A Püspökladány és Báránd között fekvő Váradi-halmon akasztották fel őket.

„Bagdi Imre tizenkét szil gatyája,
Sok harmatot felszedett a pusztába,
De már többé a harmat nem kastolja,
Akasztófán fújja a szél, szárasztja.”

Mint látjuk, a betyárok gyakran nem magányosan, hanem társaikkal együtt fosztogattak. Kitartottak egymás mellett jóban-rosszban, erre kötelezte őket a betyárbecsület, az adott szó ereje. Amikor összeálltak, fogadalmat tettek egymásnak. A betyáreskü letétele úgy történt, hogy kenyérre tették az ujjukat, borral meglocsolták, majd a Szentháromságra fogadták, hogy egymást az utolsó csepp vérig el nem hagyják. Ha megszegnék a fogadalmat, ne legyen kenyerük, vérük pedig a folyó borhoz hasonlóan folyjék ki! Az üldöztetés elől több betyár úgy menekült meg, hogy fordítva patkoltatta meg a lovát, hogy ne tudják, ment-e, amikor jött. Persze a lópatára visszájáról felvert patkó nem újkeletű dolog, már a nomád népek is alkalmazták megtévesztés céljából éppen úgy, mint az átbillogozást.⁷ A betyárok vész esetén egymás között a tolvajnyelvet is használták. A nyelv magyar volt, csupán a szavaknak volt más az értelmük. Az „ötön vette” például azt jelentette, hogy lopta; az „útifüvet kötöttek a talpa alá” pedig természetesen azt, hogy megszökött.

A Szentágotai Csárda ma már nem létezik. Jelentősége a Szolnok–Debrecen vasútvonal, majd a két város közötti kövesút megépítése után rohamosan csökkent, hiszen ezek az utak messze elkerülték, így jövedelme jelentősen megcsappant. 1930-ban még üzemelt, de kis forgalma miatt 1935-ben lebontották.⁸ A munka során egy föld alatti rejtekhelyre bukkantak, ahová a boltíves nagy szabadkémény füstfogójából lehetett leereszkedni. Volt ott egyéb is, mégpedig 30 emberi csontváz, illetve Mária Terézia korabeli pénzérmék, alagutat azonban nem találtak. Nem is létezhetett, hiszen a két csárda légvonalban körülbelül 10–15 kilométerre feküdt egymástól a Tisza mocsaras vidékén. A csontvázak sem a múlt századbeli betyárok áldozatai lehettek, hanem annál jóval régebbiek.

A csárda lebontása után viszont sokáig fennmaradt az ivó szúette, híres asztala és lócája. A körülbelül 6 méter hosszú, 1 méter széles tölgyfaasztal lapja jó tenyérnyi vastag volt, melynek oldalába egykor lyukakat fúrtak. Állítólag azért, mert a betyárok a lovukat is magukkal vitték a csárdába, hogy kéznél legyenek, ha menekülni kell. Az asztal nevekkel volt telefirkálva: nemcsak az utazók, de a pásztorok és a betyárok is emléket állítottak ottjártuknak. Milyen kár, hogy ma már híre-hamva sincs sem a csárdának, sem a betyárok által is koptatott berendezésének. A Szentágotai Csárdához fűződő történetek, betyárlegendák máig jelzik e pusztai pihenő- és menedékhely egykori jelentőségét. Vajon meddig emlékezünk még rájuk?

Szendiné Orvos Erzsébet

Jegyzetek:

¹ „1727-ben a magok hasznára a mi földünkön csapszéket állítottak.” MNL OL E 148. 21.

² Gróf Bethlen Elek (1777–1841) író, császári és királyi kamarás.

³ Vasárnap, 1948. április 4. 7.

⁴ A Bihar vármegye törvényszéki iratai fondban, annak Tiszti perek állagában megtalálható az a peres anyag, amely Zöld Marci és társainak ügyét vizsgálta: „Palatinszki István, Zöld Márton és Kapus Mihály haramiák fölött 1816. december 16-án tekintetes Heves vármegyében, Fegyverneken tartatott statárium, vagyis nyomban ítélés.” A csomóban még számos betyár vizsgálati jegyzőkönyve, illetve a tanúvallomások egész sora nyújt értékes adalékokat a téma iránt érdeklődők számára. (Lásd MNL HBML IV. 6/f. 18.)

⁵ Hajdú-Bihari Napló, 1993. február 22.

⁶ MNL OL D 80. 1850:3202.

⁷ A ló oldalán vagy nyakán vizes szűrposztóra nyomták a tüzes vasat, és a felszívott, megkeményedett bőrről úgy tűnt, mintha régi billogozás lenne.

⁸ Az istálló ugyan még állt, de a II. világháborúban egy bomba kettészelte. Az épület még az 50-es években is látható volt.